Székely Lapok, 1903. május (43. évfolyam, 99-124. szám)
1903-05-01 / 99. szám
XXXIl. évfolyam 99. szára Maros-Vásárhely, 1993. május hó 1. POLITIKAI NAPILAP Megjelenik: a kora délutáni órákban. Szerkesztőség: Et. ref. kall. nyomda (Benkő L.), hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Előfizetést és hirdetéseket felvesz Benkő L. (ev. ref. kall. nyomda.) Szerkesztőségi telefon szám 137. — Kiadóhivatali telefon szám 161. Előfizetési árak vidékre : egy évre 16 kor., félévre 8 kor., negyed évre 4 kor., egy hóra 1 kor. 60 fill. Helyben, házhoz hordással: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor., egy hóra 1 kor. „Mindnyájan Elismerjük.“ Írta: Ifj. Ábrányi Kornél. Széll Kálmán miniszterelnök, csaknem három hónapi hallgatás után, beszámolt az obstrukczióval. Három és félórás beszédében teljesen tisztázta a szituácziót. És pedig nemcsak a múltra és jelenre, hanem a jövőre nézve is És ha az obstrukczió még nem is szűnt meg, — de már is legyezetett. De bármilyen óriási volt is a Széll beszédének hatása, a győzelmet nem azok a súlyos vágások biztosították, melyekkel Széll Kálmán az ellenzék támadásait viszonozta, — hanem az a beismerés, melyre Széll Kálmán az ellenzéket rákényszerítette, s ezáltal úgyszólván lefegyverezte. Az a momentum volt ez, midőn a jelenlegi obstrukciót összehasonlította a négy év előttivel, s midőn a saját kormányrendszerét jellemezve, tömörséggel és egyszerűséggel sorolta föl mindazokat a reformokat, melyeket a szabad választásokra, a parlament függetlenségére, a nemzeti akarat hamisítatlan megnyilvánulására, a választásoknál a hatalmi erőszak alkalmazásánakeltiltására nézve alkotott, és tényleg keresztül vitt. S midőn mindezeket elsorolta, s fölhívta magát az ellenzéket, hogy tanúskodjék, igaz-e mindez, vagy nem ? — akkor Kossuth Ferenczben megszólalt a lelkiismeret szava, s így kiáltott közbe: „Mindnyájan elismerjük !” Ez volt a döntő pillanat. Ebben a pillanatban az obstruáló ellenzék letette a fegyvert, és kimondta az ítéletet önmaga felett. Tehát „mindnyájan elismerik, hogy a Széll-kormány alkotmányos, és törvénytisztelő. Mindnyájan elismerik, hogy a parlament többsége szabad választás eredménye. Mindnyájan elismerik, hogy egy legális többségnek akaratát lehetetlenné tenni a kisebbségnek nem szabad, és a törekvés, mely ezt tűzi ki czélul, nem más, mint az alkotmány alapelveinek kiforgatása. Mindnyájan elismerik ezt, és mégis folytatni akarják az obstrukciót ? Hiába akarják! Ha jóhiszeműleg obstruáltak eddig, akkor a miniszterelnök beszéde után be kell látniok tévedésüket. Ha pedig az obstrukcziót előidéző rugók között a roszhiszeműség is befészkelte volna magát, s álarcz alatt akarná tovább folytatni hajtogatásait, akkor azok a nagy igazságok, és azok a csodálatosan őszinte és közvetlen vallomások, melyekkel Széll nemcsak a szituácziót világosította meg, hanem a saját egész lelkét is feltárta: le fogják ezeket az álarczokat tépni! Mindazoknak, akiknek nem volt elég a miniszterelnök érveinek tárháza, mindazoknak, akik szándékosan dugják be füleiket, hogy érvei előtt meghajolni kénytelenek ne legyenek, és mindazoknak fülébe fog dörögni ezentúl az a beismerés, mellyel Kossuth Ferencz maga sütötte rá az obstrukczióra a jogvesztés bélyegét, midőn az egész parlament színe előtt kimondta a nagy szót: „Mindnyájan elismerjük !“ Hová törpülnek el e kijelentés mellett, mindazok a maliciózus, de egyszersmind üres és a parlament színvonalát lesülyesztő ellenzéki közbeszólások, melyekkel az obstrukció főrendezői, az úgynevezett konventhősök, a saját bomló hadsoraikat összetartani, és közelgő vereségüket maszkírozni akarták ? Meddő és szánandó kísérletek voltak ezek! Főleg azzal a lelkes, impozáns tüntetéssel szemben, mellyel a többség minden árnyalata úgy összeolvadt, hogy a régi kormányrendszerek legridegebb pártfegyelme sem volt képes ennyire kompakt és ennyire szilárd pártegységet teremteni! Széll győzelme, a tiszta és a hamisítatlan alkotmányosság diadala volt! — És ha még ezután is be fog következni az ellenzék makacssága és rövidlátása következtében az ex-lex állapot, — ennek az állapotnak veszélyei és rombolásai el vannak hárítva már is, és biztosítva van, hogy ha ez állapot be is állhat, de soká tartani nem fog. A történelem itélőszéke dönteni fog egykor a mai ex-lex tartalma és jelentősége felett, csak a Széli beszédét fogja ráolvasni az obstruáló ellenzék fejére. És míg a történelem itélőszéke Széli érveiből egyetlen egyet sem fog elejteni, sem elfelejteni, — addig az ellenzék közbekiáltásaiból csakis azt az egyet fogja följegyezni, melyet Kossuth Ferencz mondott: „Mindnyájan elismerjük /“ Egy titkárságról. — ápr. 30. Van városunkban egy humanitárius czélú egylet: a Temetkezési Nagy Egylet, mely szövetkezeti alapokon szervezkedvén akkor, a mikor a szövetkezeti eszme még csak csirájába csökkent, ma már úgyszólván városunk összes polgárai élvezik jótéteményeit életükben s haláluk után utódaik. Van városunkban egy becsületes, derék ember, a ki dolgozik, fárad a közdolgokban, minden anyagi haszon hijján. Nem is keresi az anyagi hasznot, hanem egy méhkaptár gyűjtőseregének megfelelőleg szorgalmatoskodik. A Székely Társaság, a szegény tanulókat fölruházó egylet, a tűzoltó egyesület, a tanító egyesület s nem tudjuk, hány humánus és közhasznú intézmény veszi igénybe azt a fáradhatlan, ernyedetlen és önzetlen munkásságot, amit ő évek hosszú sora óta közéletünk terén kifejt. ... A Nagy Egylet titkára is. Ott is becsülettel dolgozott évek hosszú sora óta. Pár koronával — igaz — ott évente jutalmazták fáradtságát . . . Igen, de azt a pár koronát megirigyelte valaki! Valaki, akinek közéleti tevékenysége csak abban csúcsosodott ki, hogy született s aztán elismerésre méltóan töltötte be tanítói hivatását a katedrán. Ezen a czimen vél jogot formálhatni arra, hogy kibuktatni akarjon egy becsülettel, rég szolgáló tisztviselőt az egylet kebeléből, a kinek működéséhez semmi folt nem tapadt, de a kinek sokoldalú buzgalmát háladatosabb városban, mint a mienk, százszorosan tudnák méltányolni! Hangulatot sem pro, sem kontra nem akarunk csinálni, annál kevésbé, mert megvádoltathatnának azzal, hogy egy hozzánk, lapunkhoz közel álló ember érdekében szólalunk fel. Lelkünkben a baráti érzést, a sokszorosan megpecsételt összetartozandóságot, melyek a hallgatást parancsolják, túlharsogja azonban az igazságérzet, a méltányosságnak és a köztisztességnek ez a szava : — A ki becsülettel dolgozott, hangtalanul, de minden önérdek nélkül a közpálya minden vonalán, — a ki verejtékes fáradtságának erejével mindenka a jótékonyságot, kulturális czélokat szolgálta, s ezek szolgálatában egy becsületes múlt áll háta mögött, azt nem lehet akarnokmódra lefutatni engedni, azért a pár koronáért. Hol van a közéleti tevékenység elismerése, ha azokat nem részeltetjük a külön-