Székely Lapok, 1903. május (43. évfolyam, 99-124. szám)

1903-05-01 / 99. szám

XXXI­l. évfolyam 99. szára Maros-Vásárhely, 1993. május hó 1. POLITIKAI NAPILAP Megjelenik: a kora délutáni órákban. Szerkesztőség: Et. ref. kall. nyomda (Benkő L.), hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Előfizetést és hirdetéseket felvesz Benkő L. (ev. ref. kall. nyomda.) Szerkesztőségi telefon szám 137. — Kiadóhivatali telefon szám 161. Előfizetési árak vidékre : egy évre 16 kor., félévre 8 kor., negyed évre 4 kor., egy hóra 1 kor. 60 fill. Helyben, házhoz hordással: egy évre 12 kor., fél­­évre 6 kor., negyed évre 3 kor., egy hóra 1 kor. „Mindnyájan Elismerjük.“ Írta: Ifj. Ábrányi Kornél. Széll Kálmán miniszterelnök, csak­nem három hónapi hallgatás után, beszámolt az obstrukczióval. Három és félórás beszédében teljesen tisztázta a szituácziót. És pedig nemcsak a múltra és jelenre, hanem a jövőre nézve is És ha az obstrukczió még nem is szűnt meg, — de már is le­gy­ezetett. De bármilyen óriási volt is a Széll beszédének hatása, a győzelmet nem azok a súlyos vágások biztosították, melyekkel Széll Kálmán az ellenzék támadásait viszonozta, — hanem az a beismerés, melyre Széll Kálmán az el­lenzéket rákényszerítette, s ezáltal úgy­szólván lefegyverezte. Az a momentum volt ez, midőn a jelenlegi obstrukc­iót összehasonlította a négy év előttivel, s midőn a saját kormányrendszerét jellemezve, tömör­séggel és egyszerűséggel sorolta föl mindazokat a reformokat, melyeket a szabad választásokra, a parlament füg­getlenségére, a nemzeti akarat hami­sítatlan megnyilvánulására, a választá­soknál a hatalmi erőszak alkalmazá­sának­­eltiltására nézve alkotott, és tényleg keresztül vitt. S midőn mind­ezeket elsorolta, s fölhívta magát az ellenzéket, hogy tanúskodjék, igaz-e mindez, vagy nem ? — akkor Kossuth Ferenczben megszólalt a lelkiismeret szava, s így kiáltott közbe: „Mindnyájan elismerjük !” Ez volt a döntő pillanat. Ebben a pillanatban az obstruáló ellenzék le­tette a fegyvert, é­s kimondta az ítéletet önmaga felett. Tehát „mindnyájan elismerik,­ hogy a Széll-kormány alkotmányos, és tör­vénytisztelő. Mindnyájan elismerik, hogy a parlament többsége szabad választás eredménye. Mindnyájan el­ismerik, hogy egy legális többségnek akaratát lehetetlenné tenni a kisebb­ségnek nem szabad, és a törekvés, mely ezt tűzi ki czélul, nem más, mint az alkotmány alapelveinek ki­forgatása. Mindnyájan elismerik ezt, és mégis folytatni akarják az obstruk­c­iót ? Hiába akarják! Ha jóhiszeműleg obstruáltak eddig, akkor a miniszterelnök beszéde után be kell látniok tévedésüket. Ha pedig az obstrukcziót előidéző rugók között a roszhiszeműség is befészkelte volna magát, s álarcz alatt akarná tovább folytatni hajtogatásait,­­ akkor azok a nagy igazságok, és azok a csodála­tosan őszinte és közvetlen vallomások, melyekkel Széll nemcsak a szituácziót világosította meg, hanem a saját egész lelkét is feltárta: le fogják ezeket az álarczokat tépni! Mindazoknak, akiknek nem volt elég a miniszterelnök érveinek tárháza, mindazoknak, akik szándékosan dug­ják be füleiket, hogy érvei előtt meg­hajolni kénytelenek ne legyenek, é­s mindazoknak fülébe fog dörögni ezen­túl az a beismerés, mellyel Kossuth Ferencz maga sütötte rá az obstruk­­czióra a jogvesztés bélyegét, midőn az egész parlament színe előtt ki­mondta a nagy szót: „Mindnyájan el­ismerjük !“ Hová törpülnek el e kijelentés mel­lett, mindazok a maliciózus, de egy­szersmind üres és a parlament szín­vonalát lesülyesztő ellenzéki közbeszó­lások, melyekkel az obstrukc­ió főren­dezői, az úgynevezett konventhősök, a saját bomló hadsoraikat összetartani, és közelgő vereségüket maszkírozni akarták ? Meddő és szánandó kísérletek voltak ezek! Főleg azzal a lelkes, impozáns tüntetéssel szemben, mellyel a több­ség minden árnyalata úgy összeolvadt, hogy a régi kormányrendszerek leg­ridegebb pártfegyelme sem volt képes ennyire kompakt és ennyire szilárd pártegységet teremteni! Széll győzelme, a tiszta és a hami­sítatlan alkotmányosság diadala volt! — És ha még ezután is be fog kö­vetkezni az ellenzék makacssága és rövidlátása következtében az ex-lex állapot, — ennek az állapotnak ve­szélyei és rombolásai el vannak há­rítva már is, és biztosítva van, hogy ha ez állapot be is állhat, de soká tartani nem fog. A történelem itélőszéke dönteni fog egykor a mai ex-lex tartalma és je­lentősége felett,­­ csak a Széli be­szédét fogja ráolvasni az obstruáló ellenzék fejére. És míg a történelem itélőszéke Széli érveiből egyetlen egyet sem fog elej­teni, sem elfelejteni, — addig az el­lenzék közbekiáltásaiból csakis azt az egyet fogja följegyezni, melyet Kos­suth Ferencz mondott: „Mindnyájan elismerjük /“ Egy titkárságról. — ápr. 30. Van városunkban egy humanitárius czélú egylet: a Temetkezési Nagy Egylet, mely szövetkezeti alapokon szervezkedvén akkor, a mikor a szövetkezeti eszme még csak csirájába csökkent, ma már úgyszólván városunk összes polgárai élvezik jótéte­ményeit életükben s haláluk után utódaik. Van városunkban egy becsületes, derék ember, a ki dolgozik, fárad a közdolgok­ban, minden anyagi haszon hijján. Nem is keresi az anyagi hasznot, hanem egy méh­­kaptár gyűjtő­seregének megfelelőleg szor­­galmatoskodik. A Székely­ Társaság, a sze­gény tanulókat fölruházó egylet, a tűzoltó egyesület, a tanító egyesület s nem tudjuk, hány humánus és közhasznú intézmény veszi igénybe azt a fáradhatlan, ernyedet­­len és önzetlen munkásságot, a­mit ő évek hosszú sora óta közéletünk terén kifejt. ... A Nagy Egylet titkára is. Ott is becsülettel dolgozott évek hosszú sora óta. Pár koronával — igaz — ott évente jutal­mazták fáradtságát . . . Igen, de azt a pár koronát megirigyelte valaki! Valaki, a­kinek közéleti tevékeny­sége csak abban csúcsosodott ki, hogy született s aztán elismerésre méltóan töl­tötte be tanítói hivatását a katedrán. Ezen a czimen vél jogot formálhatni arra, hogy kibuktatni akarjon egy becsü­lettel, rég szolgáló tisztviselőt az egylet kebeléből, a kinek működéséhez semmi folt nem tapadt, de a kinek sokoldalú buz­galmát háladatosabb városban, mint a mienk, százszorosan tudnák méltányolni! Hangulatot sem pro, sem kontra nem akarunk csinálni, annál kevésbé, mert meg­­vádoltathatnának azzal, hogy egy hozzánk, lapunkhoz közel álló ember érdekében szó­lalunk fel. Lelkünkben a baráti érzést, a sokszoro­san megpecsételt összetartozandóságot, melyek a hallgatást parancsolják, túlhar­­sogja azonban az igazság­érzet, a méltá­nyosságnak és a köztisztességnek ez a szava : — A ki becsülettel dolgozott, hangta­lanul, de minden önérdek nélkül a köz­pálya minden vonalán, — a ki verejtékes fáradtságának erejével mindenka a jóté­konyságot, kulturális czélokat szolgálta, s ezek szolgálatában egy becsületes múlt áll háta mögött, azt nem lehet akarnok­­módra lefutatni engedni, azért a pár koro­náért. Hol van a közéleti tevékenység elisme­rése, ha azokat nem részeltetjük a külön-

Next