Székely Napló, 1912. január-június (42. évfolyam, 1-96. szám)
1912-01-04 / 1. szám
XLII. évfolyam. Maros-Vásárhely, 1912. Január 4 Csütörtök 1 szám. A MAROSTORDA RMEGYEI ÉS A MAROSVÁSÁRHELYI NEMZETI MUNKAPÁRT HIVATALOS LAPJA. POLITIKAI ÚJSÁG Felelős szerkesztő Benkő László Szerkesztőség és kiadóhivatal: Benkő László könyvnyomdájában, Bólyai utca 13. szám (saját ház.) — Telefonszám 161. — ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Helyben házhoz hordva. Vidékre postán küldve: Egész évre 12 kor. Égisz évre 16 kor. Fél évre 6 „ Fél évre 8 „ Negyed évre 3 „ Negyed évre 4 „ Megjelen hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton — Egyes szám ára 2 fillér. — Béke vagy háború? Hogy béke lesz-e a mi parlamenti életünkben vagy háború, ezt a ködbeborult jövendőnek a küszöbén, ki tudná előre megmondani? Az újéven elhangzott beszédekből sem állapítható meg bizonyossággal, mert valamenynyiben két húr zendült meg egyforma erővel, — a békéé és a háborúé. A munkapárt szónoka hatalmas és temperamentumos beszéddel lepte meg elvbarátait és tisztelői sokaságát. A mélytudású, híres jogászi elme ezúttal olyasmit produkált, amihez sem a katedrán, sem Magyarország igazságügyi miniszteri székében nem szoktatta hozzá a hallgatóit: egy pompás, a munkapárt érzelmeit híven tolmácsoló s igy a munkapárt szivét át meg átjáró lelkes beszédet. Plósz Sándor szavaiból bizalom áradt ki a kormány, főleg pedig annak feje, a párt vezére iránt. A törhetetlen bizalomnak és a hit ragaszkodásnak érzelmeivel viseltetik a párt Khuen- Héderváry iránt, a ki a számkivetés napjaiban soha el nem csüggedt, a kinek oroszlánrésze volt a jelenlegi többség életrehívásában, a ki a nemzet által a képviselőházba küldött új többséget államférfiús bölcseséggel, tapintattal mégis erélyesen vezette a lefolyt másfél esztendő alatt céljai felé. A párt, amely — lehet — nagy harcok előtt áll, bízik vezérében, bízik annak vezető talentumában, bízik annak magasabb államférfim kvalitásában, gazdag tapasztalataiban, okos mérsékletében, lelkének hajthatatlan energiájában, szóval, békekötésre és háborúviselésre egyaránt alkalmas tulajdonságában. A munkapárt szónokának és a miniszterelnöknek a beszédéből harmonikusan kicseng a hatvanhetes alap dicsérete. A párt és a kebeléből kikerült kormány törhetetlen hívei a Deák Ferenc politikájának; igazán, szívükből és hamisítatlanul hatvanhetesek ők, mert a nemzet javára ennél jobbat és célhozvezetőbbet emberi bölcseség ki nem gondolhatna. Voltak már próbálkozások, tegyük hozzá gyászos eredményű próbálkozások. Megingott az országban minden, ami negyven esztendeig szilárd volt, bizonytalanság érzése lapódzott be közviszonyainkba , ingiyengő hidakon, örökösen a leszakadás félelmétől borzogatva járt kell a magyar politika két homlokegyenest ellenkező politikai felfogásnak, a 48 nak és 67-nek a meredek partjai között. S ha ma, a betegágyból szónokló Kossuth arra hivatkozik, hogy az ő részvételük a kormányzásban „■óriási nehézséggel“ járt, mert nekik oly alapon kellett miniszterséget vállalniok, „amely alap nem volt az övék“, s hogy akként kellett ügyeskedniük, hogy kormányvállalásuk dacára se legyenek avval vádolhatók, hogy „feladták függetlenségi alapjukat“, ezzel a nyílt — egy kicsit naiv s egy kicsit talán a politikai erkölcsbe is ütköző — vallomásával világosan megmutatja az utat, amelyet a nemzetnek nem szabad soha többé követnie. Hirdetni szép és hangzatos elveket, benépesíteni vele a tömegek képzeletét, felcsigázni várakozásukat, felszítani reményüket csak azért, hogy a többségi padokon lemondjanak mindenről és abból, amivel a nemzetet kecsegtették, nem valósítani meg semmit, ebből a koalíciós gazdálkodásból elég volt egy sütet lepény. Pedig a függetlenségi párt vezérét betegágyában bízó reménykedések, a jövőre vonatkozó pajzán gondolatok környékezik; „távolról felcsilláruló reményiről beszél és a munkapárti többség „vereségének látható jeleiről“. Ha Kossuth Ferenc a 48-as eszmék érdekében buzgólkodik, rettegnie kelljen oly eshetőségtől, amely pártját újra a kormánypadok közelébe sodorná. Mert mily sors várna újra az új többség részére, ha nem oly alapon kormányozna, amely „nem az övé“ s ha attól kellene az állam ügyeinek vitelében folyton rettegnie, hogy a „labanc ruhába“ megpenészednének ,titkolt kuruc érzelmei. E felemás helyzetből mi szabadítottuk ki az eléggé kompromittált függetlenségi politikát. Minek emeli tehát Kossuth újra pártja ajkához „a kísértések kelyhét?“ Miért reménykedik oly idők bekövetkezésében, amely csapás volt az országra, de csapás volt az ő elveikre is. Mily egyszerű és világos evvel szemben a munkapárti vezérek és munkapárti többség helyzete! Ez a párt a maga meggyőződésének alapján áll, neki nem kell — fogcsikorgatva — a mások meggyőződését szolgálnia. A hamisítatlan hatvanhét, a maga bő áldásaival, a nemzet sorsát biztosító erejével, a nemzet kulturális és anyagi fejlődését magasba vivő szárnycsapásaival, a magyar nemzet világközi helyzetét biztosító hatalmával, ez a munkapárt nyíltan és büszkén hirdetett politikai bázisa, amely mellett híven és becsülettel megáll. A miniszterelnök is, Plósz is, nyilatkoztak a ködbevesző jövő eshetőségeiről. Hogy háború lesz vagy béke , az új esztendőnek e kétféle kilátását férfias nyíltsággal fejtegették. A párt tapsai, a párt lelkesedése volt a válasz e mindenben egyező fejtegetésekre. A béke vagy háború kockáinak elvetése az ellenzéktől függ. Ők lássák, ők intézzék el a lelkiismeretükkel, hogy mit akarnak. A miniszterelnök újesztendei beszéde nem zárja el a békés megegyezés útjait, de hirdeti a többség elszánt elhatározását, ha kell s ha el nem kerülhető, a háborúra. Marosvásárhely a múlt esztendőben. Az anyakönyvi hivatal statisztikája szerint 824 születés, 220 házasság és 564 halálozás volt Marosvásárhelyt az elmúlt esztendőben. Ez a mindenképen kedvező szám, mely bizony nagy munkát jelent az anyakönyvi hivatal részére, nemcsak a város népesedésének nagy haladásáról tanúskodik, de az földi statisz MITTELMANN ÉS BERGER UTÓDA MAROS VÁSÁRHELY Elsőrendű varrógépek, kerékpárok, gazdasági gépek, gramofonok és villamos poluárok kedvese rémplatiszatéa mellett e tikához képest szerencsés esztendőt mutat. 1910-ben ugyanis 766 születés, 119 házasság és 637 halálozás volt. Erdély kincsei idegen kézen Angolok és poroszok harca fi véres Hunyadmegye A mindennapos újságolvasónak lehetetlen észre nem venni, hogy a fővárosi Bajtóban milyen gyakran találkozunk Hunyad megye-i, Dévai eredetű tudósításokkal, amelyek rendszerint borzalmas gyilkosságokról, rablásokról, személy és vagyon elleni merényletekről szólnak s amelyek csodálatos véletlen folytán a külföldi lapokba is belekerülnek. Hangok hallatszottak erről, hogy ime, a kriminél statisztika legsötétebb területe Hunyad megye s most kisül, hogy ezek a borzalmas hírek egy vakmerő üzleti manőver tendenciózus aknamunkájának szüleményei. De beszéljen helyettünk a Magyar Kereskedők Lapja karácsonyi számának idevágó szakközleménye, mely az Erdély kincseiért folyó versengésben hihetetlen és szomorú képet mutat: Pár évtizeddel ezelőtt egy poroszokból álló részvénytársaság 600 ezer márka szerény tőkéjével megalakította Hunyad megyében a Tizenkét Apostol nevű aranybánya-társaságot. A megalakult társulat naprólnapra gyarapodott, s ma már mint a világ leggazdagabb aranybányája ismeretes. Soha tőkét nem emelt és mégis ma már invesztíciója több millió értékű: gépei és egyéb berendezései látványosságba mennek és valóságos technikai csodák. Ez évi július hóban már 300 kiló szénaranyat termeltek és az évet lejárva, legalább is 4 , 5 millió korona tiszta bevételt kell kimutatniuk, ha őszinte mérleget fognak készíteni. Ezeknek az idegeneknek nagy érdekük az hogy a környéken más nagy bányatársulatok ne alakuljanak, mert a munkásviszonyok azonnal megdrágulnának, ez pedig egy 4000 munkással dolgozó vállalatnál nem tréfa, de vérbe menő dolog. Természetes ezért, hogy minden áron távol tartani igyekeztek az esetleg jelentkező külföldi