Székely Nemzet, 1883 (1. évfolyam, 1-198. szám)

1883-09-16 / 140. szám

Szeptember 16. Révész Bálint hatásos beszédben csatla­kozik Lónyay indítványához. Fájlalja, hogy a­midőn még egy krajczárunk sincs még, már­is összeveszünk a fölött, hogy kinek jusson belőle. Szégyenlené, ha a protestáns hívek csak arra adakoznának, a­minek csak önmaguk vennék hasznát. Hosszú küzdelem után az öt egyház, mely eddig mint oldott kéve esett szét, most már egyesült arra, hogy egymásnak közös nyo­morát segítse s ime már is szertevonják a szük­séges eszközöket. Ne bántsuk meg Kolozsvárt és Erdélyt a magyar protestantizmus védvárát és bölcsőjét azzal, hogy keserű meghasonlásban töltsük itt­ napjainkat. Ne bizalmatlankodjunk a konvent tagjaival szemben, hogy a konvent ne bizalmatlankodjék az egyházmegyékkel szemben. Szász Domokos nem érti, hogy mi­ként hivatkozhatnak a közvéleményre, holott az öt egyházkerület közül csak kettő nyilatkozott a dec­entralizáczió mellett. Különben is az egész kérdés felett már egyszer határozott a konvent, midőn a közalap kezelésének megállapítván mó­dozatait, kimondotta, hogy a begyűlt pénzt az esperesek tartoznak a központi pénztárba be­szolgáltatni, tehát sem az egyházmegye, sem a kerület azt meg nem tarthatja. Az indítvány korántsem a kezelést, hanem a hatalomkört érinti és valójában szétrobbantja az egész kon­­ventet. Pártolja Lónyayt.­­ a 11 a­g­­ számokkal igyekszik bebizonyí­tani, hogy a közvélemény mellette van. Kún Bertalan pártolja a dunántúli in­dítványt. Ritoók Zsigmond szerint a zsinat már határozott a kezelésről, a­midőn az orszá­gos közalapot a konventre bízta, még­pedig olyan feladatokkal, mint pl. a külföldi misszió és az árva­alap, melyet egyházmegyék nem lé­tesíthetnek és a közalapnak olyan forrásaival, mint pl. az alapítványok, a­melyekhez megyé­nek és egyházkerületnek nem lehet jussa. Meg van írva a 227. §-ban, hogy a közalapot a vég­rehajtó bizottság, tehát csak ő és senki más nem kezelheti. Vál­yi János nem akarja „függő­leges“­­nek hagyni, kívánja a zsinat összehívását. Szász Béla csatlakozik Ritoókhoz. Immo­rális eljárásnak tartja, hogy a saját érdekeivel csalogassák a néptől a pénzt. Meg kell tanulni reá, hogy a közügyért hozzon áldozatokat. Gr. Lónyai Menyhért, Pap Gábor, Mocsáry Lajos zárszóval élnek és az elnök ezután szava­­v­azásra teszi föl a kérdést. 9-en állottak fel a dunántúli indítvány mellett. Másodszori szavazásnál 11-en Beöthy indítvá­nya mellett. Harmadik szavazásra 13-an pártol­ták Mocsáryt és negyedik szavazásra 17 szóval a többség elfogadta gr. Lónyay Menyhért indít­ványát. Elnök ezután azon reményének kifejezésével zárta be a gyűlést, hogy e tárgyalás a megha­­sonlásnak és keserűségnek semmi nyomát sem fogja maga után hagyni s azok, a­kik nézetü­ket nem juttathatták is diadalra, egyenlő buz­galommal karolják fel a domestica szent ügyét a győzedelmeskedőkkel, ha szétkergetik, ismét összecsődül és dolgot ad a rend őreinek. A zágrábi zavargóknak nagy bajuk, hogy a városban nincs gyár s igy nincs munkásnép és ke­vés a paraszt s igy nincs csőcselék. Hiányzik tehát a tulajdonképpeni zavargó. A­kik eddig bajt okoztak a rendőrségnek, azok vagy éretlen süvölvények, vagy gyerekek. Volt köztök még 10 éven aluli is. Hogy a néhány túlzó által a végletekig felizgatott suhancz­­sereg mégis leszedte a táblákat s elhordta a patak­ba, hogy ez a csoport egész nap ott boszantotta a katonaságot a Gundulies-utcza előtt, a nélkül, hogy a zágrábi rendőrség beavatkozott volna, annak csak az itteni „békés“ polgárság az oka, mely ör­ült, hogy a czimereket leszedik s helyette a gesztenyét a tűz­ből kikaparják. A polgárságot e „szép" magatartá­sában csak megerősítette a városi hatóság, mely semmit sem tett a zavargók ellen, valamint a városi polgárokból álló rendre felügyelő fehér karkötős bi­zottság, melynek tagjai közül egy nagy rész — tisz­telet a kivételeknek — csak ingerelte a népet, a más rész meg nem törődött a reá bízott renddel. Ezez a szerencse, hogy a suhanczcsőcselék, nem találva a katonaság szuronyai előtt oly ablakot, me­lyet betörhetett volna a nélkül, hogy betörjék a fe­jét, neki ment a zsidók ablakainak és (állítólag kí­vülről jött izgatók izgatása folytán) antisemitikus heczctet inscenált. Ez azután a zágrábi polgárságot felrázta tespedéséből. Most valóban elkezdték meg­nyugtatni a zavargókat, most elkezdtek valamit ten­ni a város reputatiójának megmentésére. Eddig azt mondták mindig a magyaroknak : „Csináljatok ren­det odahaza az antiszemitákkal s ne bántsatok min­ket horvátokat, a­kik annyira fölöttetek állunk mű­veltség dolgában, hogy a zsidót magunk mellé emel­jük és belőle horvátot csinálunk, a­kik közt zsidó­üldözésre talaj nincs, a­kik az antiszemitizmust csak a ti egerszegi távirataitokból ismerjük !“ És most elveszszen ez az olcsó ellenvetés, most lesülyedjen Zágráb Zalaegerszeg mellé, s a­mi a legborzasztóbb, a horvátok leszálljanak a magyarok niveaujár­a ? Ezt a zágrábi polgárság nem engedhet­te. Tiltakozott az antiszemita zavargás ellen, igyeke­zett rendet csinálni még a czimer dolgában is, ne­hogy az antiszemitizmus foltja a városon maradjon. Még a gyűlölt feliratok leszedését sem akarták az antiszemitaság vádjának árán megvásárolni. Ezért van csend Zágrábban. Ezért nem kell már kordont húzni a Gundulics-utcza előtt, ezért nem szükség a huszárság a Jelacsics-téren. Zagoriában is helyreállott a rend. Szerdán jött a hir, hogy a báni ezred a végvidéken felfegyverkezett és fel fog lázadni a rend ellen. Hozzászoktunk itt Zágrábban ahhoz, hogy mindent túloznak s nem igen vettük fontolóra az ezeres számokban feltámadt fegyveres végvidékről szó­ló hírt. De most hivatalosan is megerősítik azt, hogy a „grenzer“-ek fegyveresen állnak s hogy az első csata 7 halottal s egy sebesülttel már meg is történt. Itt nem a magyarság ellen támadt fel a nép. Itt régi jogait követeli, vagyis régi rabságát óhajt­ja vissza. „Nekünk nem kell a király, hogyan vál­hatott régi jó császárunk tegnapról mára királylyá? Kinek van joga őt, a legfőbb hadurat degradálni ? Nekünk nem kell az a czifra czimer, mire való az? Nekünk a sas kell, hiszen alatta csatázunk a kato­náink s nem a háromegy királyság czimere, vagy a közös horvát-magyar paizs alatt.“ És a Grenzerek neki mentek a táblának, melynek másik oldalán még rajta van a kétfejű sas és brevi manu megfor­dították. Ha pedig a „grenzer­“ fellázad, az jelentős do­log. Az iskolázott, fegyelmezett nép, katona a szó legszorosabb értelmében. Katonának született, tud a fegyverrel bánni, tud az ellenséggel szembe szállni. Aztán meg csak alig pár évvel ezelőtt folytonos, naponként folyó harczban állt a bosnyák rablókkal. Mindig résen kellett lennie, fegyverét mindig kezében kellett tartania. Mikor megszüntették a katonai végvidéket, el­szedték a „Grenzer“-ektől a fegyvereket. De ezek eldugták, elásták. Most a fegyverek ismét előkerül­tek. Beszélik, hogy alig tíz nappal ezelőtt fegyver­­kovács járta be a végvidék egyes ezredeit s tiszto­gatta a rozsdától a fegyvereket. Azt is mondják, hogy igen sok volt a dolga. Ha e fegyveres, disciplinás nép síkra száll, ak­kor kész a forradalom. Higyjük, hogy a dolog még elfojtható, hogy m­ég csak most kezd csírázni. Mert a végvidék paczifikácziója sok vérbe, sok pénzbe fog kerülni s a végvidék e lázadása nagy csorbát fog az alkotmányos állapotokon ütni Horvátországban. A felkelés terjed Plasnic és Maju (glinai kerület) felé Rujevacnál (boszniai határ) a parasztok részben felfegyverkeztek és csoportosulnak, minek folytán a csendőrökkel összeütköztek. Egy paraszt agyonlö­vetett, egy pedig megsebesült. A dubiczai kerületből megnyugtatóbb hírek ér­keztek. A honát válság. Eddig két helyen volt népzendülés : Zágráb­ban és Zagoriában. Most elterjedt a Határőrvidé­ken is. A Nemzet levelezője így ír az ottani hely­zetről : Hogy a városi zavargó milyen, azt mi budapes­tiek legjobban tudjuk. Gyáva, alattomos, kiabáló,­­fiz lovasrendő­r vágtatása, negyven katona szurony­­szegzett rohama megszalasztja. A mellett még a bu­dapesti zendülő gyakorlott, iskolázott. Hosszú évek során megtanulta a „ demonstratio “-t, és nem egy könnyen szorítható a törvényes korlátok közé, mert A SZÉKELY NEMZET TÁR­CZAJA A sárkányi ágyufoglalás. — Dercsényi Kálmán, volt Mátyás­ huszár főhad­nagy naplójegyzeteiből. — (Folyt.) Csakhamar kezdtem azonban tűnődni a felett, hogy mit csináljak már most és hogyan biztosítsam birtoklásukat, és miután elgon­doltam magamban, hogy Pereczi ki tudja me­lyik hegyben keresi ezen ágyukat, a mieink, ha megjönnek, oly kevesen lesznek, hogy azok­kal meg nem védh­etjük azokat; a Vilmosok segítségére pedig ismert konokságuknál fogva nem bízhattam. Első gondolatom az volt, hogy leszúratom a lovakat, de ezen tervemről, abban a reményben, hogy a hídon túli téren meg lehet fordíttatni azokat, elállottam, miért is két em­berem már le is szállott a lóról, hogy az ágyú fogatára ülnek, a­midőn Szentgyörgyi kapitá­nyom 15—20 emberünkkel érkezett be utánunk, és miután időközben a foglyoktól kérdezősködve, az jött tudomásomra, hogy egy császári töltény­­szekér, egy néhány cserepárral a hátán, mene­kült el éppen közvetlen előttünk, elhatároztam, hogy elhozom azon töltényszekeret is, miután töltényben, tudtam hogy szükséget szenved se­regünk, ennélfogva felhívtam a századost, hogy míg oda járok, fordíttassa meg az ágyukat és haladjon velük vissza Fogaras felé. A velem elő­nyomult 5 társammal felkere­kedtünk a falu felé, útközben találkoztam egy a faluból jövő vén szász paraszt asszonynyal, a­ki azon kérdésemre, hogy nincsen-e a faluban valami császári katonacsapat? vontatva — a­mit én elfogultságának tulajdonítottam — azt felelte, hogy nincsen. Én mi bajt sem sejtve, ügetve indultam el. Lázár és Bakos — mint mindig — elém kerültek és nagy sebességgel neki­iramodtunk a falunak. Alig haladtunk azonban egy pár száz öl­­nyire, az utcza szegletét képezett egyik kőépület­nél meghökkenve megállóit két előemberem ; mi­kor hozzájuk értem, láttam, hogy egy egész osztály cs. kir. könnyű lovas rohan kifelé egy udvarból és velünk szemben sorakozni kezdenek. Egy ideig megütődve álltunk a sarkon és úgy tettünk, mintha előcsapatja volnánk egy nagy csapatnak és egyátalán nem tartanánk tőle, hogy bennünket az ellenség meg­merészelne tá­madni, de ebbeli feltevésünket azon lovasság me­rész előtörése megingatván, elhatároztam, hogy visszavonulok az ágyuk felé. Útközben reá kiáltottam Szentgyörgyire, hogy vonuljon vissza, de hozzon azonnal segít­séget, jelezvén neki, hogy egy divisió császári lovas üldöz. Meg is hallgatott Szentgyörgyi, el­menekült, bennünket pedig az ágyuk között buj­kálva utolért az ellenség. Lázár Gáspárt mö­göttem a mosás partján érték utól, kinek a lo­va, homlokára kapván egy vágást, úgy neki va­dult, hogy lovasával a mély mosásba zuhant, de Lázár összeszedve magát, a mosás fenekén fel­felé haladt előre úgy, hogy szerencsésen meg is menekült. Mikor felém érkezett, reá kiál­tottam, hogy siessen segítségért. Ezalatt az ágyukat elhagyva, olyan szerencsétlenül ért utót az ellenség, hogy a töltés jobb oldalára szorított. A csapat élén egy B. Versell­ nevű nagy szőke bajuszú tiszt vágott először hozzám, nagy erélylyel fogtam fel vágásait, eltökélve magamat az ellenállásra, intéztem is feléje, egészen ki­fordulva nyergemből egy néhány szúrást, de csakis köpenyét értem el, daczára véghetetlen erőlködésemnek, nem tudtam a baloldalra jutni, mert a tiszt csakhamar megelőzött és az ő nyo­mába jöttek mások. Vagdalkozásuknak egy hátulról jött és a halántékomra intézett erős vágás vetett ezút­tal véget, mely után elszédülve lezuhantam a töltés árkába. Onnan felugorva a halántékom­hoz kaptam kezemmel, mely egy jó darab levá­gott hajas húst fogott meg; — elgondoltam, hogy már egy darab hiányzik belőlem. Ezután a házak felé indultam, de a midőn a térség közepére érkeztem volna, a császáriak a tölté­sen kikeresve a csekélyebb töltésfü­­kat, felém fordultak és mindjárt egy nagy vágást ejtettek koponyámra, mely kissé elhódított. Kardomat követelték, — abban a reményben, hogy Lázár Gáspár csakhamar megjön, de különben is már megfosztva ellentállási képességemtől, kardroj­tomat lehúztam kezem fejéről és hegyével egy altiszt felé nyújtottam kardomat, de nem merte elvenni, reám kiáltott, hogy megfordítva adjam át kardomat. Bármennyire le voltam verve abbeli szégye­nemben, hogy ily csúffá jártam, hizelgett önér­zetemnek a császáriak abbeli gyávasága, hogy egy összevagdalt, véres fejű huszártól sem mer­ték a kardot hegyével elvenni, oly jól esett ezen tapasztalás, hogy elmosolyodva bámultam reájuk, melyért ők megboszankodva, újból vag­dalni kezdettek, miközben kardom kiesett ke­zemből és karommal védtem fejemet. Mikor már belefáradtak a kínzásba, egy közülök elkiáltotta magát: „Platz, za strelyim tohopsa“ ; a többiek utczát nyitottak neki és ő elembe állt 15—20 lépésnyire és karabélyával sokáig czélozgatva, reám lőtt, de nem talált; egy-két vágást újból reám mértek abbeli dühökben, hogy a legnagyobb hidegvérrel állottam előttük, egy kis idő múlva újból Platz-ot kiáltott egy vitéz és a megnyitott utczán kardját szúrásra tartva vágtatva rohant reám. — A szúrás jobb oldalbordámban akadt és oly erős lökést adott, hogy a földre arczczal borultam le, ezután körültem szaladgáltak és czéllövészeti gyakorlatokat tartottak rajtam, fe­jem lévén a czélpont. Élénken hallottam a fejem mellett a fagyott földbe fúródó golyók csapódá­­sát, mely közben bágyadtság fogott el. Jól esett azon gondolat, hogy kivertük a németet Erdély­ből és hogy elevenen még sem jutottam az el­lenség kezébe ; jó ideig lehettem ezen állapotban, mert gondolatomon sok tárgy átvillant, migten elaléltam. Felébredve, visszanyertem kedély állapotom élénkségét, miért is fel akartam könyökölni, de bal karomat meg sem bírtam mozdítani, jobb karomra támaszkodva, midőn fejemet felemel­tem , sötét volt körülöttem minden, mert az arczomra aludt vér miatt szemeim leragad­tak és nem volt mivel kitörülni sem, minthogy bal karomat hiába igyekeztem felemelni — az szol­gálat­képtelenné vált. Mihelyt észrevették a csá­száriak, hogy élek, újból hozzám ugrottak és lövöldöztek reám, mi miatt elkeseredve reájuk kiáltottam : „schämt euch nicht,­ ihr Helden ?“ de ők azért csak lövöldözgettek, miért is lehúz­tam magamat arczc­al a hóba, gondolván ma­gamban, hogy Lázár itten lesz nemsokára. Ők azalatt azzal mulatták magukat, hogy a lóról kardjukkal köpenyegemet szurkálták. Egy el­dördült ágyú hangja véget vetett kínzásaimnak, mert azután összevissza szaladgáltak körültem. „Johann, bring mit den Falben!“ kiáltásra el­gondoltam magamban, hogy már fakó lovamat is viszik; ezután csakhamar meghallottam a Lázár Gáspár és társai zaját, utána a lovak dobogását körülöttem, migyen csendesség támadt, és Lázár Gáspárnak azon szavai „hadnagy uram, él-e még?“ meghozták reám nézve is a vigaszt. (Folyt. küv.) SZÉKELY NEMZET. A zavargások. Zalaegerszegről távirják a P. Ll.-nak f. hó 12-ről . Kozma főálamügyész ma Glavina kor­mánybiztos főispánnal, Svastics alispánnal, Gyö­­mörey törvényszéki elnökkel, Bessenyey állam­­ügyészszel és Neumann­ Spellart tábornokkal be­ható értekezletet tartott. A vizsgálat a falvakban gyorsan halad. A törvényszéki börtönök tömve vannak. A főállamügyész leginkább arra igyek­szik, hogy az izgatókat s a zavargások okozóit fölfedezze. E tekintetben ezer akadályra talál, de el van határozva, hogy a már megkezdett úton fog tovább haladni. Mihelyt a vizsgálóbíró a nyomozást befejezte, az iratok a budapesti királyi törvényszékhez kül­detnek fel, mely a törvény értelmében az izgatás bűntettében, a törvényes hatóságok és a fegyve­res hatalom elleni ellentállás bűntettének meg­ítélésében illetékes. Az erre vonatkozó vádak csak az elfogottak egy része ellen fognak emel­tetni, a másik része tolvajlás, betöréses tolvajlás s idegen vagyon elidegenítése miatt az itteni törvényszék, illetőleg járásbíróság elé fog kerül­ni. Rögtön birósági eljárásról szó sincs. Súlyos vádakkal van terhelve a sokat emle­getett Kovács Béla, csépi tanító, ki azt a csapa­tot vezette, mely a csurgaszi csárdásnét megver­te s kifosztotta. A vádlott mindent tagad s csak arról akar tudni, hogy a vendéglő­snét megverték s bútorait összetörték. Söjtörről és Szentpéterur­­ról ma ismét 9 foglyot hoztak. Holnap Hahóton, Tófejő­n és Puszta-Edericsen folytatják a vizs­gálatot. Kozma főállamügyész ma két söjtöri zsidót, Singer és Deutsch nevüeket, hallgatott ki, kiket az aug. 28. és 29-ike közti éjjel kiraboltak. Az ügy lefolyásáról kimerítő értesítést szerzett s megígérte, hogy a vizsgálatot teljes erélylyel meg fogja indítani. Remete helyettes államügyész e czélból Söjtörre utazott. KÜLFÖLD. — szept. 15. A franczia-khinai viszályról meglehetősen ellentétes hírek vannak előttünk. Berlinben tudni vélik, hogy Challemes-Lacour franczia külügyér nemsokára visszalép, a­mi valószínűvé teszi a köztársaság és Khina közt fenforgó viszály békés kiegyenlítését. Ezzel szemben Párisból azt je­lentik, hogy a franczia-khinai helyzet ma ke­­vésbbé kedvező. Khina nem csak tiszteletbeli, de valóságos suzerainitást kíván magának Anam felett. A tulajdonképeni differenczia mégis in­kább a semleges területre vonatkozólag forog fenn, melyhez Khina erősen ragaszkodik. Chal­lemel-Lacour már kész lett volna engedni erre nézve, de Ferry, meg a hadügyi és tengerészet miniszterek ellenzik az engedékenységet. Ugyan­csak párisi jelentés szerint Cseng Marquis Lon­donban várja a franczia ellenjavaslatokat s a kormány félhivatalos lapjai által azt a hírt ter­jeszteti, hogy ha a tárgyalások nagyon elhúzód­nak, úgy jelentékenyebb csapaterősítések meg­szavazása végett egybe fogja hívni a kama­rákat. Mind e jelentésekkel szemben áll végül Cseng marquis nyilatkozata egy bécsi lap lon­doni levelezője előtt. Cseng marquis kijelente, hogy a franczia külügyminiszterrel mindössze egyszer értekezett s arról, hogy Khina mondjon le Anam feletti fenhatóságáról, egyáltalán szó sem volt. Khina el van határozva, hogy e te­kintetben nem enged, hanem a korábbi viszony fentartását kívánja. Ha a francziák e s­zerai­­nitást csak tiszteletbeli jognak mondják, Khi­­nának nincs ellene kifogása , a Francziaország­­gal való közvetlen szomszédságot azonban ha­tározottan perkorrestálja. A félhivatalos fran­czia lapok által hangoztatott ama javaslat, hogy Tonkingba újabb csapaterősítések küldessenek — Cseng marquis nézete szerint — csak arra alkalmas, hogy a pekingi háborúpárt befolyását növelje, annyira, hogy a klim­ai kormány utóbb kénytelen lesz kilépni tartózkodó állásából s nyíltan csapatokat küldeni át a határon. Az olasz hadgyakorlatokon megjelent fran­czia és osztrák-magyar tisztek, Joelson osztrák­magyar tábornok kezdeményezése folytán, közös koszorút tettek a montebellói ütközetben ele­settek sírjára. Fabre franczia tábornok kezet szorítva Joelson tábornokkal s többi közt ezt monda: „Ez alkalmat megragadom és azt a szivem mélyéből fakadt óhajt fejezem ki, hogy ha majd megint találkozunk a csatatéren, ne mint ellenségek, de mint barátok találkozzunk.“ Thibaudin tánok hadügyminiszter Fabre tá­bornoknak e magatartásáért és szavaiért, melyek megtisztelik Francziaországot és a franczia had­sereget, köszönetet nyilvánított. Az orosz fegyverkezések eddig alig tapasz­talt serénységgel folynak, s m­íg a lapok egy része buzgón folytatja az izgatást, első­sorban az osztrák-magyar-német szövetség ellen , addig a kormányi és katonai körökhöz közel álló la­pok békés húrokat kezdenek pengetni s Né­metország barátságában igyekeznek járni. Ezt Katkov kezdte egy czikksorozattal s most a ka­tonai körökkel viszonyban álló „Garasdanin" folytatja, midőn konstatálja, hogy Oroszország­nak semmi oka a háborúra Németországgal. S mi oka lehetne — kérdi — erre Németország­nak ? Az érdekekben semmi. Hanem vannak, a­kik azt mondják, hogy Oroszország mostani ki­merültségét fel kellene használni a német-osz­trák kérdés elintézésére és a Balkán-félszigetet Ausztriának, az osztrák német tartományokat pedig Németországnak kellene átadni. Mások azt mondják, hogy Németország növekvő lakos­ságának föld kell, Lengyelország és a Keleti­tenger tartományai. Végre vannak, a­kik min­den okot jónak tartanak a háborúra Oroszország ellen. De bármit mondjanak a német lapok, meg vagyunk győződve, hogy Bismarck h­erczeg épp úgy óhajtja a békét Oroszországgal, mint a­hogy az oroszok milliói a békét Németország­gal és hogy a kaland-politikának nem fog ál­dozatul esni a barátság két állam közt, mely nem egymás ellen, hanem egymás mellé van állítva.­­ A berlini „National Ztg.“ kereken tagadja, hogy a fentemlített politikusok három kategóriája Németországban léteznék. Németor­szágnak számtalan oka van békességben élni Oroszországgal. Milliárdnyi német pénz van Oroszországban elhelyezve, Oroszország legyőzé­sével pedig Németország csak egy halálos el­lenséget nyerne és határait a lengyel izgatás 140. szám. ■

Next