Székely Nemzet, 1883 (1. évfolyam, 1-198. szám)
1883-09-16 / 140. szám
Szeptember 16. Révész Bálint hatásos beszédben csatlakozik Lónyay indítványához. Fájlalja, hogy amidőn még egy krajczárunk sincs még, máris összeveszünk a fölött, hogy kinek jusson belőle. Szégyenlené, ha a protestáns hívek csak arra adakoznának, aminek csak önmaguk vennék hasznát. Hosszú küzdelem után az öt egyház, mely eddig mint oldott kéve esett szét, most már egyesült arra, hogy egymásnak közös nyomorát segítse s ime már is szertevonják a szükséges eszközöket. Ne bántsuk meg Kolozsvárt és Erdélyt a magyar protestantizmus védvárát és bölcsőjét azzal, hogy keserű meghasonlásban töltsük itt napjainkat. Ne bizalmatlankodjunk a konvent tagjaival szemben, hogy a konvent ne bizalmatlankodjék az egyházmegyékkel szemben. Szász Domokos nem érti, hogy miként hivatkozhatnak a közvéleményre, holott az öt egyházkerület közül csak kettő nyilatkozott a decentralizáczió mellett. Különben is az egész kérdés felett már egyszer határozott a konvent, midőn a közalap kezelésének megállapítván módozatait, kimondotta, hogy a begyűlt pénzt az esperesek tartoznak a központi pénztárba beszolgáltatni, tehát sem az egyházmegye, sem a kerület azt meg nem tarthatja. Az indítvány korántsem a kezelést, hanem a hatalomkört érinti és valójában szétrobbantja az egész konventet. Pártolja Lónyayt. a 11 ag számokkal igyekszik bebizonyítani, hogy a közvélemény mellette van. Kún Bertalan pártolja a dunántúli indítványt. Ritoók Zsigmond szerint a zsinat már határozott a kezelésről, amidőn az országos közalapot a konventre bízta, mégpedig olyan feladatokkal, mint pl. a külföldi misszió és az árvaalap, melyet egyházmegyék nem létesíthetnek és a közalapnak olyan forrásaival, mint pl. az alapítványok, amelyekhez megyének és egyházkerületnek nem lehet jussa. Meg van írva a 227. §-ban, hogy a közalapot a végrehajtó bizottság, tehát csak ő és senki más nem kezelheti. Vályi János nem akarja „függőleges“nek hagyni, kívánja a zsinat összehívását. Szász Béla csatlakozik Ritoókhoz. Immorális eljárásnak tartja, hogy a saját érdekeivel csalogassák a néptől a pénzt. Meg kell tanulni reá, hogy a közügyért hozzon áldozatokat. Gr. Lónyai Menyhért, Pap Gábor, Mocsáry Lajos zárszóval élnek és az elnök ezután szavavazásra teszi föl a kérdést. 9-en állottak fel a dunántúli indítvány mellett. Másodszori szavazásnál 11-en Beöthy indítványa mellett. Harmadik szavazásra 13-an pártolták Mocsáryt és negyedik szavazásra 17 szóval a többség elfogadta gr. Lónyay Menyhért indítványát. Elnök ezután azon reményének kifejezésével zárta be a gyűlést, hogy e tárgyalás a meghasonlásnak és keserűségnek semmi nyomát sem fogja maga után hagyni s azok, akik nézetüket nem juttathatták is diadalra, egyenlő buzgalommal karolják fel a domestica szent ügyét a győzedelmeskedőkkel, ha szétkergetik, ismét összecsődül és dolgot ad a rend őreinek. A zágrábi zavargóknak nagy bajuk, hogy a városban nincs gyár s igy nincs munkásnép és kevés a paraszt s igy nincs csőcselék. Hiányzik tehát a tulajdonképpeni zavargó. Akik eddig bajt okoztak a rendőrségnek, azok vagy éretlen süvölvények, vagy gyerekek. Volt köztök még 10 éven aluli is. Hogy a néhány túlzó által a végletekig felizgatott suhanczsereg mégis leszedte a táblákat s elhordta a patakba, hogy ez a csoport egész nap ott boszantotta a katonaságot a Gundulies-utcza előtt, a nélkül, hogy a zágrábi rendőrség beavatkozott volna, annak csak az itteni „békés“ polgárság az oka, mely örült, hogy a czimereket leszedik s helyette a gesztenyét a tűzből kikaparják. A polgárságot e „szép" magatartásában csak megerősítette a városi hatóság, mely semmit sem tett a zavargók ellen, valamint a városi polgárokból álló rendre felügyelő fehér karkötős bizottság, melynek tagjai közül egy nagy rész — tisztelet a kivételeknek — csak ingerelte a népet, a más rész meg nem törődött a reá bízott renddel. Ezez a szerencse, hogy a suhanczcsőcselék, nem találva a katonaság szuronyai előtt oly ablakot, melyet betörhetett volna a nélkül, hogy betörjék a fejét, neki ment a zsidók ablakainak és (állítólag kívülről jött izgatók izgatása folytán) antisemitikus heczctet inscenált. Ez azután a zágrábi polgárságot felrázta tespedéséből. Most valóban elkezdték megnyugtatni a zavargókat, most elkezdtek valamit tenni a város reputatiójának megmentésére. Eddig azt mondták mindig a magyaroknak : „Csináljatok rendet odahaza az antiszemitákkal s ne bántsatok minket horvátokat, akik annyira fölöttetek állunk műveltség dolgában, hogy a zsidót magunk mellé emeljük és belőle horvátot csinálunk, akik közt zsidóüldözésre talaj nincs, akik az antiszemitizmust csak a ti egerszegi távirataitokból ismerjük !“ És most elveszszen ez az olcsó ellenvetés, most lesülyedjen Zágráb Zalaegerszeg mellé, s ami a legborzasztóbb, a horvátok leszálljanak a magyarok niveaujára ? Ezt a zágrábi polgárság nem engedhette. Tiltakozott az antiszemita zavargás ellen, igyekezett rendet csinálni még a czimer dolgában is, nehogy az antiszemitizmus foltja a városon maradjon. Még a gyűlölt feliratok leszedését sem akarták az antiszemitaság vádjának árán megvásárolni. Ezért van csend Zágrábban. Ezért nem kell már kordont húzni a Gundulics-utcza előtt, ezért nem szükség a huszárság a Jelacsics-téren. Zagoriában is helyreállott a rend. Szerdán jött a hir, hogy a báni ezred a végvidéken felfegyverkezett és fel fog lázadni a rend ellen. Hozzászoktunk itt Zágrábban ahhoz, hogy mindent túloznak s nem igen vettük fontolóra az ezeres számokban feltámadt fegyveres végvidékről szóló hírt. De most hivatalosan is megerősítik azt, hogy a „grenzer“-ek fegyveresen állnak s hogy az első csata 7 halottal s egy sebesülttel már meg is történt. Itt nem a magyarság ellen támadt fel a nép. Itt régi jogait követeli, vagyis régi rabságát óhajtja vissza. „Nekünk nem kell a király, hogyan válhatott régi jó császárunk tegnapról mára királylyá? Kinek van joga őt, a legfőbb hadurat degradálni ? Nekünk nem kell az a czifra czimer, mire való az? Nekünk a sas kell, hiszen alatta csatázunk a katonáink s nem a háromegy királyság czimere, vagy a közös horvát-magyar paizs alatt.“ És a Grenzerek neki mentek a táblának, melynek másik oldalán még rajta van a kétfejű sas és brevi manu megfordították. Ha pedig a „grenzer“ fellázad, az jelentős dolog. Az iskolázott, fegyelmezett nép, katona a szó legszorosabb értelmében. Katonának született, tud a fegyverrel bánni, tud az ellenséggel szembe szállni. Aztán meg csak alig pár évvel ezelőtt folytonos, naponként folyó harczban állt a bosnyák rablókkal. Mindig résen kellett lennie, fegyverét mindig kezében kellett tartania. Mikor megszüntették a katonai végvidéket, elszedték a „Grenzer“-ektől a fegyvereket. De ezek eldugták, elásták. Most a fegyverek ismét előkerültek. Beszélik, hogy alig tíz nappal ezelőtt fegyverkovács járta be a végvidék egyes ezredeit s tisztogatta a rozsdától a fegyvereket. Azt is mondják, hogy igen sok volt a dolga. Ha e fegyveres, disciplinás nép síkra száll, akkor kész a forradalom. Higyjük, hogy a dolog még elfojtható, hogy még csak most kezd csírázni. Mert a végvidék paczifikácziója sok vérbe, sok pénzbe fog kerülni s a végvidék e lázadása nagy csorbát fog az alkotmányos állapotokon ütni Horvátországban. A felkelés terjed Plasnic és Maju (glinai kerület) felé Rujevacnál (boszniai határ) a parasztok részben felfegyverkeztek és csoportosulnak, minek folytán a csendőrökkel összeütköztek. Egy paraszt agyonlövetett, egy pedig megsebesült. A dubiczai kerületből megnyugtatóbb hírek érkeztek. A honát válság. Eddig két helyen volt népzendülés : Zágrábban és Zagoriában. Most elterjedt a Határőrvidéken is. A Nemzet levelezője így ír az ottani helyzetről : Hogy a városi zavargó milyen, azt mi budapestiek legjobban tudjuk. Gyáva, alattomos, kiabáló,fiz lovasrendőr vágtatása, negyven katona szuronyszegzett rohama megszalasztja. A mellett még a budapesti zendülő gyakorlott, iskolázott. Hosszú évek során megtanulta a „ demonstratio “-t, és nem egy könnyen szorítható a törvényes korlátok közé, mert A SZÉKELY NEMZET TÁRCZAJA A sárkányi ágyufoglalás. — Dercsényi Kálmán, volt Mátyás huszár főhadnagy naplójegyzeteiből. — (Folyt.) Csakhamar kezdtem azonban tűnődni a felett, hogy mit csináljak már most és hogyan biztosítsam birtoklásukat, és miután elgondoltam magamban, hogy Pereczi ki tudja melyik hegyben keresi ezen ágyukat, a mieink, ha megjönnek, oly kevesen lesznek, hogy azokkal meg nem védhetjük azokat; a Vilmosok segítségére pedig ismert konokságuknál fogva nem bízhattam. Első gondolatom az volt, hogy leszúratom a lovakat, de ezen tervemről, abban a reményben, hogy a hídon túli téren meg lehet fordíttatni azokat, elállottam, miért is két emberem már le is szállott a lóról, hogy az ágyú fogatára ülnek, amidőn Szentgyörgyi kapitányom 15—20 emberünkkel érkezett be utánunk, és miután időközben a foglyoktól kérdezősködve, az jött tudomásomra, hogy egy császári töltényszekér, egy néhány cserepárral a hátán, menekült el éppen közvetlen előttünk, elhatároztam, hogy elhozom azon töltényszekeret is, miután töltényben, tudtam hogy szükséget szenved seregünk, ennélfogva felhívtam a századost, hogy míg oda járok, fordíttassa meg az ágyukat és haladjon velük vissza Fogaras felé. A velem előnyomult 5 társammal felkerekedtünk a falu felé, útközben találkoztam egy a faluból jövő vén szász paraszt asszonynyal, aki azon kérdésemre, hogy nincsen-e a faluban valami császári katonacsapat? vontatva — amit én elfogultságának tulajdonítottam — azt felelte, hogy nincsen. Én mi bajt sem sejtve, ügetve indultam el. Lázár és Bakos — mint mindig — elém kerültek és nagy sebességgel nekiiramodtunk a falunak. Alig haladtunk azonban egy pár száz ölnyire, az utcza szegletét képezett egyik kőépületnél meghökkenve megállóit két előemberem ; mikor hozzájuk értem, láttam, hogy egy egész osztály cs. kir. könnyű lovas rohan kifelé egy udvarból és velünk szemben sorakozni kezdenek. Egy ideig megütődve álltunk a sarkon és úgy tettünk, mintha előcsapatja volnánk egy nagy csapatnak és egyátalán nem tartanánk tőle, hogy bennünket az ellenség megmerészelne támadni, de ebbeli feltevésünket azon lovasság merész előtörése megingatván, elhatároztam, hogy visszavonulok az ágyuk felé. Útközben reá kiáltottam Szentgyörgyire, hogy vonuljon vissza, de hozzon azonnal segítséget, jelezvén neki, hogy egy divisió császári lovas üldöz. Meg is hallgatott Szentgyörgyi, elmenekült, bennünket pedig az ágyuk között bujkálva utolért az ellenség. Lázár Gáspárt mögöttem a mosás partján érték utól, kinek a lova, homlokára kapván egy vágást, úgy neki vadult, hogy lovasával a mély mosásba zuhant, de Lázár összeszedve magát, a mosás fenekén felfelé haladt előre úgy, hogy szerencsésen meg is menekült. Mikor felém érkezett, reá kiáltottam, hogy siessen segítségért. Ezalatt az ágyukat elhagyva, olyan szerencsétlenül ért utót az ellenség, hogy a töltés jobb oldalára szorított. A csapat élén egy B. Versell nevű nagy szőke bajuszú tiszt vágott először hozzám, nagy erélylyel fogtam fel vágásait, eltökélve magamat az ellenállásra, intéztem is feléje, egészen kifordulva nyergemből egy néhány szúrást, de csakis köpenyét értem el, daczára véghetetlen erőlködésemnek, nem tudtam a baloldalra jutni, mert a tiszt csakhamar megelőzött és az ő nyomába jöttek mások. Vagdalkozásuknak egy hátulról jött és a halántékomra intézett erős vágás vetett ezúttal véget, mely után elszédülve lezuhantam a töltés árkába. Onnan felugorva a halántékomhoz kaptam kezemmel, mely egy jó darab levágott hajas húst fogott meg; — elgondoltam, hogy már egy darab hiányzik belőlem. Ezután a házak felé indultam, de a midőn a térség közepére érkeztem volna, a császáriak a töltésen kikeresve a csekélyebb töltésfükat, felém fordultak és mindjárt egy nagy vágást ejtettek koponyámra, mely kissé elhódított. Kardomat követelték, — abban a reményben, hogy Lázár Gáspár csakhamar megjön, de különben is már megfosztva ellentállási képességemtől, kardrojtomat lehúztam kezem fejéről és hegyével egy altiszt felé nyújtottam kardomat, de nem merte elvenni, reám kiáltott, hogy megfordítva adjam át kardomat. Bármennyire le voltam verve abbeli szégyenemben, hogy ily csúffá jártam, hizelgett önérzetemnek a császáriak abbeli gyávasága, hogy egy összevagdalt, véres fejű huszártól sem merték a kardot hegyével elvenni, oly jól esett ezen tapasztalás, hogy elmosolyodva bámultam reájuk, melyért ők megboszankodva, újból vagdalni kezdettek, miközben kardom kiesett kezemből és karommal védtem fejemet. Mikor már belefáradtak a kínzásba, egy közülök elkiáltotta magát: „Platz, za strelyim tohopsa“ ; a többiek utczát nyitottak neki és ő elembe állt 15—20 lépésnyire és karabélyával sokáig czélozgatva, reám lőtt, de nem talált; egy-két vágást újból reám mértek abbeli dühökben, hogy a legnagyobb hidegvérrel állottam előttük, egy kis idő múlva újból Platz-ot kiáltott egy vitéz és a megnyitott utczán kardját szúrásra tartva vágtatva rohant reám. — A szúrás jobb oldalbordámban akadt és oly erős lökést adott, hogy a földre arczczal borultam le, ezután körültem szaladgáltak és czéllövészeti gyakorlatokat tartottak rajtam, fejem lévén a czélpont. Élénken hallottam a fejem mellett a fagyott földbe fúródó golyók csapódását, mely közben bágyadtság fogott el. Jól esett azon gondolat, hogy kivertük a németet Erdélyből és hogy elevenen még sem jutottam az ellenség kezébe ; jó ideig lehettem ezen állapotban, mert gondolatomon sok tárgy átvillant, migten elaléltam. Felébredve, visszanyertem kedély állapotom élénkségét, miért is fel akartam könyökölni, de bal karomat meg sem bírtam mozdítani, jobb karomra támaszkodva, midőn fejemet felemeltem , sötét volt körülöttem minden, mert az arczomra aludt vér miatt szemeim leragadtak és nem volt mivel kitörülni sem, minthogy bal karomat hiába igyekeztem felemelni — az szolgálatképtelenné vált. Mihelyt észrevették a császáriak, hogy élek, újból hozzám ugrottak és lövöldöztek reám, mi miatt elkeseredve reájuk kiáltottam : „schämt euch nicht, ihr Helden ?“ de ők azért csak lövöldözgettek, miért is lehúztam magamat arczcal a hóba, gondolván magamban, hogy Lázár itten lesz nemsokára. Ők azalatt azzal mulatták magukat, hogy a lóról kardjukkal köpenyegemet szurkálták. Egy eldördült ágyú hangja véget vetett kínzásaimnak, mert azután összevissza szaladgáltak körültem. „Johann, bring mit den Falben!“ kiáltásra elgondoltam magamban, hogy már fakó lovamat is viszik; ezután csakhamar meghallottam a Lázár Gáspár és társai zaját, utána a lovak dobogását körülöttem, migyen csendesség támadt, és Lázár Gáspárnak azon szavai „hadnagy uram, él-e még?“ meghozták reám nézve is a vigaszt. (Folyt. küv.) SZÉKELY NEMZET. A zavargások. Zalaegerszegről távirják a P. Ll.-nak f. hó 12-ről . Kozma főálamügyész ma Glavina kormánybiztos főispánnal, Svastics alispánnal, Gyömörey törvényszéki elnökkel, Bessenyey államügyészszel és Neumann Spellart tábornokkal beható értekezletet tartott. A vizsgálat a falvakban gyorsan halad. A törvényszéki börtönök tömve vannak. A főállamügyész leginkább arra igyekszik, hogy az izgatókat s a zavargások okozóit fölfedezze. E tekintetben ezer akadályra talál, de el van határozva, hogy a már megkezdett úton fog tovább haladni. Mihelyt a vizsgálóbíró a nyomozást befejezte, az iratok a budapesti királyi törvényszékhez küldetnek fel, mely a törvény értelmében az izgatás bűntettében, a törvényes hatóságok és a fegyveres hatalom elleni ellentállás bűntettének megítélésében illetékes. Az erre vonatkozó vádak csak az elfogottak egy része ellen fognak emeltetni, a másik része tolvajlás, betöréses tolvajlás s idegen vagyon elidegenítése miatt az itteni törvényszék, illetőleg járásbíróság elé fog kerülni. Rögtön birósági eljárásról szó sincs. Súlyos vádakkal van terhelve a sokat emlegetett Kovács Béla, csépi tanító, ki azt a csapatot vezette, mely a csurgaszi csárdásnét megverte s kifosztotta. A vádlott mindent tagad s csak arról akar tudni, hogy a vendéglősnét megverték s bútorait összetörték. Söjtörről és Szentpéterurról ma ismét 9 foglyot hoztak. Holnap Hahóton, Tófejőn és Puszta-Edericsen folytatják a vizsgálatot. Kozma főállamügyész ma két söjtöri zsidót, Singer és Deutsch nevüeket, hallgatott ki, kiket az aug. 28. és 29-ike közti éjjel kiraboltak. Az ügy lefolyásáról kimerítő értesítést szerzett s megígérte, hogy a vizsgálatot teljes erélylyel meg fogja indítani. Remete helyettes államügyész e czélból Söjtörre utazott. KÜLFÖLD. — szept. 15. A franczia-khinai viszályról meglehetősen ellentétes hírek vannak előttünk. Berlinben tudni vélik, hogy Challemes-Lacour franczia külügyér nemsokára visszalép, ami valószínűvé teszi a köztársaság és Khina közt fenforgó viszály békés kiegyenlítését. Ezzel szemben Párisból azt jelentik, hogy a franczia-khinai helyzet ma kevésbbé kedvező. Khina nem csak tiszteletbeli, de valóságos suzerainitást kíván magának Anam felett. A tulajdonképeni differenczia mégis inkább a semleges területre vonatkozólag forog fenn, melyhez Khina erősen ragaszkodik. Challemel-Lacour már kész lett volna engedni erre nézve, de Ferry, meg a hadügyi és tengerészet miniszterek ellenzik az engedékenységet. Ugyancsak párisi jelentés szerint Cseng Marquis Londonban várja a franczia ellenjavaslatokat s a kormány félhivatalos lapjai által azt a hírt terjeszteti, hogy ha a tárgyalások nagyon elhúzódnak, úgy jelentékenyebb csapaterősítések megszavazása végett egybe fogja hívni a kamarákat. Mind e jelentésekkel szemben áll végül Cseng marquis nyilatkozata egy bécsi lap londoni levelezője előtt. Cseng marquis kijelente, hogy a franczia külügyminiszterrel mindössze egyszer értekezett s arról, hogy Khina mondjon le Anam feletti fenhatóságáról, egyáltalán szó sem volt. Khina el van határozva, hogy e tekintetben nem enged, hanem a korábbi viszony fentartását kívánja. Ha a francziák e szerainitást csak tiszteletbeli jognak mondják, Khinának nincs ellene kifogása , a Francziaországgal való közvetlen szomszédságot azonban határozottan perkorrestálja. A félhivatalos franczia lapok által hangoztatott ama javaslat, hogy Tonkingba újabb csapaterősítések küldessenek — Cseng marquis nézete szerint — csak arra alkalmas, hogy a pekingi háborúpárt befolyását növelje, annyira, hogy a klimai kormány utóbb kénytelen lesz kilépni tartózkodó állásából s nyíltan csapatokat küldeni át a határon. Az olasz hadgyakorlatokon megjelent franczia és osztrák-magyar tisztek, Joelson osztrákmagyar tábornok kezdeményezése folytán, közös koszorút tettek a montebellói ütközetben elesettek sírjára. Fabre franczia tábornok kezet szorítva Joelson tábornokkal s többi közt ezt monda: „Ez alkalmat megragadom és azt a szivem mélyéből fakadt óhajt fejezem ki, hogy ha majd megint találkozunk a csatatéren, ne mint ellenségek, de mint barátok találkozzunk.“ Thibaudin tánok hadügyminiszter Fabre tábornoknak e magatartásáért és szavaiért, melyek megtisztelik Francziaországot és a franczia hadsereget, köszönetet nyilvánított. Az orosz fegyverkezések eddig alig tapasztalt serénységgel folynak, s míg a lapok egy része buzgón folytatja az izgatást, elsősorban az osztrák-magyar-német szövetség ellen , addig a kormányi és katonai körökhöz közel álló lapok békés húrokat kezdenek pengetni s Németország barátságában igyekeznek járni. Ezt Katkov kezdte egy czikksorozattal s most a katonai körökkel viszonyban álló „Garasdanin" folytatja, midőn konstatálja, hogy Oroszországnak semmi oka a háborúra Németországgal. S mi oka lehetne — kérdi — erre Németországnak ? Az érdekekben semmi. Hanem vannak, akik azt mondják, hogy Oroszország mostani kimerültségét fel kellene használni a német-osztrák kérdés elintézésére és a Balkán-félszigetet Ausztriának, az osztrák német tartományokat pedig Németországnak kellene átadni. Mások azt mondják, hogy Németország növekvő lakosságának föld kell, Lengyelország és a Keletitenger tartományai. Végre vannak, akik minden okot jónak tartanak a háborúra Oroszország ellen. De bármit mondjanak a német lapok, meg vagyunk győződve, hogy Bismarck herczeg épp úgy óhajtja a békét Oroszországgal, mint ahogy az oroszok milliói a békét Németországgal és hogy a kaland-politikának nem fog áldozatul esni a barátság két állam közt, mely nem egymás ellen, hanem egymás mellé van állítva. A berlini „National Ztg.“ kereken tagadja, hogy a fentemlített politikusok három kategóriája Németországban léteznék. Németországnak számtalan oka van békességben élni Oroszországgal. Milliárdnyi német pénz van Oroszországban elhelyezve, Oroszország legyőzésével pedig Németország csak egy halálos ellenséget nyerne és határait a lengyel izgatás 140. szám. ■