Székely Nemzet, 1885 (3. évfolyam, 1-202. szám)
1885-11-08 / 173. szám
November 8. SZÉKELY NEMZET. fegyverével kiűzni. Nemes dolgot végeznek, ha nem anyagi jutalomért, hanem a közegészségügy előmozdításáért igyekeznek a kórt kiirtani. Igazságos és hálás munkát végeznek akkor, ha minden kuruzslót, kinek létezéséről tudomással bírnak, azonnal feljelentenek, törvény elébe idézik és becsukatják oda, hol legfeljebb csak a maguk egészségében tesznek kárt. A népet felvilágosítani minden értelmes embernek kötelessége. A tudatlan ember csak akkor veszi az orvos tudományát igénybe, ha betegét a kuruzslók már gyógyíthatlanná kentékfenték. Ez az orvos rovására esik. Azt nem szabad tűrni, hogy a tudatlanság diadalt üljön a tudomány felett. Minden mivelt embernek kötelessége a tudományt védelmezni, a népet oktatni, tanítani és a közegészségügy érdekében hathatósan munkálni. K. Az indítvány lelkesült helyesléssel fogadtatott, és egész szövegében a jegyzőkönyvbe iktattatni határoztatott. A budapesti kir. tábla Apor Károlyról. Említettük, hogy a budapesti királyi tábla teljes ülésében kegyelettel emlékezett meg a marosvásárhelyi tábla elhunyt elnökéről. Közleményünk kiegészítéséül fővárosi levelezőnk azt a szép beszédet közli velünk, melyet Dr. Vajkay Károly tanácselnök, a magyar írói kar e kitűnősége ez alkalommal körülbelől a következőkép mondott: „A jelenkori jellemző gyors szárnyakttal eljutott hozzánk is a szomorú hír, hogy altorjai báró Apor Károly meghalt. Nagy tudományu, bölcs tapasztalatu elnökét vesztette el az elhunytban a m.vásárhelyi királyi tábla, az a bírói testület, melyet a magyar törvényhozás velünk egyenlő hatáskörrel ruházott fel, melyben ezért vérünkből való vérbeli testvérünknek kell nekünk tisztelnünk és szeretnünk. Az egységes magyar államnak osztatlan a területe. Ezt mi tudjuk legjobban, kik arra vagyunk hivatva, hogy emez egység fölött féltékenyen őrködjünk, ha kell, támaszkodva a magyar büntetőtörvény rendelkezésére is. Az egységnek követelménye és természetszerű következménye is, hogy mindaz, ami megdobbantja, lelkesítőleg vagy szomoritólag a sziveket a Királyhágón túl, az összhangot leljen itt is a Királyhágón innen. A magyar bírói karnak mindig erényei közé tartozott, hogy azzal a társadalommal érzett, melyben gyökerezett, hogy megértette ő is a költő szavát: „Itt élned, halnod kell.“ Fényes példája, sőt mintaképe volt ennek az elhunyt is. Azt hiszem tehát, illően és megfelelően cselekednék a budapesti királyi tábla is, ha ez alkalommal kifejezné, hogy azt a nagy veszteséget, mely a Királyhágón túl, a testvértáblát és a magyar társadalmat érte, itt, a Királyhágón innen szintén átérzi és részvéttel kíséri. Indítványozom azért, hogy ennek a budapesti királyi ítélőtábla kifejezést adjon a mai teljes ülés jegyzőkönyvében, és egyúttal feljogosítson engemet arra, hogy ezt távirat segélyével a marosvásárhelyi kir. ítélő táblával is titathassam.“ „ d________________________________________ KÜLFÖLD. — november 7. A konstantinápolyi értekezlet f. hó 5-éi délután két órára hivatott össze. A porta már kinevezte mindkét meghatalmazottját, s e tekintetben a nehézségek elháritlattak. De hogy a hatalmak közti ellentétek kiegyenlítése is sikerült volna, arról a táviratok még mindig nem adnak értesítést. A legnagyobb mértékben feltűnést kelthet Oroszország magaviselete, mely a konferenczia megnyitásának pillanatában formálisan proskribálja Sándor bolgár fejedelmet. Az orosz czár minden további indokolás nélkül megfosztotta a fejedelmet orosz tábornoki rangjától , más ilyen természetű kitüntetéseitől. A czár ez intézkedései főleg a jelen pillanatban igen sokat mondanak; eddig csak a formaszerü hadüzenet pillanatában szokták egymásnak kitüntetéseiket a fejedelmi személyek visszaküldeni. A czár azonban Sándor fejedelemmel egészen úgy bánik, mint valami kegyvesztett helytartóval s a legridegebb formában fejezi ki iránta haragját, midőn egyszerűen megfosztja katonai rangjától. Fejedelmi állásától nem foszthatta ugyan meg, mert a rangot nem a czár adományozta neki, de kétségtelen, hogy az orosz politika az értekezleten minden követ meg fog mozdítani Sándor fejedelem detronizálására. A cár magaviseletének politikai jelentősége szembetűnő. Nem csupán válasz akar lenni azon tüntetésekre, melyekben a bolgárok rokonszenveiket és ragaszkodásukat fejezik ki a fejedelem személye iránt, hanem figyelmeztetésül szolgál Angliának is, mely az utóbbi időben pártolásába vette a fejedelmet. Az orosz politika e legújabb tüntetése még inkább leszállíthatja az értekezlet sikerébe vetett reményeket. A czár a bolgár fejedelem ellen A czár napiparancsot bocsátott ki, mely elrendeli, hogy Sándor bolgár fejedelem neve, ki az orosz hadseregben á la suite altábornagyi rangot viselt, mint fennebb írók, a lajstromokben töröltessék. A parancs továbbá Sándor fejedelemnek az orosz 13. számú vadászzászlóalj tulajdonosi tisztségéről való lemondását közli. A görög fegyverkezés: A görög kormány fegyverkezési előkészületeit kiegészítendő, tengerészek számára az új találmányú Nordenfeltíéle golyószóróból újabban 40 dbot rendelt meg. A bécsi olasz nagyköveti állás. A Popolo Romano szerint a minisztertanács még eddig nem határozott a bécsi nagyköveti állás betöltését illetőleg és ez iránt a határozat egyelőre nem is várható. Ha az utóbbi napokban egyes hírlapok különböző személyiségek neveit emlegették, ez nem egyéb puszta konjektúráknál vagy óhajoknál, melyek aligha fognak beteljesülni. A Balkán-kérdés: Milán király Tirolba való utazását elhalasztotta, állítólag azért, mert a franczia követtel nagyfontosságú ügyeket kell elintézni, másrészről azt beszélik, hogy a király a hatalmak sürgős előterjesztései következtében változtatta meg úti programmját. A görögök magatartása a portának élénk aggodalmakat okoz. Ennek lehet tulajdonítani a harmadik korosztály mozgósítását s Szalonikiben való összpontosítását. A kelet-ruméliai kérdés. A bolgárok nagy elszántságot mutatnak a távirataikban. Ezekben kijelentik, hogy az uniót megvédik bárki ellen és szerb támadás esetén bombázni fogják Belgrádot. De a valóságban a bolgárok közt nagy a csüggedés és kétségbeesés. És ez az utóbbi ezúttal is aligha rósz tanácsadónak nem fog bizonyulni. A bolgárok úgy látszik arról kezdenek gondolkozni, hogy Macedóniában támasszanak lázadást. Ezzel magukra zúdítják a Balkán-félsziget összes népeit, a törököket, a görögöket, az albánokat és a szerbeket, de talán abban reménykednek, hogy andaces juvat — fortuna. A „fortuna“ alatt nem igen érthetik a hadiszerencsét, mert a hangulat a bolgár katonaság soraiban épenséggel nem mondható elbizakodottnak. MEGYEI KÖZLEMÉNYEK: A magyar kir. belügyminiszter a következő körrendeletét intézte a törvényhatóságokhoz: Tapasztaltatván, hogy a vadászatról szóló 1883. XX. t. czikknak 3. szakaszában, mely a községi vadászterületeken a vadászatot kizárólag bérlet útján rendeli gyakoroltatni, kifejezésre talált intencziója, az által játszatik ki, hogy egyes vállalkozók az illetőkkel való előzetes összebeszélés nyomán a vadászati jogot az árveréseken mint legtöbbet ígérők magas árakon bérbe veszik ugyan, az érdekeltek részéről azonban a bérösszegből reájuk eső jutalék megfizetése alól felmentetnek, s ennek fejében a névleges bérlő beleegyezésével, birtokuk kiterjedésénél fogva arra nem jogosultak is szintúgy űzik a vadászatot, mintha az bérbeadva nem lenne. Az itteni felülvizsgálat alá került vadászati bérszerződések egy némelyikében foglalt azon kikötés, melynél fogva a bérlő a jövedelmet nem az érdekeltek kezeihez, hanem a községi pénztárba kell, hogy beszolgáltassa és az egyes birtokosok az őket illető járulékokat csak a községi pénztár útján vehetik fel, a fentebbiekben körvonalazott visszaélések meggátlására czélszerünek mutatkozván , minthogy részemről készséggel előmozdítandónak tartom az oly intézkedéseknek érvényesülését, melyek a vadászat terén annyira kívánatos rend meghonosításához hozzájárulhatnak, az ország némely vidékein életbeléptetett fennebb körülírt eljárási módozatot a törvényhatóságnak ezennel figyelmébe ajánlom. Budapesten, 1885. okt. hó 11-én. Tisza, s. k. Háromszékmegye alispánja a következő értesítést teszi közzé : A m. kir. 9-ik honvédhuszárezred parancsnokságának f. hó 21-ről 2524. sz. a. kelt megkeresése következtében közhírré tétetik, miszerint nevezett huszárezred részére a folyó évi őszi pótlovazás Kézdi-Vásárhelytt f. é. decz. 8-án délelőtt 9 órakor, Dálnokon f. évf. decz. hó 9-én d. e. 9 órakor, Sepsi-Szentgyörgyön f. é. decz. hó 10-én d. e. 9 órakor fog eszközöltetni. Pótlovakul csakis 4—8 éves, 157—162 czentiméterig menő magasságú lovak fogadtatnak el. A bevásárlási ár 245 frt oszt. ért., melyből a szállítási és tartási költségek is fedezendők. Sepsi-Szentgyörgyön, 1885. okt. 24-én. Br. Apor Gábor, alispán. 173. szám. A kézdi-vásárhelyi „Erzsébet“árvaleányház. (Igazgatói jelentés a „Háromszékmegyei Erzsébet árvaleány-nevelő-intézet“ 1884—85-ik iskola évi állásáról, felolvasta a nevezett intézet I. évi október 25-én tartott közgyűlése alkalmával Nagy Károly, igazgató.) (Folyt.) A növendékek ruházata az előirat szerint volt beszerezve, azonban takarékossági szempontból, hogy az újak el ne szakadozzanak, a különböző munkákra az avult ruhák használtattak. A növendékek vallás-erkölcsi képzésére, fejlesztésére nemcsak az oktatás, példa, gyakori imádkoztatás, hanem a szorgalmas templom gyakorlat által is kívántunk hatni. Az évi zárvizsgálatot május 27-én meg kellett az építkezés miatt tartani. Az elért eredményről az iskolaszéki jelentés fog részletes felvilágosítást nyújtani. Egyedül azt kívánom hálás kebellel felemlíteni, hogy úgy a kezelőbizottság, mint az iskolaszék tagjai szép számú érdeklődő közönséggel egyetemben hallgatták meg az évi munkásság eredményét. Az intézet tanerői voltak csekélységemen kívül feleségem, ki a háztartást, konyhakertészetet, baromfitenyésztést vezette. Szabó Anna okleveles ipartanítónő tanította a női kézi munkákat, úgy az elemi, mint az ismétlő iskolában s kezelte a munkaanyagokat és kész munkákat. Abod Jula munkamesternő tanítónő tanította a kötő, varró és tamborírozó gépek kezelését, varrta a gyermekek segédkezése mellett a szükséges ruházatokat. Cseh Mari szőtte a szükséges ruházati czikkeket. A Szabó Anna által dolgoztatott és számadásában álló kész munkák értéke 154 frt 20 kr. E munkák értékesíthetése szempontjából 20 kres sorsjegyek bocsáttatnak ki 150 drb nyereménnyel, húzás az 1886. február 6-án tartandó bál alkalmával fog megtartatni. Cseh Mári szőtt az intézet számára 79 darab törölközőt, kötényeknek valót 281/2 métert, durva gyólcsot 63 mtrt, ruhaszövetet 1361 /2 mtrt, darázs-fészkes kendőt 52 drbot. E munka anyaga 142 frt 1 kr, munkadija 41 frt 60 kr, összesen 183 frt 61 kr. Abod Jula vezetése alatti munkálat eredménye: elárusittatott 277 frt 68 kr áru munka, ebből anyagdij 82 frt 70 kr, tisztán munkadij 194 frt 98 kr. Ha tekintetbe vesszük, hogy a költözködés és rendezés miatt időnkint a gép szünetelt, az utóbbi időben egy hónapig dolgozni nem lehetett, az eredménnyel egyelőre meglehetünk, anyagi oldalát tekintve, elégedve. E gép munkálatok vezetésén kívül Abed Jula megtanított 2 növendéket a kötő és tamborírozó gépek kezelésére, kik f. évi aug. 25-én elnök báróné ő méltósága, tek. Hankó Lászlóim alelnök, özv. Pap Andrásné, Fejér Lukácsné, özv. Nagy Lázárné, stbbi iskolaszéki tag jelenlétében a gyakorlati vizsgálatot szép sikerrel letették. Nevezett tanítónők vezetése és segédkezése mellett készítettük el a f. évi budapesti országos kiállításra felküldött tárgyainkat, melyek a bíráló bizottság ítélete szerint, mint közhasznú tárgyak, kiállítási nagy éremmel lettek kitüntetve. Az ipari munkák után szabad legyen bemutatnom gazdasági ügyeink állását. Miután az intézet alapvagyonából befolyó évi jövedelem oly csekély, hogy abból nem hogy A SZÉKELY NEMZET TÁRCZAJA. A hullámok. Majthényi Flórától. Giacomo viharedzett matróz volt. Körülhajózta az egész világot, járt az egyenlítő alatt s nem egyszer látta a sarktenger jéghegyeinek csipkézett csúcsait, midőn az éjféli nap sugaraitól halvány rózsaszínű visszfényben égtek. Majd ismét a hajó zárkájának szűk ablakán tekintett ki, az immár hetek óta tartó sötét éjbe. Mit bámul úgy ? midőn nem láttak egyebet fénytelen, vak éjszakánál! Ki gondolná, hogy ő enyhe ligetet, halászgunyhót, nőt ás gyermeket lát az Adria mosolygó partjainál! Az ő édes otthonát. Mintha e tarka képektől, mintha az ő keble forró vágyától gyuladt volna meg egyszerre az égbolt, feltűnik az éjszaki fény. Tarka színekben czikár ég, sziporkáz s tündérfényével bevilágítja a hólepte jeges tájat, zuzmarás hajót s a nesztelenül repkedő fehér madarakat. tündérfényben ég a „Déli korona“, az „Alderaban“ 8 ennek szomszédságából esett le éppen most egy ragyogó csillag a látkör mögé; talán éppen amaz enyhe ligetet, ama halászkunyhót kereste fel, oda vitte a vágy, így képzeli Giacomo. Máskor viszont Giacomo a déli öblök egyike felé hajóz. Csendes az éj, nagyok és fényesek a csillagok, a partról és szigetről fűszeres virágok, óriás nagyságú sötétzöld levelek csüngenek a vízbe. A hajó csendesen siklik a hullámokon, melyek arany gyűrűkben maradoznak el; mind messzebb-messzebb, egymásután végtelenül, mert újabbak és újabbak tűnnek elő a hajó alól. Giacomo a fedélzeten pihen ; vastag hajókötél a párnája s kátrányos talaj a nyaszolyája. Mozdulatlanul bámul az égre s kezének árnyékával mérsékli a csendesen úszó hold s az égő csillagok reá eső fényét. Az árboczkosárban dalolni kezd a hajósfiú. Hangja epedő, vágyó, messzeható s e dalra a zenét kedvelő delfinek előbukkannak a hullámokból s kisérik a hajót szakadatlanul , csak egyet-egyet lendítve magukon, hogy el ne maradjanak. A dalra Giacomo is elmereng. Nem egyszer hallotta e dalt a kékes holdfényes Adrián s De nem ily szép, nem ily csendes mindig a tenger! Feneketlen örvényeiben a borzalom, a kétségbeesés lakik. Sok élet, sok remény, sok ránd, sok vagyon lett már ott eltemetve, s a hullám nem adja vissza zsákmányát sem a könyörgőnek, sem pedig az átkozódva kétségbeesőnek. Midőn a sötét hullám szövetkezik a sötét felhőkkel, akkor a czikázó piros villám írja az égre a tenger borzasztó haragját s az emberek romlását. Giacomotól is elvett már sokat e zsarnok, habár az neki éveken át szolgája volt. Elvette megtakargatott vagyonát s gazdag reményét, szépen serdülő fiát, a kit maga mellett oktatott, nevelt, hogy egykor, miként ő maga, viharedzett matróz legyen belőle. De éppen a vihar volt az, mely egy sötét éjjel lemosta a fedélzetről egyetlen hullámmal nyomtalanul. Azóta szegény Giacomonak bármely égalj alatt, bármely tenger fölött nem volt más gondolata, mint elmenni haza a szép enyhe ligetbe, a kis halászkunyhóba, neje és leánykája vigasztaló körébe, hol begyógyuljanak lelkének sebei. Elhagyni a csalfa tengert, nem szállni soha többé ragyogó tükrére, elvonulni a szárazföldre, hol megszűnik hatalmas biztosságban lenni ezután szeszélyeitől és csapásaitól. Addig vágyta ezt Giacomo, amíg egy napon a gondolat kivitellé, az ábránd valósággá lett. Elvonult az enyhe ligetbe, kifeszitette hálóját a gyepre, karjaiba vette kis leányát s mutatta neki a halászkunyhó kékes, bodros füstjét, mig jó neje a vígan lobogó tűz körül foglalkozott. Békén élt éveken át, sebei enyhültek, vagyona gyarapodott, leánykája gyönyörűen fejlődött s ha neje nem győzte mondani, hogy imen ki nem száll tengerre, nyugodtan élhet, mert nem tarthat annak csapásaitól. A pihenő matróz tekintete hóhegyek helyett újra megkapja a vágy látni az enyhe ligetet, al halászkunyhót, nőt és gyermeket. Oda fönn az égen la partszéli elmosódó kékes hegylánczon pihent, mely fölött a hószinüi szakadozó felhők úsztak és enyésztek el csendesen, mintha az egykor látott jeges, dermedt vidék tünékeny múló álma, fölcsillanó emléke lenne az egész tünemény. A csillagos esték, enyhe sugárral, itt is fölkeresték őt. Csakhogy e csillagok sokkal kisebbek valának, sokkal távolabbiaknak tetszettek. Fényük a délieknél homályosabb volt, de otthonos, megszokott, mely nem költi fel a vágyat a kétes távol után, hanem bizalmasan leköt, mint az otthoni békés halászkunyhók évente kivilágított ablakai. A déli növényzet fűszeres leveleinél, égő szikekben pompázó virágainál kedvesebb volt neki a parány nefelejts, a szerényen megvonuló ibolya, vagy a tavaszt hirdető sárga szirmú kankalin, mert jól ismert emlékeztető illatot lehelve a tájra, egyúttal regét is mondottak neki, rég lefolyt napokról, a boldog gyermekkorról .... mig végre a nap és viharbarnitotta arezon végig folyt a megindulás csillogó könnye Ily harmatot nem birt volna fakasztani egész kelet és dél valamennyi csodás virága sem. E meghitt virágoktól környezve az öböl biztos partján állt a kis kunyhó csendesen. A kis kert végéből termékeny gyümölcsfák hintettek rá enyhe árnyat; körül repkedtek a tarka pillangók s védték a parti sziklák, mint az oda épített fecskefészket, egy kőfeszület lábainál. Napszállatkor künn ült a család. A gyermek a sós fövényben csigabigát keresett, az anya szorgalmasan font, Giacomo pedig hálót foltozott. A béke és nyugalom párája lengett az egész vidéken s ábrándozásra hangolta a sziveket is. A nap vérpiros tűzgolyója a tengerbe merült; Giacomo mosolyogva sóhajtott föl „Igazad van Teresa, boldogabb a ki elvonultan él, aki nem száll tengerre, mert nem félhet annak csapásaitól !“ S miután feleségének egyetértőleg mosolygó szemeibe tekintett, önkéntelenül követte figyelmével a nap egymásután kihunyó piros küllőit. Gyakorlott szeme egyszerre távol, igen távol egy közeledő parányi sötét pontot, egy vöröses barna felhőt vett észre, mely kifeszített vitorlához hasonlóan úszott az égen. „Menjünk be Teresa — szólt a hálót összeszedve — zárjuk be jól a gunyhót, az éjjel igen nagy vihar lesz!“ Mire Teresa keresztet vetve magán, ekként szólt: „Kegyelmez Isten azoknak, a kiket a tengeren talál!“ 8 megfogva kis leánya kezét, bevezette a hajlékba, melyet biztosan elzártak, elreteszeltek a vihar elől. Odabenn vígan égett a tűz, Giacomo szendergő kis leányának mesélt félig regét, félig valót a messze látott vidékekről. A gyermek szempillái nehezedtek, a mesélő szavai fokozatosan haltak el, míg a jó Teresa imádkozva hajtotta fejét nyugalomra. Odakünn fölszabadult a vihar, tombolt, csattogott, a tenger zengett, zúgott, sivitva csapdosta hullámait s úgy tetszett, mintha számtalan orgona dörögne valahol a légben felségesen és mégis borzalmasan ? A gyermek angyalokról és zenéről álmodott, anyja ösztönszerűleg szorította őt álmában keblére. Csak Giacomo nem hallott, nem látott semmit. Ő rég megszokta a vihar tombolását. Mikor legkevésbbé sejtjük, akkor jönnek a csapások az élet tengerének hullámain ! Egyszerre hatalmas lökést érzett s mindjárt azután egy nedves, puszta sziklán találta magát. A rohanó, szakadozott felhőből kibukkant a hold; a vihar csendesült, mintha immár elérte volna kitűzött czélját. Giacomo körültekintett, ismeretlen puszta partvidék terült szét előtte, csak a sértetlenül álló kőfeszületről tudta, hogy ott tegnap még békés kunyhója állott. S most V . . . egyetlen hullám elmosta a virágos kertet, kunyhót, nőt és gyermeket ! . . . . Giacomo kénytelen szemmel, összekulcsolt kézzel rogyott a kőfeszület lábaihoz és öntudatlan kétségbeeséssel rebegte: „Oh az élet nagy tengerének hullámai elől nincs menekvés. Megtalálnak azok bárhol s a sors a legnagyobb elvonultságban is ránk méri csapásait. Isten irgalmazz szegény szivemnek!“