Székely Nemzet, 1885 (3. évfolyam, 1-202. szám)

1885-11-08 / 173. szám

November 8. SZÉKELY NEM­Z­E­T. fegyverével kiűzni. Nemes dolgot végeznek, ha nem anyagi jutalomért, hanem a közegészségügy előmozdításáért igyekeznek a kórt kiirtani. Igaz­ságos és hálás munkát végeznek akkor, ha minden kuruzslót, kinek létezéséről tudomással bírnak, azonnal feljelentenek, törvény elébe idé­zik és becsukatják oda, hol legfeljebb csak a maguk egészségében tesznek kárt. A népet felvilágosítani minden értelmes em­bernek kötelessége. A tudatlan ember csak ak­kor veszi az orvos tudományát igénybe, ha be­tegét a kuruzslók már gyógyíthatlanná kenték­­fenték. Ez az orvos rovására esik. Azt nem sza­bad tűrni, hogy a tudatlanság diadalt üljön a tudomány felett. Minden mivelt embernek köte­lessége a tudományt védelmezni, a népet oktatni, tanítani és a közegészségügy érdekében hatha­tósan munkálni. K. Az indítvány lelkesült helyesléssel fogad­tatott, és egész szövegében a jegyzőkönyvbe ik­­tattatni határoztatott. A budapesti kir. tábla Apor Károlyról. Említettük, hogy a budapesti királyi tábla teljes ülésében kegyelettel emlékezett meg a ma­rosvásárhelyi tábla elhunyt elnökéről. Közlemé­nyünk kiegészítéséül fővárosi levelezőnk azt a szép beszédet közli velünk, melyet Dr. Vajkay Károly tanácselnök, a magyar írói kar e kitű­nősége ez alkalommal körülbelől a következőkép mondott: „A jelenkori jellemző gyors szárnyakttal eljutott hozzánk is a szomorú hír, hogy al­tor­jai báró Apor Károly meghalt. Nagy tudományu, bölcs tapasztalatu elnökét vesztette el az elhunytban a m.­vásárhelyi királyi tábla, az a bírói testület, melyet a magyar tör­vényhozás velünk egyenlő hatáskörrel ruházott fel, melyben ezért vérünkből való vérbeli test­vérünknek kell nekünk tisztelnünk és szeretnünk. Az egységes magyar államnak osztatlan a területe. Ezt mi tudjuk legjobban, kik arra vagyunk hivatva, hogy emez egység fölött féltékenyen őr­ködjünk, ha kell, támaszkodva a magyar büntető­­törvény rendelkezésére is. Az egységnek követelménye és természet­­szerű következménye is, hogy mindaz, a­mi megdobbantja, lelkesítőleg vagy szomoritólag a sziveket a Királyhágón túl, az összhangot leljen itt is a Királyhágón innen. A magyar bírói karnak mindig erényei közé tartozott, hogy azzal a társadalommal érzett, melyben gyökerezett, hogy megértette ő is a költő szavát: „Itt élned, halnod kell.“ Fényes példája, sőt mintaképe volt ennek az elhunyt is. Azt hiszem tehát, illően és megfelelően cselekednék a budapesti királyi tábla is, ha ez alkalommal kifejezné, hogy azt a nagy veszte­séget, mely a Királyhágón túl, a testvér­táblát és a magyar társadalmat érte, itt, a Királyhá­gón innen szintén átérzi és részvéttel kíséri. Indítványozom azért, hogy ennek a buda­pesti királyi ítélő­tábla kifejezést adjon a mai teljes ülés jegyzőkönyvében, és egyúttal feljo­gosítson engemet arra, hogy ezt távirat segélyé­vel a maros­vásárhelyi kir. ítélő táblával is tit­­athassam.“ „ d________________________________________ KÜLFÖLD. — november 7. A konstantinápolyi értekezlet f. hó 5-éi délután két órára hivatott össze. A porta már kinevezte mindkét meghatalmazottját, s e tekin­tetben a nehézségek elháritlattak. De hogy a hatalmak közti ellentétek kiegyenlítése is sike­rült volna, arról a táviratok még mindig nem­ adnak értesítést. A legnagyobb mértékben fel­tűnést kelthet Oroszország magaviselete, mely a konferenczia megnyitásának pillanatában formá­lisan proskribálja Sándor bolgár fejedelmet. Az orosz czár minden további indokolás nélkül megfosztotta a fejedelmet orosz tábornoki rang­jától , más ilyen természetű kitüntetéseitől. A czár ez intézkedései főleg a jelen pillanatban igen sokat mondanak; eddig csak a formaszerü hadüzenet pillanatában szokták egymásnak ki­tüntetéseiket a fejedelmi személyek visszakül­deni. A czár azonban Sándor fejedelemmel egé­szen úgy bánik, mint valami kegyvesztett hely­tartóval s a legridegebb formában fejezi ki iránta haragját, midőn egyszerűen megfosztja katonai rangjától. Fejedelmi állásától nem foszthatta ugyan meg, mert a rangot nem a czár adományozta neki, de kétségtelen, hogy az orosz politika az értekezleten minden követ meg fog mozdítani Sándor fejedelem detronizálására. A c­ár maga­viseletének politikai jelentősége szembetűnő. Nem csupán válasz akar lenni azon tüntetésekre, me­lyekben a bolgárok rokonszenveiket és ragasz­kodásukat fejezik ki a fejedelem személye iránt, hanem figyelmeztetésül szolgál Angliának is, mely az utóbbi időben pártolásába vette a feje­delmet. Az orosz politika e legújabb tüntetése még inkább leszállíthatja az értekezlet sikerébe vetett reményeket. A czár a bolgár fejedelem ellen­ A czár napiparancsot bocsátott ki, mely elrendeli, hogy Sándor bolgár fejedelem neve, ki az orosz had­seregben á la suite altábornagyi rangot viselt, mint fennebb írók, a lajstromokben töröltessék. A parancs továbbá Sándor fejedelemnek az orosz 13. számú vadászzászlóalj tulajdonosi tisztségéről való lemondását közli. A görög fegyverkezés: A görög kormány fegyverkezési előkészületeit kiegészí­tendő, ten­gerészek­ számára az új találmányú Nordenfelt­­í­éle golyószóróból újabban 40 dbot rendelt meg. A bécsi olasz nagyköveti állás. A Popolo Romano szerint a minisztertanács még eddig nem határozott a bécsi nagyköveti állás betöltését illetőleg és ez iránt a határozat egyelőre nem is várható. Ha az utóbbi napokban egyes hírla­pok különböző személyiségek neveit emlegették, ez nem egyéb puszta konjektúráknál vagy óha­joknál, melyek aligha fognak beteljesülni. A Balkán-kérdés: Milán király Tirolba való utazását elhalasztotta, állítólag azért, mert a franczia követtel nagyfontosságú ügyeket kell elintézni, másrészről azt beszélik, hogy a király a hatalmak sürgős előterjesztései következtében változtatta meg úti programmját. A görögök magatartása a portának élénk aggodalmakat okoz. Ennek lehet tulajdonítani a harmadik kor­osztály mozgósítását s Szalonikiben való összponto­sítását. A kelet-ruméliai kérdés. A bolgárok nagy elszántságot mutatnak a távirataikban. Ezek­ben kijelentik, hogy az uniót megvédik bárki ellen és szerb támadás esetén bombázni fogják Belgrádot. De a valóságban a bolgárok közt nagy a csüggedés és kétségbeesés. És ez az utóbbi ezúttal is aligha rósz tanácsadónak nem fog bizonyulni. A bolgárok úgy látszik arról kezdenek gondolkozni, hogy Macedóniában tá­mas­szanak lázadást. Ezzel magukra zúdítják a Balkán-félsziget összes népeit, a törököket, a görögöket, az albánokat és a szerbeket, de ta­lán abban reménykednek, hogy andaces juvat — fortuna. A „fortuna“ alatt nem igen érthe­tik a hadiszerencsét, mert a hangulat a bolgár katonaság soraiban épenséggel nem mondható el­­bizakodottnak. MEGYEI KÖZLEMÉNYEK: A magyar kir. belügyminiszter a következő körrendeletét intézte a törvényhatóságokhoz: Tapasztaltatván, hogy a vadászatról szóló 1883. XX. t. czikknak 3. szakaszában, mely a községi vadászterületeken a vadászatot kizáró­lag bérlet útján rendeli gyakoroltatni, kifeje­zésre talált intencziója, az által játszatik ki, hogy egyes vállalkozók az illetőkkel való előze­tes összebeszélés nyomán a vadászati jogot az árveréseken mint legtöbbet ígérők magas ára­kon bérbe veszik ugyan, az érdekeltek részéről azonban a bérösszegből reájuk eső jutalék meg­fizetése alól felmentetnek, s ennek fejében a névleges bérlő beleegyezésével, birtokuk kiter­jedésénél fogva arra nem jogosultak is szintúgy űzik a vadászatot, mintha az bérbeadva nem lenne. Az itteni felülvizsgálat alá került vadászati bérszerződések egy némelyikében foglalt azon kikötés, melynél fogva a bérlő a jövedelmet nem az ér­dekeltek kezeihez, hanem a községi pénztárba kell, hogy beszolgáltassa és az egyes birtokosok az őket illető járulékokat csak a köz­ségi pénztár útján vehetik fel, a fentebbiekben körvonalazott visszaélések meggátlására czélsze­­rünek mutatkozván , minthogy részemről kész­séggel előmozdítandónak tartom az oly intéz­kedéseknek érvényesülését, melyek a vadászat terén annyira kívánatos rend meghonosításához hozzájárulhatnak, az ország némely vidékein életbeléptetett fennebb körülírt eljárási módoza­tot a törvényhatóságnak ezennel figyelmébe ajánlom. Budapesten, 1885. okt. hó 11-én. Tisza, s. k. Háromszékmegye alispánja a következő ér­tesítést teszi közzé : A m. kir. 9-ik honvédhuszárezred parancs­nokságának f. hó 21-ről 2524. sz. a. kelt meg­keresése következtében közhírré tétetik, misze­rint nevezett huszárezred részére a folyó évi őszi pótlovazás Kézdi-Vásárhelytt f. é. decz. 8-án délelőtt 9 órakor, Dálnokon f. évf. decz. hó 9-én d. e. 9 órakor, Sepsi-Szentgyörgyön f. é. decz. hó 10-én d. e. 9 órakor fog eszközöltetni. Pótlovakul csakis 4—8 éves, 157—162 czentiméterig menő magasságú lovak fogadtat­nak el. A bevásárlási ár 245 frt oszt. ért., melyből a szállítási és tartási költségek is fedezendők. Sepsi-Szentgyörgyön, 1885. okt. 24-én. Br. Apor Gábor, alispán. 173. szám. A kézdi-vásárhelyi „Erzsébet“­­árvaleányház. (Igazgatói jelentés a „Háromszékm­egyei Erzsébet árvale­­ány-nevelő-intézet“ 1884—85-ik iskola évi állásáról, fel­olvasta a nevezett intézet I. évi október 25-én tartott köz­gyűlése alkalmával Nagy Károly, igazgató.) (Folyt.) A növendékek ruházata az előirat szerint volt beszerezve, azonban takarékossági szempont­ból, hogy az újak el ne szakadozzanak, a kü­lönböző munkákra az avult ruhák használtattak. A növendékek vallás-erkölcsi képzésére, fej­lesztésére nemcsak az oktatás, példa, gyakori imádkoztatás, hanem a szorgalmas templom­ gya­korlat által is kívántunk hatni. Az évi zárvizsgálatot május 27-én meg kellett az építkezés miatt tartani. Az elért ered­ményről az iskolaszéki jelentés fog részletes fel­világosítást nyújtani. Egyedül azt kívánom hálás kebellel felemlíteni, hogy úgy a kezelő­bizottság, mint az iskolaszék tagjai szép számú érdek­lődő közönséggel egyetemben hallgatták meg az évi munkásság er­edményét. Az intézet tanerői voltak csekélységemen kívül feleségem, ki a háztartást, konyhakerté­szetet, baromfi­tenyésztést vezette. Szabó Anna okleveles ipartanítónő tanította a női kézi mun­kákat, úgy az elemi, mint az ismétlő iskolában s kezelte a munkaanyagokat és kész munkákat. Abod Jula munkamesternő tanítónő tanította a kötő, varró és tamborírozó gépek kezelését, varrta a gyermekek segédkezése mellett a szük­séges ruházatokat. Cseh Mari szőtte a szükséges ruházati czikkeket. A Szabó Anna által dolgoztatott és száma­dásában álló kész munkák értéke 154 frt 20 kr. E munkák értékesíthetése szempontjából 20 kres sorsjegyek bocsáttatnak ki 150 drb nye­remén­nyel, húzás az 1886. február 6-án tar­tandó bál alkalmával fog megtartatni. Cseh Mári szőtt az intézet számára 79 darab törölközőt, kötényeknek valót 281/2 mé­­ter­t, durva gyólcsot 63 mtrt, ruhaszövetet 1361 /2 mtrt, darázs-fészkes kendőt 52 drbot. E munka anyaga 142 frt 1 kr, munkadija 41 frt 60 kr, összesen 183 frt 61 kr. Abod Jula vezetése alatti munkálat ered­ménye: elárusittatott 277 frt 68 kr áru munka, ebből anyagdij 82 frt 70 kr, tisztán munkadij 194 frt 98 kr. Ha tekintetbe vesszük, hogy a költözködés és rendezés miatt időnkint a gép szünetelt, az utóbbi időben egy hónapig dol­gozni nem lehetett, az eredmén­nyel egyelőre meglehetünk, anyagi oldalát tekintve, elégedve. E gép munkálatok vezetésén kívül Abed Jula megtanított 2 növendéket a kötő és tam­borírozó gépek kezelésére, kik f. évi aug. 25-én elnök báróné ő méltósága, tek. Hankó Lászlóim alelnök, özv. Pap Andrásné, Fejér Lukácsné, özv. Nagy Lázárné, stbbi iskolaszéki tag jelen­létében a gyakorlati vizsgálatot szép sikerrel letették. Nevezett tanítónők vezetése és segédkezése mellett készítettük el a f. évi budapesti orszá­gos kiállításra felküldött tárgyainkat, melyek a bíráló bizottság ítélete szerint, mint közhasznú tárgyak, kiállítási nagy éremmel lettek kitün­tetve. Az ipari munkák után szabad legyen be­mutatnom gazdasági ügyeink állását. Miután az intézet alapvagyonából befolyó évi jövedelem oly csekély, hogy abból nem hogy A SZÉKELY NEMZET TÁRCZAJA. A hullámok. Majthényi Flórától. Giacomo viharedzett matróz volt. Körülha­józta az egész világot, járt az egyenlítő alatt s nem egyszer látta a sarktenger jéghegyeinek csipkézett csúcsait, midőn az éjféli nap suga­raitól halvány rózsaszínű visszfényben égtek. Majd ismét a hajó zárkájának szűk abla­kán tekintett ki, az immár hetek óta tartó sö­­tét éjbe. Mit bámul úgy ? midőn nem láttak egyebet fénytelen, vak éjszakánál! Ki gondolná, hogy ő enyhe ligetet, halászgunyhót, nőt ás gyer­meket lát az Adria mosolygó partjainál! Az ő édes otthonát. Mintha e tarka képektől, mintha az ő keble forró vágyától gyuladt volna meg egyszerre az égbolt, feltűnik az éjszaki fény. Tarka színekben czikár ég, sziporkáz s tündér­fényével bevilágítja a hólepte jeges tájat, zuz­­marás hajót s a nesztelenül repkedő fehér ma­darakat. tündérfényben ég a „Déli korona“, az „Aldera­­ban“ 8 ennek szomszédságából esett le éppen most egy ragyogó csillag a látkör mögé; talán éppen amaz enyhe ligetet, ama halászkunyhót kereste fel, oda vitte a vágy, így képzeli Giacomo. Máskor viszont Giacomo a déli öblök egyike felé hajóz. Csendes az éj, nagyok és fényesek a csillagok, a partról és szigetről fűszeres virá­gok, óriás nagyságú sötétzöld levelek csüngenek a vízbe. A hajó csendesen siklik a hullámokon, melyek arany gyűrűkben maradoznak el; mind messzebb-messzebb, egymásután végtelenül, mert újabbak és újabbak tűnnek elő a hajó alól. Giacomo a fedélzeten pihen ; vastag hajó­kötél a párnája s kátrányos talaj a nyaszolyája. Mozdulatlanul bámul az égre s kezének árnyé­kával mérsékli a csendesen úszó hold s az égő csillagok reá eső fényét. Az árboczkosárban da­lolni kezd a hajósfiú. Hangja epedő, vágyó, mes­­­szeható s e dalra a zenét kedvelő delfinek elő­bukkannak a hullámokból s kisérik a hajót sza­kadatlanul , csak egyet-egyet lendítve magukon, hogy el ne maradjanak. A dalra Giacomo is elmereng. Nem egy­szer hallotta e dalt a kékes holdfényes Adrián s De nem ily szép, nem ily csendes mindig a tenger! Feneketlen örvényeiben a borzalom, a két­ségbeesés lakik. Sok élet, sok remény, sok ránd, sok vagyon lett­­ már ott eltemetve, s a hullám nem adja vissza zsákmányát sem a kö­­nyörgőnek, sem pedig az átkozódva kétségbeeső­nek. Midőn a sötét hullám szövetkezik a sötét felhőkkel, akkor a czikázó piros villám írja az égre a tenger borzasztó haragját s az emberek romlását. Giacomotól is elvett már sokat e zsar­nok, habár az neki éveken át szolgája volt. Elvette megtakargatott vagyonát s gazdag re­ményét, szépen serdülő fiát, a kit maga mellett oktatott, nevelt, hogy egykor, miként ő maga, vihar­edzett matróz legyen belőle. De éppen a vihar volt az, mely egy sötét éjjel lemosta a fedél­zetről egyetlen hullámmal nyomtalanul. Azóta szegény Giacomonak bármely égalj alatt, bármely tenger fölött nem volt más gon­dolata, mint elmenni haza a szép enyhe ligetbe, a kis halász­kunyhóba, neje és leánykája vigasz­taló körébe, hol begyógyuljanak lelkének sebei. Elhagyni a csalfa tengert, nem szállni soha többé ragyogó tükrére, elvonulni a szárazföldre, hol megszűnik hatalma­s biztosságban lenni ez­után szeszélyeitől és csapásaitól. Addig vágyta ezt Giacomo, a­míg egy napon a gondolat kivitellé, az ábránd valósággá lett. Elvonult az enyhe ligetbe, kifeszitette há­lóját a gyepre, karjaiba vette kis leányát s mu­tatta neki a halászkunyhó kékes, bodros füst­jét, mig jó neje a vígan lobogó tűz körül fog­­lalkozott. Békén élt éveken át, sebei enyhültek, va­­gyona gyarapodott, leánykája gyönyörűen fejlő­dött s ha neje nem győzte mondani, hogy ime­n ki nem száll tengerre, nyugodtan élhet, mert nem tarthat annak csapásaitól. A pihenő matróz tekintete hóhegyek helyett újra megkapja a vágy látni az enyhe ligetet, al halászkunyhót, nőt és gyermeket. Oda fönn az égen la partszéli elmosódó kékes hegylánczon pihent, mely fölött a hószinüi szakadozó felhők úsztak és enyésztek el csendesen, mintha az egykor lá­tott jeges, dermedt vidék tünékeny múló álma, fölcsillanó emléke lenne az egész tünemény. A csillagos esték, enyhe sugárral, itt is fölkeresték őt. Csakhogy e csillagok sokkal ki­sebbek valának, sokkal távolabbiaknak tetszet­tek. Fényük a délieknél homályosabb volt, de otthonos, megszokott, mely nem költi fel a vá­gyat a kétes távol után, hanem bizalmasan le­köt, mint az otthoni békés halászkunyhók évente kivilágított ablakai. A déli növényzet fűszeres leveleinél, égő szik­ekben pompázó virágainál kedvesebb volt neki a parány nefelejts, a szerényen megvonuló ibolya, vagy a tavaszt hirdető sárga szirmú kankalin, mert jól ismert emlékeztető illatot lehelve a tájra, egyúttal regét is mondottak neki, rég lefolyt napokról, a boldog gyermek­korról .... mig végre a nap és viharbarnitotta arezon végig folyt a megindulás csillogó könnye Ily harmatot nem birt volna fakasztani egész kelet és dél valamennyi csodás virága sem. E meghitt virágoktól környezve az öböl biztos partján állt a kis kunyhó csendesen. A kis kert végéből termékeny gyümölcsfák hin­tettek rá enyhe árnyat; körül repkedtek a tarka pillangók s védték a parti sziklák, mint az oda épített fecskefészket, egy kőfeszület lábainál. Napszállatkor künn ült a család. A gyer­mek a sós fövényben csigabigát keresett, az anya szorgalmasan font, Giacomo pedig hálót foltozott. A béke és nyugalom párája lengett az egész vidéken s ábrándozásra hangolta a szi­veket is. A nap vérpiros tűzgolyója a tengerbe merült; Giacomo mosolyogva sóhajtott föl „Igazad van Teresa, boldogabb a ki elvonultan él, a­ki nem száll tengerre, mert nem félhet annak csapásaitól !“ S miután feleségének egyetértőleg mosolygó szemeibe tekintett, önkéntelenül követte figyel­mével a nap egymásután kihunyó piros küllőit. Gyakorlott szeme egyszerre távol, igen távol egy közeledő parányi sötét pontot, egy vöröses barna felhőt vett észre, mely kifeszített vitorlához ha­sonlóan úszott az égen. „Menjünk be Teresa — szólt a hálót ös­­­szeszedve — zárjuk be jól a gunyhót, az éjjel igen nagy vihar lesz!“ Mire Teresa keresztet vetve magán, ekként szólt: „Kegyelmez Isten azoknak, a kiket a ten­geren talál!“ 8 megfogva kis leánya kezét, be­vezette a hajlékba, melyet biztosan elzártak, el­reteszeltek a vihar elől. Odabenn vígan égett a tűz, Giacomo szen­dergő kis leányának mesélt félig regét, félig va­lót a messze látott vidékekről. A gyermek szem­pillái nehezedtek, a mesélő szavai fokozatosan haltak el, míg a jó Teresa imádkozva hajtotta fejét nyugalomra. Odakünn fölszabadult a vihar, tombolt, csattogott, a tenger zengett, zúgott, sivitva csap­­dosta hullámait s úgy tetszett, mintha számta­lan orgona dörögne valahol a légben felségesen és mégis borzalmasan ? A gyermek angyalokról és zenéről álmo­dott, anyja ösztönszerűleg szorította őt álmá­ban keblére. Csak Giacomo nem hallott, nem látott semmit. Ő rég megszokta a vihar tombo­lás­át. Mikor legkevésbbé sejtjük, akkor jönnek a csapások az élet tengerének hullámain ! Egyszerre hatalmas lökést érzett s mindjárt azután egy nedves, puszta sziklán találta magát. A rohanó, szakadozott felhőből kibukkant a hold; a vihar csendesült, mintha immár elérte volna kitűzött czélját. Giacomo körültekintett, ismeretlen puszta partvidék terült szét előtte, csak a sértetlenül álló kőfeszületről tudta, hogy ott tegnap még békés kunyhója állott. S most V . . . egyetlen hul­lám elmosta a virágos kertet, kunyhót, nőt és gyermeket ! . . . . Giacomo kénytelen szemmel, összekulcsolt kézzel rogyott a kőfeszület lábaihoz és öntudat­lan kétségbeeséssel rebegte: „Oh az élet nagy tengerének hullámai elől nincs menekvés. Megtalálnak azok bárhol s a sors a legnagyobb elvonultságban is ránk méri csapásait. Isten irgalmazz szegény szivemnek!“

Next