Székely Nemzet, 1886 (4. évfolyam, 1-201. szám)

1886-02-14 / 25. szám

Február 14. SZÉKELY NEMZET. — Izsáknak a szava: „Ez a hang, ez a Jákóbé, de ez a kéz, ez az Ezsau keze.“ (Elénk derült­ség.) Hát így van itt is : a tétel a közoktatási miniszteré, a törlés a financzminiszteré. (Elénk derültség és tetszés.) Felkéri a pénzügyminisztert, hogy egyezzék bele a megtakarítás törlésébe. Még utoljára rosz hírbe jöhetne az ország financziája, ha a külföldi bankárok azt látnák, hogy 9808 frt bajt okoz a financzminiszternek. (Derültség.) Az en­gedélyezett összeg a felmerülő szükségleteknek úgy sem felel meg a múzeumnál. A képviselők ugyan, kiknek országos gondjaik vannak, nem igen látogatnak el a múzeumba. Thaly Kálmán : Ne tessék szemrehányást tenni. Pulszky Ferencz: De gyermekeik, kiknek még országos gondjaik nincsenek, eljárnak oda, s tanulnak. Úgy látszik, hogy az ország finan­cziája még­sem nagyon rossz, mert ha kell pénz mindig van, a­ki ad. Zimándy Ignácz : Ad a zsidó! Pulszky Ferencz: Mert a zsidónak, a­ki élelmes, van pénze és van a főpapoknak. (De­rültség.) Kéri a házat, hogy tegyen valamit az ország tudományos híréért is, és azért a meg­takarítás elengedését kéri. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szívesen elismeri a múzeum vezetőjé­nek nagy érdemeit, de azért, bár vérző szívvel, kénytelen arra kérni a házat, hogy a megtaka­rítást megszavazza. Thaly Kálmán nem helyeselheti, hogy a múzeumtól a megtakarításra szánt 9808 irtot is el akarják vonni. Tény ugyan, hogy az intézet fejlődik, de az is tény, hogy bécsi és külföldi múzeumok ágensei vásárolják össze Magyaror­szágon a régiségeket, a­helyett, hogy azok a magyar múzeumba kerülnének. Ha a nemzet nem látná el a múzeumot tömeges és gyakran nagy értékű ajándékokkal, a miniszter miatt már rég be lehetett volna csukni. (Úgy van­­ balfelől. Mozgás jobbfelől.) Szól ezután a muzeum gázvilágitásáról, mely veszélyt rejt magában és ajánlja, hogy vá­szonból készült csövek helyeztessenek el a falba, hogy tűz esetén oltani lehessen azokkal. Figyel­mezteti a minisztert arra is, hogy sok terem­ben a padló rossz, az ablakfák rothadtak, egy általános reparatúrára nagy szükség van. Bőví­tésre is van szükség, mert a termek már nem képesek befogadni a tárgyakat. A koponyagyűj­­temények részére a másik udvaron valami vas­szerkezetű csarnokot kellene építeni. Trefort Ágoston : Már régen foglalkozunk ezekkel! Thaly Kálmán : A miniszter úr csak frázi­sokat mond, de nem csinál semmit. (Nagy zaj!) Trefort Ágoston: Én ezt visszautasítom. Thaly Kálmán : Engem tényekkel kell el­hallgattatni, nem szavakkal. Nem a magam, de édes nemzetem érdekében szólok. (Helyeslés a­­ szélsőbaloldalon. Derültség jobb felől.) Trifirt Ágoston: Jobban érdeklődöm én érte ! Thaly Kálmán : Én ezt mindig fogom tenni, mert apáim vére ezen a földön folyt és az enyé­met is kész vagyok itt ontani. (Zajos éljenzés a szélsőbalon. Derültség jobbfelől.) Én ennek a földnek dicsőségét és művelődését akarom. Trefort Ágoston : Én még nagyobb mérték­ben mint ön! Thaly Kálmán: Higyje, a­ki akarja. Nem frázist, hanem tetteket kérek. (Nagy zaj. Felki­áltások jobbfelől: Rendre ! Rendre !) Egy szóval sem sértettem meg a miniszter urat, tisztelettel vagyok személye iránt, csak hogy szavak helyett, tetteket kívánok. (Nagy zaj.) Szól ezután a történeti képtárról és reméli, hogy a nemzet ide is adakozni fog. Csak kez­deményezni kell a dolgot, mert sokan még azt sem tudják, hogy ilyen képtár létezik. Ajánlja az általa elmondottakat a miniszter figyelmébe, ha őt nem az ellene való animozitás, hanem a múzeum érdeke vezeti. (Helyeslés a szélső ba­lon. Mozgás jobbfelől.) Trefort Ágoston vallás- és közoktatási mi­niszter megjegyzi, hogy a megtakarítás által a 100.000 frt összeg nem csorbíttatik. A­mi — így folytatja — a képviselő úr invektíváit illeti, nekem van gondom az intézetre. A gázt és a vízsűtést az igazgató kezdeményezésére hoztam be. A tűz elleni biztosság kérdésével szintén fog­lalkozom, még­pedig régóta, ahogy megbe­széltem. Thaly Kálmán : De csak beszél! Trefort Ágoston: Nem szükséges engem erre figyelmeztetni. A figyelmeztetést egyébiránt szívesen veszem mindenkor, de méltóztassék azt oly modorban tenni, a­mint ez parlamentben illik. (Elénk helyeslés jobbról.) Thaly Kálmán: Engem illemre ne tanítson a miniszter úr ! (Nagy zaj.) Trefort Ágost: Engem a képv.­ár oly mér­tékben inzultált, mint még soha senki e házban. (Úgy van ! Úgy van ! a jobbon.) Én egész éle­temben Magyarország czivilizácziója és kultúrája mellett buzgólkodtam. (Úgy van! Úgy van! Élénk éljenzés a jobboldalon.) És 14 év óta, mindent megteszek ez irányban, a­mit a pénz­viszonyok megengednek és engem a képviselő úr mégis azzal inzultál, hogy a miniszter nem tud semmit sem tenni, csak frázisokat csinálni. Én, t. ház, frázisokat sohasem csináltam, frázishős sohasem voltam, lehet azonban, hogy ön az. (Elénk helyeslés jobbfelől. Hosszantartó nagy zaj.) Én, t. hát, a figyelmeztetéseket, akárhon­nan a jobb-, vagy baloldalról jöjjenek is azok, szívesen veszem ; de ne méltóztassék azokat oly modorban tenni, mintha azokról a dolgokról senki sem gondolkodott volna már előbb. (Elénk helyeslés jobbról.) Itt van a múzeumnak igen t. igazgatója, ezen dolgokról igenis ismételve be­szélünk. Thaly Kálmán : Ne beszélni, de tenni mél­tóztassék. (Nagy zaj. Mozgás jobbfelől. Halljuk ! Halljuk !) Trefort Ágost: Méltóztassék Európa politi­kai helyzetét megváltoztatni, minek következté­ben financziáink is más helyzetbe fognak jutni, akkor meg fogjuk kettőztetni ezen budgetet és sokkal többet fogunk építeni egyszerre. (Elénk tetszés jobbról.) És kérdem, t. ház, vajjon nem épitettem-e eddig és mi történt volna pl. az egyetemi könyvtárral ? Egyszerűen összeroskadt volna ! (Úgy van­­ jobbfelől.) Az egyetemi könyvtár, a­mint most van, tisztán az én müvem, mert és szakítottam a régi mit sem tenni rendszerrel. (Élénk helyeslés jobb­ról.) Ennek én vetettem véget és a képviselő úr mégis azzal inzultál, hogy én csak frázisokat csinálok és nem teszek semmit. (Mozgás a szélső balon. Halljuk ! Halljuk !) A múzeumnál kivánt megtakarítások nekem sem esnek jól s midőn mégis kérem a házat, hogy e megtakarításokat megszavazni és Pulszky barátom hat. javaslatát mellőzni méltóztassék, csak azt jegyzem meg, hogy Thaly képviselő úr­nak úgy látszik, az a felfogása a képviselői man­dátumról, hogy az : jus et potestas impune viri pendendi ministros per totum regnum Hungáriáé. (Elénk tetszés és helyeslés jobbfelől.) Thaly Kálmán személyes kérdésben kérve szót, kijelenti, hogy a minisztert nem inzultálta, hisz személyéről a legnagyobb tisztelettel emlé­kezett meg. (Felkiáltás a jobboldalon: Szép tisztelet!) Ne vegye a miniszter zokon, hogy frázisokkal nem engedi magát kielégíteni, hisz Pulszky Ferencz is számos oly ígéretet olvasott fel, melyet nem teljesítettek. Nem szavakat, hanem tényeket kíván. (Zaj, mozgás jobbfelől.) A­mi pedig a parlamenti modort illeti, azt nem fogja tanulni a minisztertől, a­ki valóban úgy viseli magát, mint egy tánczoló der­vis. (Nagy zaj. Felkiáltások jobbról : Rendre! Rendre!) Elnök: (Halljuk.) Kénytelen vagyok a t. képviselő úr utolsó szavaira megjegyezni, hogy ez már csakugyan nem volt parlamentáris kife­jezés. (Élénk helyeslés jobbfelől.) 25. szám. távirat azt jelenti, hogy tegnapelőtt este nem volt nagyobb tüntetés és hogy a panique muló­­ban van. K 0 LFÖLI). — febr. 13. A szerb fővárosból a bécsi lapok ma reg­gel meglepő hírt jelentenek ; azt, hogy a kor­mány elrendelte a hadsereg leszerelését. (Teg­napi táviratunk e hirt már megczáfolta. A szerk.) Az illető lapok maguk is megjegyzik, hogy a hír hivatalosan nincs megerősítve. Sőt egyes jelenségek inkább a hit alaptalanságát látszanak bizonyítani, így nevezetesen egy so­­phiai távirat azt jelenti, hogy a bolgár kor­mány teljesen bízik ugyan a békealkudozá­sok sikerében, de azért mégis újabb katonai intézkedéseket tesz, hogy „el legyen készülve minden eshetőségre.“ Konstantinápolyba érkezett philippopoli hí­rek szerint, melyeket a „N. Fr. Pr.“ registrál, Kelet-Rumélia lakossága nincs megelégedve a török-bolgár egyezmén­nyel és a reál uniót kö­veteli ; továbbá azt jelentik, hogy a fegyverszü­net után hazaküldött ruméliai katonákat ismét beszólitották zászlóaljaikhoz. Bismarck herczeg lengyelellenes akczióját a berlini sajtó igen élénken kommentálja és töb­bek közt kifogásolja azt, hogy a javaslat kivé­teles törvény jellegével bir, a „Nordd. Alig. Ztg.“ megjegyzi, hogy a kormány további javaslatokat szándékozik előterjeszteni, melyek a tanítók ki­nevezésére, a tankötelezettségre, az iskola­mulasztásokra, a német nyelvnek az isko­lákban és bíróságokban való kizárólagos hasz­nálatára vonatkoznak és hogy azok foganatosí­tása szintén fog igényelni megfelelő hiteleket. A londoni zavargásokat illetőleg, melyekről alább bő tudósítást közlünk, egy félhivatalos A londoni munkászavargások. Londonban óriási m­unkászavargás volt f. hó 8-án. Erről a nagymérvű zavargásról csak most olvasunk kimerítőbb részleteket. Az „Exta­­blatt“ febr. 9-iki kelettel ezeket írja: A csőcselék hőstetteinek egész terjedelmét csak ma állapíthatni meg. Összesen 18 éksze­rész boltot raboltak ki és 800-n­á­l több ablakot törtek be. Midőn a tömeg a Trafalgar square-en ke­resztül a London bridgen vonult át, a meggon­dolt munkások úgy látszik, nem akarták érzel­meiket tettleg kifejezésre hozni, de oly csőcse­lék és munkakerülő csapat csatlakozott hozzájuk, hogy a vezérek beszédeit ezek úgy fogták fel, mint a rablás és fosztogatásra való feladást. A legnagyobb zavarban hintó jött arra, melyben Brighton Well marquis ült és midőn a tömeg nem akart hátrálni, a kocsis eléggé vi­gyázatlan volt az ostorral fenyegetni. Ez az ös­­­szegyűlteket óriási dühbe hozta és a hintót kövekkel dobálták, úgy, hogy ablakai ös­­­szetörtek, a lovak megbokrosodtak és utat törtek maguknak a tömegen keresztül, mely kövekkel dobálta a kocsit. Ekkor egy hang kiáltotta : „Lám ! gyermekeiteknek nincs czi­­pőjük és meleg ruhájuk ! Itt megy egy vér­­szopó, a­ki nem dolgozik és csak körmeit tisz­togatja, és rabszolgákat tart magának, a­kik ostorral ütnek felétek !“ „Le velük!“ „Le velük!“ volt a visszhang, a főbb szónokokat vállaikra emelték és lázító beszédek mondattak a néphez, mely újra izgalomba jött. Kiabálva és sivítva, a palotákat folyton kö­vekkel dobálva, ment előre az emberáradat, a­nélkül, hogy a rendőrök, a­kik csak itt-ott vol­tak az utczákon láthatók és a tömeg által ma­gával ragadtattak, feltartóztathatták volna. Néhány különösen vakmerő, Labrough ék­­szerboltjába tört, Labrough a legértékesebb tár­gyakat épen pénztárába zárta volt és a csőcse­lék a kulcsokat kérte tőle. Ő úgy tett, mintha ezeket oda akarná adni, de kulcsok helyett re­volvert vett ki fiókjából és a rablók felé sze­gezte. A tömeg erre visszavonult, miután az ös­­­szes ablakokat bezúzta volt. A Buckingham-pa­­lota előtt megállt és egy vezér újra beszédet mondott, hangsúlyozván, hogy a munkásoknak joguk van az ékszereket elrabolni, mert ezeket ők csekély bérért készítették, míg ellenben a kereskedők meggazdagodnak. A szónokot zajos címerekkel üdvözölték és így a munkások mind­inkább visszavonultak, a csőcselék egyre növe­kedett és a boltokba nyomult, összeszedvén min­dent, a­mit ott találtak. Valósággal az utczákat fosztogatták. Szerencsére lehetséges volt a beszédek ideje alatt a kereskedőket a csőcselék szándékáról ér­tesíteni és igy a legértékesebb árukat biztos zár alá lehetett helyezni. Legnagyobb kárt egy ka­lapos szenvedett, a­kinek 1500 font sterling ér­tékű raktárát teljesen kirabolták. Százakra menő kalapok hevertek az utón és csakhamar a ron­gyos alakok fejein a legelegánsabb férfi- és női t t­t t Ágnes. — Regény. — Irta: Bodnár Zsigmond. (20. folyt.) — Igaz, mondák a tanárok egyenkint, bárha akadtak közöttük olyanok is, kik nem tartották Csiby érdemeit annyira bokrosaknak, legfőlebb olyan ünnepi verselőnek tekinték a tudós férfiút, a­minő mindig akadt nálunk, de azért sem köl­tőknek, sem tudósoknak nem tartották őket. — Engedje meg a nagyságos dékán és el­nök úr, szólalt fel most Zakay, hogy nagybecsű indítványa ellenében egy másikat állíthassak fel, talán visszhangra talál a mélyen tisztelt kar keblében. Indítványom arra vonatkozik, hogy fejezzük ki jegyzőkönyvileg mély fájdalmunkat Csiby József tagtársunk halála felett, s azután tartsuk meg ülésünket a pályázatok ügyében, mert habár fontosaknak tartom az elhalasztás okait, még fontosabbak és sürgetőbbek az okok, melyek az ülés megtartása mellett szólalnak fel. Nemcsak a tanszék számos hallgatója kívánja, hogy tanárt kapjanak, hanem egyik társunk jö­vője és a szak további művelése is. Jól tetszik ugyanis tudni, hogy e kedvelt tantárgy nem élte túl csecsemőkorát s ha nem kötelezünk va­lakit arra, hogy vele foglalkozzék, aligha fog előre haladni és növekedni, így tehát a tudo­mány érdekéből sem találom helyesnek az ülés elhalasztását. Most itt vagyunk tehát tárgyaljuk. Ismeretes dolog, mily nehéz bennünket össze­gyűjteni. — Ezennel tehát mind a két indítványt ki­tűzöm a tárgyalásra, mondá a dékán székén fészkelődve s egy jelentős pillantást vetett a prodékán arra, hogy t. i. szólaljon fel a dékán indítványa mellett. Most az egyszer azonban Il­lés Károly prodékán urat annyira gyötörte a kíváncsiság és a harcz kedve, hogy inkább Zaky indítványát pártolta, ki örömtől repeső arczczal tekintett az ősz férfiú felé és mindjárt magáé­nak tartotta őket. A prodékán ugyanis nagyot nyelvén, végig jártatá szemeit a gyülekezeten s végre az arab nyelv és irodalom szelíd képű tanárán pihentetve, ekkép nyilatkozók. — Talán még sem vétünk a nagy férfiú szent emlékezetének, ha még ma tárgyaljuk a kitűzött kérdést, legalább az ő szelleme lebeg majd közöttünk, és békésen vitatjuk meg az alma mater ezen életbevágó kérdését. — Igen, igen! mondák a természettudo­mányok tanárai és zajos felkiáltásukkal elnyom­ták a philologusok és bölcsészek bátortalan sza­vait. — Ha úgy kívánja a többség, mondá végre a dékán, én megnyugszom a majoritás kívánsá­gában. Kérjük tehát a bizottság jelentését! A bizottság előadja, felolvassa hosszú jelen­tését, melyet azonban folyton lepisszegtek a ter­mészettudományok tanárai. Zúgás és pisszegés kisérték a szerencsétlen felolvasót, míg végre a philologusok és magukhoz tértek s a vége felé hatalmas éljenzést csaptak. Most azután bábeli zavar támad. A bizott­sági előadó az asztalra vágta jelentését, a ter­mészettudományok új bizottság kiküldését köve­telték, mások pedig a mostaninak jelentését helyeselték. Lárma, kiabálás, leszamarazás, ordí­­tozás keletkezett. Már mindegyik elvesztő nyu­galmát, csupán a philosophia bölcs tanára ült a helyén rendíthetetlen merevséggel, a többiek felállottak, meg leültek és kapac­itálták szom­szédjaikat. A dékán szüntelen csöngetett, de senki sem hallgatott reá. Utoljára mégis győzött a természeti hang az emberi fölött, a csengetyü elnémította a professori torkokat és az elnök Zakaynak engedte át a szót. — Mélyen tisztelt kar ! Bár­mély tiszteletre méltó alma materünk autonómiája, tudjuk, hogy a magas kormány döntő akarata határoz s mi­vel köztudomású dolog, hogy a miniszter ő exczellencziája Boda kollegánkat kívánja e székre emelni, tegyük meg azt, hogy legalább őt pro­ponáljuk a negyediknek. — Helyes! kiáltanak a természettudósok. Nem szabad! mondá néhány philologus. De végre mégis tetszett ez a kiegyenlítő indítvány s magáévá tette a többség. Az egyetemi tanács is elfogadta, bár hos­­­szas vita után, úgy hogy két hét múlva a hiva­talos lapban is olvasható volt, hogy ő felsége Boda Gábort nevezte ki az összehasonlító my­­thologia tanszékére rendkívüli tanárnak. Ezzel azután vége szakadt a fehér és pi­ros rózsa harczának. Boda Gábor pár hónap múlva letette az esküt és húzta szerény fizeté­sét azon édes remén­nyel kecsegtetve magát, hogy nem sokára egy gazdag feleséggel bővíti ki financziális műveleteit. Gazdaggal és széppel! (Folyt, köv.) „Aztán mondjad ennek, hogy Ferenc bá’!“ Ennek a példabeszédnek a magyarázata nél­kül senki sem értené meg az udvarhelyi szőnyeg­áruló székelyek méltó megbotránkozását, a­mit alább elmondandó vagyok. Magyarázzuk hát meg először a példabeszédet. Az oláhfalviakkal történt. Valami ügyes­­ bajokban deputácziót küldöttek II. Rákóczy Ferenczhez. A deputátusok — két ficzkó legény volt — arról tanakodtak útközben, hogy hát voltaképen minek is kell szólítani a feje­delmet. Sokat töprenkedtek rajta, mig végre az egyik kisüti: — Fere­n’bá­nak legjobb lesz szólítani, mert hát az olyan nagy úr, a­ki annyi ezer embernek parancsol, nem lehet valami é­g­i legény. — Abbiza, jó lesz — véli a másik. Mikor elértek a fejedelmi palotához, az ajtón­álló bebocsátotta őket az előszobába. Ott feszengett elé-hátra egy csinos képű, aranyos sujtásoktól csil­logó ruhájú fiatal apród. A deputálusok meghökken­tek. Elképedve néztek hol az apródra, hol egymásra. Egyszer aztán oldalba figyelmezteti az idősebbik a másikat, e képen fakadván ki : — Aztán mondjad ennek, hogy Feren’bá’! Ez a magyarázata a példabeszédnek. A napokban egy háromszéki úri házhoz afféle magakezesző­ ttefonta szőnyegekkel állított be két udvarhelymegyei székely. A háznál épen vendégek voltak , az úrnő nem jöhetett ki a konyhára. Kü­lönben se volt szándékában szőnyegeket vásárolni. Hanem, hogy a jó emberek üres kézzel ne menje­nek el, meghagyta a felszolgáló cselédnek, hogy a maradékból lássa el ő keméket ebéddel. Gazdagon megebédeltek, s a zsíros lakomát az úrnő parancsá­ból juttatott „pár pohár borral“ is lenyomtatták. Képzelni lehet a szegény háziiparkodó széke­lyek megelégedését, a­kik ki tudja hány hét óta nem ettek már „főtt ételt.“ Hanem a székely nem azért székely, hogy az alamizsnát, még ha azt a legjobb szívvel is adják, csak úgy puffra elfogadja. Sokkal büszkébb ő annál. Pár nap múlva ismét megjelent a két székely atyafi a vendéglátó úri háznál s jelentős arczczal mutogatván az egyik jövevény hóna alatt lévő teli tarisznyára, arra kérték a cselédet, hogy „szólajtaná ki a —az — izé — a nagy asszonyt, mert hát valamit hoztak neki. — Mit hoztak beetek ? — kérdi a cseléd. — Hát egy tarisznyácska jó édesbelü mogyo­róval meg akarnék ajándékozni a múltkori szívességért. A szolgáló beperdült a belső szobákba, az aj­tót elővigyázatnak okáért nyitva hagyván maga után. Oda künn a jó emberek már köszörülték a torkukat a hálálkodásra. Elképzelték, hogy az a derék öreg asszony, a­ki bizonyosan minden ügye­­fogyottnak nagy pártfogója lehetett már életében, mekkorát fog örvendeni a tarisznya édesbelű mo­gyorónak. Meg is állapították a szert: előbb az idősebbik fog kezet csókolni a nagyasszonynak, aztán a másik, a köszönetét szintén az öregebbik tolmácsolván, míg az ifjabbik a hála kézzel fogható zörgő tarisznyáját nyújtja át a nagyasszonynak. A mig igy tanakodtak, azalatt feltűnt a belső szobákból az úrnő alakja. Egy leányarczu szép fe­kete szemű fiatal asszony, a­ki, mint a pillangó, kön­nyü lebbenéssel szőkélt kifelé a konyhába. A­­jándékhozó székelyek egymásra néztek. Na­gyon meg voltak zavarodva. S mikor a szép fiatal asszonyt, végig méregették műértő szemekkel, ol­dalba lökte az egyik a másikat, ek­ép botránkoz­­ván meg: — Aztán mondjad ennek, hogy Ferenc bá! — Megtörtént. — Ultimo,

Next