Székely Nemzet, 1886 (4. évfolyam, 1-201. szám)
1886-02-14 / 25. szám
Február 14. SZÉKELY NEMZET. — Izsáknak a szava: „Ez a hang, ez a Jákóbé, de ez a kéz, ez az Ezsau keze.“ (Elénk derültség.) Hát így van itt is : a tétel a közoktatási miniszteré, a törlés a financzminiszteré. (Elénk derültség és tetszés.) Felkéri a pénzügyminisztert, hogy egyezzék bele a megtakarítás törlésébe. Még utoljára rosz hírbe jöhetne az ország financziája, ha a külföldi bankárok azt látnák, hogy 9808 frt bajt okoz a financzminiszternek. (Derültség.) Az engedélyezett összeg a felmerülő szükségleteknek úgy sem felel meg a múzeumnál. A képviselők ugyan, kiknek országos gondjaik vannak, nem igen látogatnak el a múzeumba. Thaly Kálmán : Ne tessék szemrehányást tenni. Pulszky Ferencz: De gyermekeik, kiknek még országos gondjaik nincsenek, eljárnak oda, s tanulnak. Úgy látszik, hogy az ország financziája mégsem nagyon rossz, mert ha kell pénz mindig van, aki ad. Zimándy Ignácz : Ad a zsidó! Pulszky Ferencz: Mert a zsidónak, aki élelmes, van pénze és van a főpapoknak. (Derültség.) Kéri a házat, hogy tegyen valamit az ország tudományos híréért is, és azért a megtakarítás elengedését kéri. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szívesen elismeri a múzeum vezetőjének nagy érdemeit, de azért, bár vérző szívvel, kénytelen arra kérni a házat, hogy a megtakarítást megszavazza. Thaly Kálmán nem helyeselheti, hogy a múzeumtól a megtakarításra szánt 9808 irtot is el akarják vonni. Tény ugyan, hogy az intézet fejlődik, de az is tény, hogy bécsi és külföldi múzeumok ágensei vásárolják össze Magyarországon a régiségeket, ahelyett, hogy azok a magyar múzeumba kerülnének. Ha a nemzet nem látná el a múzeumot tömeges és gyakran nagy értékű ajándékokkal, a miniszter miatt már rég be lehetett volna csukni. (Úgy van balfelől. Mozgás jobbfelől.) Szól ezután a muzeum gázvilágitásáról, mely veszélyt rejt magában és ajánlja, hogy vászonból készült csövek helyeztessenek el a falba, hogy tűz esetén oltani lehessen azokkal. Figyelmezteti a minisztert arra is, hogy sok teremben a padló rossz, az ablakfák rothadtak, egy általános reparatúrára nagy szükség van. Bővítésre is van szükség, mert a termek már nem képesek befogadni a tárgyakat. A koponyagyűjtemények részére a másik udvaron valami vasszerkezetű csarnokot kellene építeni. Trefort Ágoston : Már régen foglalkozunk ezekkel! Thaly Kálmán : A miniszter úr csak frázisokat mond, de nem csinál semmit. (Nagy zaj!) Trefort Ágoston: Én ezt visszautasítom. Thaly Kálmán : Engem tényekkel kell elhallgattatni, nem szavakkal. Nem a magam, de édes nemzetem érdekében szólok. (Helyeslés a szélsőbaloldalon. Derültség jobb felől.) Trifirt Ágoston: Jobban érdeklődöm én érte ! Thaly Kálmán : Én ezt mindig fogom tenni, mert apáim vére ezen a földön folyt és az enyémet is kész vagyok itt ontani. (Zajos éljenzés a szélsőbalon. Derültség jobbfelől.) Én ennek a földnek dicsőségét és művelődését akarom. Trefort Ágoston : Én még nagyobb mértékben mint ön! Thaly Kálmán: Higyje, aki akarja. Nem frázist, hanem tetteket kérek. (Nagy zaj. Felkiáltások jobbfelől: Rendre ! Rendre !) Egy szóval sem sértettem meg a miniszter urat, tisztelettel vagyok személye iránt, csak hogy szavak helyett, tetteket kívánok. (Nagy zaj.) Szól ezután a történeti képtárról és reméli, hogy a nemzet ide is adakozni fog. Csak kezdeményezni kell a dolgot, mert sokan még azt sem tudják, hogy ilyen képtár létezik. Ajánlja az általa elmondottakat a miniszter figyelmébe, ha őt nem az ellene való animozitás, hanem a múzeum érdeke vezeti. (Helyeslés a szélső balon. Mozgás jobbfelől.) Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter megjegyzi, hogy a megtakarítás által a 100.000 frt összeg nem csorbíttatik. Ami — így folytatja — a képviselő úr invektíváit illeti, nekem van gondom az intézetre. A gázt és a vízsűtést az igazgató kezdeményezésére hoztam be. A tűz elleni biztosság kérdésével szintén foglalkozom, mégpedig régóta, ahogy megbeszéltem. Thaly Kálmán : De csak beszél! Trefort Ágoston: Nem szükséges engem erre figyelmeztetni. A figyelmeztetést egyébiránt szívesen veszem mindenkor, de méltóztassék azt oly modorban tenni, amint ez parlamentben illik. (Elénk helyeslés jobbról.) Thaly Kálmán: Engem illemre ne tanítson a miniszter úr ! (Nagy zaj.) Trefort Ágost: Engem a képv.ár oly mértékben inzultált, mint még soha senki e házban. (Úgy van ! Úgy van ! a jobbon.) Én egész életemben Magyarország czivilizácziója és kultúrája mellett buzgólkodtam. (Úgy van! Úgy van! Élénk éljenzés a jobboldalon.) És 14 év óta, mindent megteszek ez irányban, amit a pénzviszonyok megengednek és engem a képviselő úr mégis azzal inzultál, hogy a miniszter nem tud semmit sem tenni, csak frázisokat csinálni. Én, t. ház, frázisokat sohasem csináltam, frázishős sohasem voltam, lehet azonban, hogy ön az. (Elénk helyeslés jobbfelől. Hosszantartó nagy zaj.) Én, t. hát, a figyelmeztetéseket, akárhonnan a jobb-, vagy baloldalról jöjjenek is azok, szívesen veszem ; de ne méltóztassék azokat oly modorban tenni, mintha azokról a dolgokról senki sem gondolkodott volna már előbb. (Elénk helyeslés jobbról.) Itt van a múzeumnak igen t. igazgatója, ezen dolgokról igenis ismételve beszélünk. Thaly Kálmán : Ne beszélni, de tenni méltóztassék. (Nagy zaj. Mozgás jobbfelől. Halljuk ! Halljuk !) Trefort Ágost: Méltóztassék Európa politikai helyzetét megváltoztatni, minek következtében financziáink is más helyzetbe fognak jutni, akkor meg fogjuk kettőztetni ezen budgetet és sokkal többet fogunk építeni egyszerre. (Elénk tetszés jobbról.) És kérdem, t. ház, vajjon nem épitettem-e eddig és mi történt volna pl. az egyetemi könyvtárral ? Egyszerűen összeroskadt volna ! (Úgy van jobbfelől.) Az egyetemi könyvtár, amint most van, tisztán az én müvem, mert és szakítottam a régi mit sem tenni rendszerrel. (Élénk helyeslés jobbról.) Ennek én vetettem véget és a képviselő úr mégis azzal inzultál, hogy én csak frázisokat csinálok és nem teszek semmit. (Mozgás a szélső balon. Halljuk ! Halljuk !) A múzeumnál kivánt megtakarítások nekem sem esnek jól s midőn mégis kérem a házat, hogy e megtakarításokat megszavazni és Pulszky barátom hat. javaslatát mellőzni méltóztassék, csak azt jegyzem meg, hogy Thaly képviselő úrnak úgy látszik, az a felfogása a képviselői mandátumról, hogy az : jus et potestas impune viri pendendi ministros per totum regnum Hungáriáé. (Elénk tetszés és helyeslés jobbfelől.) Thaly Kálmán személyes kérdésben kérve szót, kijelenti, hogy a minisztert nem inzultálta, hisz személyéről a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg. (Felkiáltás a jobboldalon: Szép tisztelet!) Ne vegye a miniszter zokon, hogy frázisokkal nem engedi magát kielégíteni, hisz Pulszky Ferencz is számos oly ígéretet olvasott fel, melyet nem teljesítettek. Nem szavakat, hanem tényeket kíván. (Zaj, mozgás jobbfelől.) Ami pedig a parlamenti modort illeti, azt nem fogja tanulni a minisztertől, aki valóban úgy viseli magát, mint egy tánczoló dervis. (Nagy zaj. Felkiáltások jobbról : Rendre! Rendre!) Elnök: (Halljuk.) Kénytelen vagyok a t. képviselő úr utolsó szavaira megjegyezni, hogy ez már csakugyan nem volt parlamentáris kifejezés. (Élénk helyeslés jobbfelől.) 25. szám. távirat azt jelenti, hogy tegnapelőtt este nem volt nagyobb tüntetés és hogy a panique mulóban van. K 0 LFÖLI). — febr. 13. A szerb fővárosból a bécsi lapok ma reggel meglepő hírt jelentenek ; azt, hogy a kormány elrendelte a hadsereg leszerelését. (Tegnapi táviratunk e hirt már megczáfolta. A szerk.) Az illető lapok maguk is megjegyzik, hogy a hír hivatalosan nincs megerősítve. Sőt egyes jelenségek inkább a hit alaptalanságát látszanak bizonyítani, így nevezetesen egy sophiai távirat azt jelenti, hogy a bolgár kormány teljesen bízik ugyan a békealkudozások sikerében, de azért mégis újabb katonai intézkedéseket tesz, hogy „el legyen készülve minden eshetőségre.“ Konstantinápolyba érkezett philippopoli hírek szerint, melyeket a „N. Fr. Pr.“ registrál, Kelet-Rumélia lakossága nincs megelégedve a török-bolgár egyezménnyel és a reál uniót követeli ; továbbá azt jelentik, hogy a fegyverszünet után hazaküldött ruméliai katonákat ismét beszólitották zászlóaljaikhoz. Bismarck herczeg lengyelellenes akczióját a berlini sajtó igen élénken kommentálja és többek közt kifogásolja azt, hogy a javaslat kivételes törvény jellegével bir, a „Nordd. Alig. Ztg.“ megjegyzi, hogy a kormány további javaslatokat szándékozik előterjeszteni, melyek a tanítók kinevezésére, a tankötelezettségre, az iskolamulasztásokra, a német nyelvnek az iskolákban és bíróságokban való kizárólagos használatára vonatkoznak és hogy azok foganatosítása szintén fog igényelni megfelelő hiteleket. A londoni zavargásokat illetőleg, melyekről alább bő tudósítást közlünk, egy félhivatalos A londoni munkászavargások. Londonban óriási munkászavargás volt f. hó 8-án. Erről a nagymérvű zavargásról csak most olvasunk kimerítőbb részleteket. Az „Extablatt“ febr. 9-iki kelettel ezeket írja: A csőcselék hőstetteinek egész terjedelmét csak ma állapíthatni meg. Összesen 18 ékszerész boltot raboltak ki és 800-nál több ablakot törtek be. Midőn a tömeg a Trafalgar square-en keresztül a London bridgen vonult át, a meggondolt munkások úgy látszik, nem akarták érzelmeiket tettleg kifejezésre hozni, de oly csőcselék és munkakerülő csapat csatlakozott hozzájuk, hogy a vezérek beszédeit ezek úgy fogták fel, mint a rablás és fosztogatásra való feladást. A legnagyobb zavarban hintó jött arra, melyben Brighton Well marquis ült és midőn a tömeg nem akart hátrálni, a kocsis eléggé vigyázatlan volt az ostorral fenyegetni. Ez az összegyűlteket óriási dühbe hozta és a hintót kövekkel dobálták, úgy, hogy ablakai összetörtek, a lovak megbokrosodtak és utat törtek maguknak a tömegen keresztül, mely kövekkel dobálta a kocsit. Ekkor egy hang kiáltotta : „Lám ! gyermekeiteknek nincs czipőjük és meleg ruhájuk ! Itt megy egy vérszopó, aki nem dolgozik és csak körmeit tisztogatja, és rabszolgákat tart magának, akik ostorral ütnek felétek !“ „Le velük!“ „Le velük!“ volt a visszhang, a főbb szónokokat vállaikra emelték és lázító beszédek mondattak a néphez, mely újra izgalomba jött. Kiabálva és sivítva, a palotákat folyton kövekkel dobálva, ment előre az emberáradat, anélkül, hogy a rendőrök, akik csak itt-ott voltak az utczákon láthatók és a tömeg által magával ragadtattak, feltartóztathatták volna. Néhány különösen vakmerő, Labrough ékszerboltjába tört, Labrough a legértékesebb tárgyakat épen pénztárába zárta volt és a csőcselék a kulcsokat kérte tőle. Ő úgy tett, mintha ezeket oda akarná adni, de kulcsok helyett revolvert vett ki fiókjából és a rablók felé szegezte. A tömeg erre visszavonult, miután az összes ablakokat bezúzta volt. A Buckingham-palota előtt megállt és egy vezér újra beszédet mondott, hangsúlyozván, hogy a munkásoknak joguk van az ékszereket elrabolni, mert ezeket ők csekély bérért készítették, míg ellenben a kereskedők meggazdagodnak. A szónokot zajos címerekkel üdvözölték és így a munkások mindinkább visszavonultak, a csőcselék egyre növekedett és a boltokba nyomult, összeszedvén mindent, amit ott találtak. Valósággal az utczákat fosztogatták. Szerencsére lehetséges volt a beszédek ideje alatt a kereskedőket a csőcselék szándékáról értesíteni és igy a legértékesebb árukat biztos zár alá lehetett helyezni. Legnagyobb kárt egy kalapos szenvedett, akinek 1500 font sterling értékű raktárát teljesen kirabolták. Százakra menő kalapok hevertek az utón és csakhamar a rongyos alakok fejein a legelegánsabb férfi- és női t tt t Ágnes. — Regény. — Irta: Bodnár Zsigmond. (20. folyt.) — Igaz, mondák a tanárok egyenkint, bárha akadtak közöttük olyanok is, kik nem tartották Csiby érdemeit annyira bokrosaknak, legfőlebb olyan ünnepi verselőnek tekinték a tudós férfiút, aminő mindig akadt nálunk, de azért sem költőknek, sem tudósoknak nem tartották őket. — Engedje meg a nagyságos dékán és elnök úr, szólalt fel most Zakay, hogy nagybecsű indítványa ellenében egy másikat állíthassak fel, talán visszhangra talál a mélyen tisztelt kar keblében. Indítványom arra vonatkozik, hogy fejezzük ki jegyzőkönyvileg mély fájdalmunkat Csiby József tagtársunk halála felett, s azután tartsuk meg ülésünket a pályázatok ügyében, mert habár fontosaknak tartom az elhalasztás okait, még fontosabbak és sürgetőbbek az okok, melyek az ülés megtartása mellett szólalnak fel. Nemcsak a tanszék számos hallgatója kívánja, hogy tanárt kapjanak, hanem egyik társunk jövője és a szak további művelése is. Jól tetszik ugyanis tudni, hogy e kedvelt tantárgy nem élte túl csecsemőkorát s ha nem kötelezünk valakit arra, hogy vele foglalkozzék, aligha fog előre haladni és növekedni, így tehát a tudomány érdekéből sem találom helyesnek az ülés elhalasztását. Most itt vagyunk tehát tárgyaljuk. Ismeretes dolog, mily nehéz bennünket összegyűjteni. — Ezennel tehát mind a két indítványt kitűzöm a tárgyalásra, mondá a dékán székén fészkelődve s egy jelentős pillantást vetett a prodékán arra, hogy t. i. szólaljon fel a dékán indítványa mellett. Most az egyszer azonban Illés Károly prodékán urat annyira gyötörte a kíváncsiság és a harcz kedve, hogy inkább Zaky indítványát pártolta, ki örömtől repeső arczczal tekintett az ősz férfiú felé és mindjárt magáénak tartotta őket. A prodékán ugyanis nagyot nyelvén, végig jártatá szemeit a gyülekezeten s végre az arab nyelv és irodalom szelíd képű tanárán pihentetve, ekkép nyilatkozók. — Talán még sem vétünk a nagy férfiú szent emlékezetének, ha még ma tárgyaljuk a kitűzött kérdést, legalább az ő szelleme lebeg majd közöttünk, és békésen vitatjuk meg az alma mater ezen életbevágó kérdését. — Igen, igen! mondák a természettudományok tanárai és zajos felkiáltásukkal elnyomták a philologusok és bölcsészek bátortalan szavait. — Ha úgy kívánja a többség, mondá végre a dékán, én megnyugszom a majoritás kívánságában. Kérjük tehát a bizottság jelentését! A bizottság előadja, felolvassa hosszú jelentését, melyet azonban folyton lepisszegtek a természettudományok tanárai. Zúgás és pisszegés kisérték a szerencsétlen felolvasót, míg végre a philologusok és magukhoz tértek s a vége felé hatalmas éljenzést csaptak. Most azután bábeli zavar támad. A bizottsági előadó az asztalra vágta jelentését, a természettudományok új bizottság kiküldését követelték, mások pedig a mostaninak jelentését helyeselték. Lárma, kiabálás, leszamarazás, ordítozás keletkezett. Már mindegyik elvesztő nyugalmát, csupán a philosophia bölcs tanára ült a helyén rendíthetetlen merevséggel, a többiek felállottak, meg leültek és kapacitálták szomszédjaikat. A dékán szüntelen csöngetett, de senki sem hallgatott reá. Utoljára mégis győzött a természeti hang az emberi fölött, a csengetyü elnémította a professori torkokat és az elnök Zakaynak engedte át a szót. — Mélyen tisztelt kar ! Bármély tiszteletre méltó alma materünk autonómiája, tudjuk, hogy a magas kormány döntő akarata határoz s mivel köztudomású dolog, hogy a miniszter ő exczellencziája Boda kollegánkat kívánja e székre emelni, tegyük meg azt, hogy legalább őt proponáljuk a negyediknek. — Helyes! kiáltanak a természettudósok. Nem szabad! mondá néhány philologus. De végre mégis tetszett ez a kiegyenlítő indítvány s magáévá tette a többség. Az egyetemi tanács is elfogadta, bár hosszas vita után, úgy hogy két hét múlva a hivatalos lapban is olvasható volt, hogy ő felsége Boda Gábort nevezte ki az összehasonlító mythologia tanszékére rendkívüli tanárnak. Ezzel azután vége szakadt a fehér és piros rózsa harczának. Boda Gábor pár hónap múlva letette az esküt és húzta szerény fizetését azon édes reménnyel kecsegtetve magát, hogy nem sokára egy gazdag feleséggel bővíti ki financziális műveleteit. Gazdaggal és széppel! (Folyt, köv.) „Aztán mondjad ennek, hogy Ferenc bá’!“ Ennek a példabeszédnek a magyarázata nélkül senki sem értené meg az udvarhelyi szőnyegáruló székelyek méltó megbotránkozását, amit alább elmondandó vagyok. Magyarázzuk hát meg először a példabeszédet. Az oláhfalviakkal történt. Valami ügyes bajokban deputácziót küldöttek II. Rákóczy Ferenczhez. A deputátusok — két ficzkó legény volt — arról tanakodtak útközben, hogy hát voltaképen minek is kell szólítani a fejedelmet. Sokat töprenkedtek rajta, mig végre az egyik kisüti: — Feren’bának legjobb lesz szólítani, mert hát az olyan nagy úr, aki annyi ezer embernek parancsol, nem lehet valami égi legény. — Abbiza, jó lesz — véli a másik. Mikor elértek a fejedelmi palotához, az ajtónálló bebocsátotta őket az előszobába. Ott feszengett elé-hátra egy csinos képű, aranyos sujtásoktól csillogó ruhájú fiatal apród. A deputálusok meghökkentek. Elképedve néztek hol az apródra, hol egymásra. Egyszer aztán oldalba figyelmezteti az idősebbik a másikat, e képen fakadván ki : — Aztán mondjad ennek, hogy Feren’bá’! Ez a magyarázata a példabeszédnek. A napokban egy háromszéki úri házhoz afféle magakezesző ttefonta szőnyegekkel állított be két udvarhelymegyei székely. A háznál épen vendégek voltak , az úrnő nem jöhetett ki a konyhára. Különben se volt szándékában szőnyegeket vásárolni. Hanem, hogy a jó emberek üres kézzel ne menjenek el, meghagyta a felszolgáló cselédnek, hogy a maradékból lássa el ő keméket ebéddel. Gazdagon megebédeltek, s a zsíros lakomát az úrnő parancsából juttatott „pár pohár borral“ is lenyomtatták. Képzelni lehet a szegény háziiparkodó székelyek megelégedését, akik ki tudja hány hét óta nem ettek már „főtt ételt.“ Hanem a székely nem azért székely, hogy az alamizsnát, még ha azt a legjobb szívvel is adják, csak úgy puffra elfogadja. Sokkal büszkébb ő annál. Pár nap múlva ismét megjelent a két székely atyafi a vendéglátó úri háznál s jelentős arczczal mutogatván az egyik jövevény hóna alatt lévő teli tarisznyára, arra kérték a cselédet, hogy „szólajtaná ki a —az — izé — a nagy asszonyt, mert hát valamit hoztak neki. — Mit hoztak beetek ? — kérdi a cseléd. — Hát egy tarisznyácska jó édesbelü mogyoróval meg akarnék ajándékozni a múltkori szívességért. A szolgáló beperdült a belső szobákba, az ajtót elővigyázatnak okáért nyitva hagyván maga után. Oda künn a jó emberek már köszörülték a torkukat a hálálkodásra. Elképzelték, hogy az a derék öreg asszony, aki bizonyosan minden ügyefogyottnak nagy pártfogója lehetett már életében, mekkorát fog örvendeni a tarisznya édesbelű mogyorónak. Meg is állapították a szert: előbb az idősebbik fog kezet csókolni a nagyasszonynak, aztán a másik, a köszönetét szintén az öregebbik tolmácsolván, míg az ifjabbik a hála kézzel fogható zörgő tarisznyáját nyújtja át a nagyasszonynak. A mig igy tanakodtak, azalatt feltűnt a belső szobákból az úrnő alakja. Egy leányarczu szép fekete szemű fiatal asszony, aki, mint a pillangó, könnyü lebbenéssel szőkélt kifelé a konyhába. Ajándékhozó székelyek egymásra néztek. Nagyon meg voltak zavarodva. S mikor a szép fiatal asszonyt, végig méregették műértő szemekkel, oldalba lökte az egyik a másikat, ekép botránkozván meg: — Aztán mondjad ennek, hogy Ferenc bá! — Megtörtént. — Ultimo,