Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)

1888-10-09 / 155. szám

Október 9. A Bécsben időző tábornokok kivétel nélkül hivatalosak voltak, a 34. gyalogezred küldött­­ségileg volt képviselve. A király és a császár csak néhány fogásból ettek, a királyasszony nem evett semmit, csak azt a pohár tejet itta meg, a­melyet ebéd előtt hozatott, de ezt is selters­­vizzel vegyítette. Vilmos császár igen jóked­vűnek látszott, sokat kacsagott. A német kíséret tagjainak megjegyzése szerint, mióta a császár trónra lépett, kedélye még nem volt egyszer sem olyan vidám, arcza olyan derült, mint a tegnapi ebéden. Az asztalnál különben mindvégig igen derült és vidám hangulat uralkodott. Királyunk az ötödik fogásnál köszöntötte föl császári vendégét, szavait erős hangsúlyozás­sal mondta s egész beszédéből kiérzett az igaz érzet lelkesítő melegsége. A­mint beszédét bevé­­gezte, a német császár mélyen meghajlott előtte, s azután mind a het­en barátságosan és hossza­san kezet fogtak. Mikor Vilmos császár befe­jezte első felköszöntőjét, melyben királyunkat él­tette, kaczintott Ferencz Józseffel, azután a ki­rálynéval és a trónörökösnével, mire a királyi ház többi tagjaival ütötte össze poharát. Hogy a toast után királyunk nem foglalt helyet, hanem még állva maradt és a német hadsereget is fel­­köszöntötte, nagy feltűnést keltett. Mikor a né­met császár az osztrák-magyar hadsereget, a „mi bajtársainkat“ fölköszöntötte, a német tá­bornokok és tisztek viharos hadi­kiáltások­­ban törtek ki, míg az osztrák-magyar had­sereg képviselői legfelsőbb haduruk szövetsé­gesének éltető szavait némi tisztelettel és hó­dolattal hallgatták végig. A két uralkodó erre ismételten kezet fogott, hogy mintegy meg­erősítsék fegyverszövetségüket. Az egész társasá­gon meglátszott a jelentőségteljes remény ha­tása. Még a királyi ház tagjai sem tudtak a ha­talmas benyomás alól megszabadulni. Ezután a két uralkodó még hosszasan és barátságosan beszélgetett, és mindkettő arcza ragyogott az örömben. — Az ebéd menüje a következő volt: Potage â la Véfour. Petites timbales â la Lu­­cullus. Truites saumouées, sauce ravigate. Piece de boeuf et roastbeef. Filets de perdreaux á la hieine. Homards en belle-vue. Sorbet. Chapons de Styrie, saladé, compote. Fonds d’artichants â la macédoine. Charlotte â la parisienne. Gelée l’eau de Danzig. Fromage. Glaces aux frambo­­is68 et aux noisettes. Dessert. Az ebéd, mint említettük, hét óra után ért véget. B­é­c­s, okt. 5. A „Politische Correspondenz“ a német császár kíséretében levő irányadó egyén­től vette azt a biztos értesülést, hogy Vilmos császárt a bécsi fogadtatásnak felette szíves és meleg volta a leghálateltebb megelégedéssel tölte el. A király és királynő jól eső szívességgel tud­ják áthatni a fényt és a vendégszeretetet, mely­ben a császár részesült. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy Vilmos császár nem idegen a bécsi udvarnál, több éves barátság fűzi teljes bensőséggel a trónörököshöz. Ugyancsak a fen­tebb jelzett egyéniség kijelentése szerint az I. Vilmos által megteremtett ama tradíc­iót, hogy e szövetkezett államok barátságban levő ural­kodói gyakran találkozzanak, II. Vilmos császár, a­mikor csak lehet, mindannyiszor érvényesíteni akarja. A SZÉK­ELY NEMZET T­A KOZ AJ­A. Az őszi tárlat. Budapest, okt. 6. Az őszi képkiállítást Szana Tamás behatóan ismerteti a P. N. közelebbi számában. A tanul­ságos ismertetésből érdekes részleteket veszünk át következőkben : A kiállítás műtárgyainak közel kétharmadát a külföld szolgáltatta. — Német, olasz és belga művészektől láthatunk érték tekintetében nagyon különböző darabokat. Legérdekesebbek és hozzá­teszem mindjárt, legértékesebbek is a belga festmények, melyek egy része már kiállta a kri­tika próbáját s a belga állam gyűjteményéből került hozzánk. Kivétel nélkül az újabb iskola termékei: erős realisztikus érzékről s a technika nagy tökélyéről tanúskodó festmények. Festőik részben új vendégek kiállításunkon , de van köz­tük olyan is, a­kit már régóta ismer és kedvel a magyar közönség, így mindjárt Verstraete Tódor, a hangulat­­keltés nagy mestere, kitől két képet láthatunk. A „Nyári est“-en ismét azzal a csodás, álomba ringató fálhomálylyal találkozunk, melynek áb­rázolásában a belga mester csaknem páratlan­nak mondható. Az alakokat, ezúttal a teheneket hazafelé terelő fiatal leányokat, még tisztán ki­­vehetjük; de a körvonalak már elveszítették nappali élességüket s a táj felé lassankint misz­tikus homály terül, melynek sejtelmes költészete megragadja és hosszasabban foglalkoztatja kép­zelődésünket. „A hollandiai major“ kisebb igé­nyű kép, de az ábrázolás igazsága ezen is meg­lepő. Wauters Emil „Sirályfészek“-je egyike a kiállítás legszebb fesményeinek. A képről kelet költészetének egész bűbája sugárzik felénk; a kompozíczió nemes egyszerűsége, a kifogástalan rajz és erőteljes kolorit egyaránt elsőrangú fes­tőre vallanak. A „Sirályfészek“ bármely gyűjte­ménynek gazdagodását képezné. Verhas-tól már hatásosabb képeket is láttunk, mint a most ki­állítottak , de azért ezeknek is vannak számot­tevő előnyeik : a rajz szabatossága s a közvet­lenség. Abry Leont két festmény képviseli: a „Gyógyíthatatlan vakoknál“ czímű nagyobb kom­pozíczió s a „Hazulról“ czímet viselő, belga katonákat ábrázoló miniature-kép. Én ez utób­bin jobban feltalálom Abry szeretetreméltó tehetségét. A hazulról érkezett csemegét kí­váncsian vizsgáló katonák, életteljes csopor­­tozatot képeznek, mig vakjai legfölebb egy sikerült fénykép hatását teszik rám. A mű­vészet ravndi helytelen útra tér­ed, midőn a testi fogyatkozások ábrázolására vállalko­zik s ha nem is undort, bizonyos fokig kelle­metlen érzést kelt a szemlélőben. Ezt a veszélyt Abry sem kerülhette ki: gyógyíthatatlan vakjai a hangulat emelésére választott ólmos kolorittal, a szó igazi értelmében deprimálólag hatnak ránk s még arra sem érzünk kedvet, hogy képén az ecsetkezelés bravourjaiban gyönyörködjünk. A festőnek mély­ kedély és sok poézis felett kell rendelkeznie, ha ilyen tárgy ábrázolásával akar megbirkózni. Tudtommal újabb időkben csakis Verstraetenek sikerült ez a kísérlet. () azonban világtalan ifját, kezében hangszerrel ültette a teljes virágzásban levő almafa alá, s az arczon elömlő boldogság derűjével enyhítette azt a le­verő hatást, melyet a testi fogyatkozások lát­ványa szokott bennünk előidézni. Verstraete képe a szerencsétlenségben is mutatkozó boldog pillanatot, Abry festménye magát a szerencsét­lenséget ábrázolja, ezért az első kép hatása költőileg fölemelő, az utóbbié poezis nélküli és nyomasztó. A belgák után az olaszok foglalnak el leg­több tért őszi kiállításunkon. Maga Someda csak­nem egész falat vesz igénybe a felülvilágított teremben, melyet rendesen a legjobb művek szá­mára szoktak fenntartani. Képéről a „Hunnok berontásá“-ról nem sok dicséretest mondhatok. Életnagyságot meghaladó alakokkal túltömött, zavaros kompozíczió, mely nálunk legfölebb tár­gyánál fogva kelthet némi érdeket. Eddig réme volt minden internaczionális kiállításnak, s újra csak visszakerült Rivoltóban lakó festőjéhez. Ke­retén láthatók is a sok utazás nyomai. Hihető­leg nálunk sem fog megragadni, ha csak meg nem könyörül rajta az a műbarát, ki pár év előtt Grandjean „Lefékező“-jét is megszerezte gyűjteménye számára. Annyi bizonyos, hogy a két kép nagyon békésen megférne egymás mel­lett. — Velencze lagúnáit, omladozó palotáit és vizi utczáit a festmények egész hosszú sora is­merteti. Maga Sala öt velenczei részletet kül­dött s Calvi a Rive dei Schiavoni-t festette, mely egyike Velencze legmozgalmasabb pont­jainak. Sala aquarelljei közt sok az érdekes, de én azért jobb szeretném, ha a lagúnák vá­rosának szépségeit Fragiacomo, az erre jelenleg leghivatottabb velerczei művész, vagy Brugnoli, a kitűnő aquarellista, ecsetje ismertetné. Egy kis utánjárással mindkettőt meg lehetne nyerni kiállításaink számára. Az olasz osztály legértékesebb darabja a „Gályarabok“ czímű nagyobb méretű kép, mely már a tavalyi velenczei kiállításon is általános feltűnést keltett. Festője Rotta Silvio, fia a nagy­nevű Rottának, a velenczei akadémia egykori ta­nárának, kitől az osztrák gyűjtemények őriz­nek értékes darabokat. Az öreg Rotta főleg fi­nom kivitelű kisebb képeivel tűnt ki; fia , Silvio nagyobb arányokban, realisztikusabb felfogással dolgozik. A „Gályarabok“-on mintegy húsz fe­­gyenczet látunk, kiket az őrök lánczra verve, komor, részvétnélküli arczczal kisérnek. Minden arcznak külön, sajátságos kifejezése van ; az egyik mivel sem törődve, daczosan halad előre; a másik bambán néz maga elé, míg egy har­madik az elkövetett bűn tudatában, a lélekmar­­dosás kínjait árulja el révedező tekintetében. A jellemzés ritka ereje szól hozzánk a festményről, melyen nincs semmi színpadias, nincs semmi fe­lesleges. Az egész kép egy darab a mindennapi életből, a­mint azt gyakran láthatjuk, de a mi­nőnek azt elénk varázsolni csakis az olyan mű­vész képes, kit a karakterisztikus vonások föl­ismerésére éles, festői szemmel ajándékoztak meg az égiek. A „Gályarabok“ egyike az újabb olasz művészet legkiválóbb termékeinek s köszönettel tartozunk a műcsarnok igazgatóságának, hogy a képet kiállításunk számára megszerezte, így leg­alább megismerik azok is, kiknek nincs mód­jukban, hogy a külföldi tárlatokat látogathassák. Az osztrák és német festészet termékeivel röviden végezhetünk. Kevés köztük a jelentékeny mű , de annál több a selejtes. Egy részüknek csakis a bíráló bizottság túlságos engedékeny­sége nyithatott utat a kiállítási termekbe. A képzőművészeti társulat, mint olvasóim jól tudják, két sorozatban mutatja be az őszi kiállításra szánt szobrokat és festményeket s a második sorozatban ítéli oda a különböző díja­kat és kitüntetéseket.­­ Ugyancsak e második sorozat megnyitása után jelölik ki azokat a mű­tárgyakat is, melyekkel a nyilvános gyüjteménye­ SZÉKELY NEMZET. A görgényi vadászat. — okt. 8. A trónörökös, mint tudva van, ma érkezik meg kíséretével Görgény-Szentimrére. Az előké­születek a trónörökös fogadására már megtör­téntek ; az érdekesnek ígérkező vadászat részle­teiről pedig annak idejében szintén értesítjük ol­vasóinkat. Ez alkalommal Görgényszentimréről f. hó 3-iki kelettel a következő tudósítást közöljük : Ma érkezett meg Wunderbaldinger főajtón­­álló, Berger fővadász és a szolgaszemélyzet egy jelentékeny része. A velük egyszerre érkezett podgyászt 17 nagy podgyászszekér szállította a szászrégeni vasúti állomástól Görgénybe. Holnap jön még négy szakács, udvari czukrász s a szol­gaszemélyzetnek még több más tagja. Ugyancsak ma érkezett meg Kovács Gyula posta-távirdatiszt Nagyszebenből, ki a Kolozs­várról ide rendelt Kovács Géza posta-távirdatiszt­­tel és Cserei Ferencz helybeli m. kir. postames­terrel együttesen fogják az udvari távírdát és postát kezelni. A vadászatra meghívott mágnások közül csak dr. Kemény Kálmán, mint a vadászat ren­dezője és gr. Károlyi István fognak a kastély­ban lakni, a többiek részére künn a községben fogadtak s rendeztek be lakásokat. A vadászaton a következő vendégek fognak részt venni : a walesi herczeg és Braganza her­­czege, Leopold, Frigyes és Ottó főherczegek, egy angol lord, gróf Károlyi István, gr. Pototzky, gr. Wurmbrand, gr. Rosenberg, br. Kemény Kál­mán, gr. Bethlen Gábor, br. Jósika Sámuel, Matskásy István, br. Bornemissza András, Pau­­singer Ferencz és Melka Vincze festő. Ily fényes vendégsereg eddig a görgényi va­dászatok egyikén sem vett részt. Már csak ezért is óhajtandó lenne tehát, hogy a vadászat bár a mult évihez hasonló eredménynyel folyjon le, a­mi a vadőrök eddigi jelentései után ítélve, aligha úgy lesz. — Vad ugyan most is sok van, csakhogy mind a hajtásterületeken kívül ta­nyáznak, s csak alig 5—6 drb medve hagyta el nyári tanyáját. Épen ezért — azon esetre, ha a vad b­ikáig sem fog az alsóbb fekvésű cziheres erdőkbe leszállani, — úgy a vadásza­tok — az eddigi szokásoktól eltérőleg — na­gyobb része Alsó-Fancsal tájékán fog megtar­tatni, hol trónörökös ő fensége, a walesi her­czeg és a többi főherczegek az éjét is tölteni fogják, s csak a vadásztársaság többi része fog éjjelre Görgénybe lejönni. Ez okból is épült az isticsói pagonyba is egy kisebbszerü erdészlak — mely csak a napokban butoroztatott be, — hogy szükség esetén legyen a vadásztársaság legalább egy részének hová szállnia. Oly időjárásra, mint a­milyen ez őszön nálunk volt, még a legidősebb vadászok sem em­lékeznek, a­kik határozottan ennek tulajdonítják azt is, hogy a medvék még mindig a magasabb fekvésű őserdőkben tanyáznak. — Vadgyümölcs és bükkmakk a magasabb fekvésű erdőrészekben az idén nagyon sok volt, mig az alantabb fek­vésű erdőségekben épen nagyon kevés termett, a mellett e helyeken a hosszas szárazság után a patakok is kiszáradtak s igy igen természetes, hogy a vén maczkó nem szívesen hagyja el a jó tanyát, hol úgy a tápláléknak, mint a friss havasi viznek is bőviben van. No de, daczára annak, hogy — a­mint lát­szik — a természet is a medve urak kedvében jár, alig hiszem, hogy legalább egy pár terí­tékre ne kerüljön. Azok az oláh vadőrök, kik ugyszólva a vadonban nőttek fel s nem egyszer ugyanazon málnabokornál lakomáztak a medvé­vel, annyira ismerik a medve járását, cselfogá­sait — mert a vén bozontos ehhez is nagyon jól ért — hogy aligha kikerülhetik mindnyájan a reájuk leső kitűnő vadászok öldöklő golyóit. Az idei vadászatok alatt nem Pongrácz, hanem egyik előkelő budapesti zenekar fog ját­szani, melynek részére a lakás szintén a köz­ségbe rendeztetett be. A zenészek az udvari vonattal egyszerre érkeznek. A vadászatok idején Teleki Sámuel gróf­nak két igen szép négyes­fogata fog a trón­örökös ő fensége rendelkezésére állani, mi fe­lől a gróf — a távolból is — már idejekorán intézkedett. _______ I. 7. B­E I. FÖLD. — okt. 8. A bécsi udvari diszebéden egyfelől kirá­lyunk, másrészről a német császár által mondott pohárköszöntők rendkívül meleg és szívélyes hangja, mely jelentékenyen eltér más szokásos udvari felköszöntések kimért szövegétől, öröm­­teljes viszhangra talál mindenfelé. A bécsi lapok ennek kifejezést is adnak. Az uralkodók pohárköszöntőit közli ma a magyar hivatalos lap is a lap élén. Itt megemlítjük, hogy míg a bécsi lapoknak is egy jó része az általunk közölt szöveggel azonos textusban közli a pohárköszöntőket s igy Vilmos császár első beszédében e passus: „Ő Felsége Ausztria császárja és Magyarország királya“ teljes — csonkitatlanul közöltetik, az osztrák hivatalos lapban e passus csak igy ada­tik vissza : „Ő felsége, Ausztria császárja.“ Az osztrák hivatalos lapban tehát a szöveg további része: „és Magyarország királya“ nem foglal­tatik. Ezen eltérést a „Wiener Alig. Ztg.“ követ­kezőleg magyarázza : Mi a német császár ezen beszédét szósze­­rint közöltük, mint azt a német császár fogal­mazványa után, a főudvarmesteri hivatal részé­ről velünk közölték, tényleg azonban Vilmos csá­szár néhány más kifejezést használt, nevezetesen ebben a kifejezésben : „Felséged kegye“ az ere­detileg megállapított „Huld“ szó helyett ezt használta „Gnade“, továbbá a felköszöntő végén „Ő felsége Ausztria császárja“ kifejezéshez hozzá tette még ezeket a szavakat „és Magyarország királya.“ Bismarck Herbert gróf Budapesten. A né­met kanczellár idősebb fia, Bismarck Herbert gróf porosz államminiszter f. hó 6-án délután Bécsből Budapestre érkezett. Az előkelő fiatal diplomata, ki császárját kiséri közép-európai út­jában, nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy legalább rövid időre meg ne látogassa a magyar fővárost, mely a legmelegebben üdvözli kiváló vendégét. A Bismarck név iránt a ma­gyarság csak tisztelettel és rokonszenvvel visel­tetik. Évtizedeken át igazi hévvel lelkesült a ma­gyar közvélemény azon eszmékért, melyeket Bis­marck herczeg megvalósított. A német nemzeti egységnek Magyarországban már a negyvenes évek óta buzgó hívei voltak s az újonnan alko­tott német császárság benső viszonya Ausztria- Magyarországhoz Béből sem kell élénkebb vissz­hangot, sehol sem talál őszintébb és igazibb ra­gaszkodásra, mint a magyarok közt. Bismarck gróf budapesti látogatása annak bizonyítéka, hogy Németországban ismerik és méltányolják a magyar közvélemény ez érzelmeit. Bismarck gróf, kivel együtt Szögyény-Marich László külügymi­niszteri osztályfőnök és Plessen báró budapesti német főkonzul is megérkeztek, megjelenik Tisza Kálmán miniszterelnök estélyén, melyet tisztele­tére rendez és Diószegre utazik Zichy Ferencz pohárnokmester birtokára, a­hol vadászatot ren­deznek ez alkalomból. A német császár elhagyta Bécset, s habár még vendége uralkodónknak, a kiváló jelentőség­gel bíró látogatást, legalább formailag, befeje­zettnek tekinthetjük. A felköszöntők, melyeket uralkodónk és a német császár tegnapelőtt mon­dottak, élénk visszhangra találnak Németország­ban ; pártkülönbség nélkül lelkesült örömmel üdvözlik ottan is a nagyfontosságú szavakat, a­melyeknek hordereje messze kihat a jövőre. A német sajtónyilatkozatok egyértelműleg kiemelik a felköszöntőkön végigvonuló baráti bensőséget; elárulja ez, mindenki által megérthető módon, hogy a német-osztrák-magyar szövetség nem pusztán a szerződések paragraphusain alapul, de sokkal mélyebb gyökerekkel bír. Az uralkodók, hogy meleg rokonszenvvel kölcsönösen megemlé­keztek egymás hadseregeiről, szintén kellemesen érintette a német közvéleményt. Az uralkodók által kiemelt bajtársi viszony­ban, a­mely a két szövetséges hatalom hadse­regei között fönnáll, a békének erős zálogát lát­ják a németek éppen úgy, mint mi , amely föl­fogás teljesen harmonizál a szövetség egész ter­mészetével és jellegével, mert ha történtek jb kísérletek, félremagyarázására a törekvéseknek, a­melyeket Ausztriában és főképpen Magyaror­szágon hozzákötnek ehez a szövetséghez, azért mégis tudhatja mindenki, a­ki tudni akarja, hogy a szövetség feladatát itten is becsületes béke megőrzésében látja nemcsak minden irány­adó tényező, de általában minden józaneszű po­litikus. Éppen így európaszerte a német császár bécsi látogatása békés jelleggel bírónak kell, hogy elismertessék, és mikor úgy Ausztria-Ma­­gyarország, mint Németország uralkodói szoros barátságukat hangsúlyozzák, ezzel a béke érde­kei mellett rendeznek impozáns demonstrácziót. A közvélemény összetartásának örvendetes jelét és így a két nagyhatalom szövetségének ereje mellett újabb garancziát kell látnunk abban, mi­dőn a német sajtó a bécsi látogatás és a bécsi felköszöntők jellegét ugyanígy magyarázza. Nincs többé Dacorománia. A n.­szebeni „Tri­buna“ a Dada ügye alkalmából hosszabb czikk­ket szándékoznak gazdagítani, vagy sorshúzások alkalmával a társulat tagjainak szereznek meg­lepetést. Az érdeklődés súlypontja tehát kizáró­lag a második sorozatra van fektetve, míg az első jelenleg jóformán csak arra szolgál, hogy a művészek azon alkotásaikat is bemutathassák, a­melyektől a társulat pályázatainál szellemi vagy anyagi sikert nem remélhetnek. Ez a gyakorlat, mint már röviden első czikkemben is hangsúlyoztam, megélő csapássá vált az őszi kiállítások első sorozatára. Káros következményeit az idén láthatták legjobban s attól lehet tartani, hogy a szomoru tünemény évenkint ismétlődik. Mit tegyen tehát a társulat? — kérdhet­i tőlem egyik vagy másik olvasó. Megfelelek a kérdésre őszintén és röviden. Ne rendezzen csak egy sorozatot, vagy ha már, előttünk ismeretlen okoknál fogva, a két soro­zat rendezését elkerülhetetlennek találja, gon­dolkozzék olyan eszközökről, melyek az első so­rozat részére is általános érdeklődést biztosíta­nak. Oszsza meg a pályadíjakat a két sorozat közt, vagy ha ezt kivihetetlennek tartja, kölcsönözzön az első sorozatnak kizárólag nemzetközi jelleget s szerezzen meg számára, habár áldozatok árán is, a megelőző külföldi tárlatokból olyan műve­ket, melyekből a közönség élvezetet, az itthon élő fiatal művészek okulást szerezhetnek. Az ekkép hozott áldozat megtermi a maga gyü­mölcseit, ha mindjárt nem is, később minden bizonynyal. De ezek a külföldi művek aztán va­lódi becscsel bírjanak, s ne azoknak a képek­nek és szobroknak számát szaporítsák, melyek azért kerülnek hozzánk, mert művészeik másutt nem voltak képesek túladni rajtuk vagy talán mert túlságos bizalmat fektetnek a magyar kö­zönség ízlésének hiányos voltába, a­mi reánk nézve még szégyenletesebb. Bármiként intézkedjék is a műcsarnok igaz­gatósága a kiállításokat illetőleg, egyről jövőre nem szabad megfeledkeznie: a kiállítások nem arra valók, hogy bizonyos számú falakat, bizo­nyos számú képekkel tele aggassanak, még akkor is, ha ezek a képek a magyar művészet méltán megérdemelt jó hírnevét kompromittálják, s a művészet minden igaz barátjában csak boszankodást keltenek. 155. szám.

Next