Székely Nemzet, 1891 (9. évfolyam, 1-201. szám)

1891-05-23 / 78. szám

IX. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : Sepsi-Szentgyörgyán • Alsó-sétatér 535. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részvény-társulat, hová SZÉKELY NEMZET Megjelenik hetenként négyszer : vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetési ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 frt — kr. Félévre . 5 frt — kr. ______________Negyedévre . 2 frt 50 kr._______________ Hirdetmények d­ija­ : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Csikmegye részére: szerkesztőségi kiadóhivata Csik-Szeredalmű T. Nagy­ Imre társ­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját h­áz) hová Csikmegyébőil a lap szellem­­részét illető közlemények, vala­mint előfizetési pénzek és hirde­­tések bérmentesen küldendők. Udvarhelyrmegye részére. Ny­ilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. az előfizetési pénzek és hirdetések •4 bérpontoson k­ü­ldendők. t­­---------------------------■5'®1 POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. társSzerkesztő Szent-Királlyi Árpád Szombatfalva (u. p. Sz.-Udvar­hely) hová Udvarhelymegyéből a lapot érdeklő közrem, küldendők. ELŐFIZETÉST FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára : egész évre . . . 10 frt félévre . . 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalvá­nyokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldány­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. Az elégedetlenség korszaka. — május 22. (rs.) Hogy az emberiség nem volt elé­gedett soh­a, azt az alkotás akarta úgy. Elé­gedett emberrel, avagy elégedett emberiséggel nem lehetett volna és nem lehetne nagyot ráüveltetni. A tettvágy alapja az elégedet­lenség, melyből az ambíczió sziporkázik ki mint a Minerva fejéből Mars a hadisten. Ha tehát elégedetlenség nem volna, ambíczió sem volna, mely az elégedetlenségbe ojtott nemes kisugárzás és e földi élet mozgató gépezete. De hát nem arról az elégedetlenségről szól az ének, a­mely elégedetlenség, hogy tettre buzdítsa, magával az emberrel szüle­tik, hanem szól azon elégedetlenségről, mely a haladás, művelődés és tudás, az érintke­zés és észlelődés szemüvegén át a sors egye­netlenségeit kezdi tanulmányozni, s azon kezdi törni a fejét, hogy ezt a véghetetlen hepehupás, magaslatos és mélyedéses, szilárd és ingoványos terepet, melyen egynémely ember, a­ki jobb ösvényre kapott, jobban halad, míg a másik és a legtöbb iszapba, ingoványba szoríttatik, nem leh­etn­e-e valahogy mindenkire nézve járhatóbbá, használhatóbbá tenni, ezen a téren is haladni a tudomány­nyal, hogy míg ez előtt csak a jobb mó­dúak utazhattak, hát ma már nyitva a vi­lág az árva- és liptómegyei tót napszámos előtt is. És az elégedetlenség fészke épen ez a nyitott világ ! A falujából soha ki nem moz­dult ember — a milyen már kevés van — daczára a sok nagyvilági hírnek, melyet füle megett fejcsóválva bocsát el, nem tud olyan elégedetlen lenni, mint a­kinek bő alkalma van arra, hogy a fényt, a jólétet, mely pa­zar pompával nyilatkozik, összehasonlíthassa a maga nyomorúságával, mely őt rántott le­vesre, fekete kenyérre és daróczra kény­szerí­ti. Ez az egyik ! Ma sokkal több az alka­lom a sors egyenetlenségét szemügyre venni. A másik pedig : a sorsnak rettentően ingerlő variácziója, medréből való kiáradása és csa­­pongása, viharos szeszélye és hullámzása, mely azon természetellenes szélrohamok kö­vetkezménye, melyet ma, az ő régi sodrából kifordult társadalom önmagában fejleszt és önnön rétegeibe vulkanikus természetű lecsa­pódásokat idéz elő. A tudás szövétneke és világító tornya deríti föl a régi egyhangúság homályba bur­kolt légkörét, az eszmélődés hajnala dereng, az emberek öntudatosan kezdenek ébredezni és látnak maguk előtt egy világot, a­mely klinosz, a­melyben a szegény nem érti meg a gazdagot és a gazdag nem érti meg a szegényt, mert saját körülményeik és sorsuk nyelvét, logikáját alkalmazzák egymás ellen. És ebben a nagy zűrzavarban a legna­gyobb zavar a politika. Ez a kuruzsoló esz­köz, ez az eltévesztett aranycsinálás, az em­beri sorsnak ez az alkhemiája, mely mindent a maga lombikjába teper s egymással soha össze nem olvasztható elemekből akar köz­jólétet fabrikálni. Ez az általánosnak hirde­tett gyógyszer szédelgéses ámitása, csalfa li­­dércz fénye, mely mind mélyebben viszi a társadalmat az ingoványba, a­helyett, hogy kivezetné. Ám nézzük, hogy lobog ez a lidércz tűz a franczia nemzet előtt, a­melynek pedig­­ köztársasági kormánya van. Mivel akarja­­ most boldogítani magát ez a nemzet ? Elszász ! és Lotharingia visszahódításával! ! És várjon boldog volt, mikor e tartományokat bívta?.. Egy rettentő hadsereg fentartása, irtóztató államteher viselése e lidércz tűz miatt ! . . Ott van a köztársasági kormány ellentéte a czárizmus. Hát a köztársasági kormány talán különb ennél ? Elszász-Loth­aringia itt, Konstantinápoly és a Balkán ott! Politikai ikertestvér lidérettüzek ! És ennek a lidérettűznek a kihatása do­minálja a helyzetet és teper politikai retor­­tába mindent, állít föl a szabad mozgalom, érintkezés, kereskedelem és éhező munká­sokkal szemben védvámot s az egymástól való elzárás által, az egymás segédeszközei­nek közössé nem tehetése által akarja boldo­gítani államának polgárait. Az állami hitelek ingadozása, pénzcsopor­tok szédületes uralkodása, roppant építkezések és vállalatok csoportosítása, a pénztengerek és Csimborasszok alkotása, összevonása az élet­erőnek és egyesek gazdagodásának ama ré­gibb egyensúly fölbillentésével, mely ha nem táplálta is bőségesen az emberiség testét, arányosabban táplálta még­is. A rohamos gazdagodások és rohamos szegényedések abnormis helyzetébe sodortatva, a rendszerellenesség lázas működése az, mely a jelen korszakot jellemzi és az a nagy­­zás, melybe a találmányok által önhitté lett emberiség bele­lovagolta magát. Ez az ön­hittség, mely ragadós, egyik osztályról a má­sikra átragadva, ma már a társadalom min­den rétegén észlelhető és követelő állást fog­lal. A maga osztályrészét pereli egyik ember a másiktól. A földi jólét közösítésén töri fe­jét a szoczializmus, míg a másik fél, mely ezt a jólétet csoportosítva látja maga körül, féltékenyebb tulajdonára, mint valaha. És az államok ez alatt a fegyverkezés, puska kovácsolás, milliárdokat emésztő mes­terségét folytatják. És ez az állami milliár­­dozás, elkezdve a lóvásárlástól az ágyúönté­­sig, rendesen egyes vállalkozó csoportok ke­zein fordul meg. Megadja a lökést a nagy iparnak, hogy háttérbe szorítsa a kisipart s a nagyiparhoz terelje, csoportosítsa a munkás kezet, mely megszüli Európában Belgiumot. Ezek az összesített, egy-egy meder felé terelt munkások az elégedetlenség cziszter­­nái, honnan világszerte ágaznak szét a ve­zető csövek, s mig az államok politizálnak, egymás ellen fegyverkeznek s a német csá­szár azon töri fejét, hogy ő az egyedüli úr a birodalomban, az alatt ezek az apró csövek egyre sűrűbben és hatalmasabban sistereg­nek a talaj alatt, ki-kilökvén a dugót szerte a világon hol itt, hol ott, még a magyar al­földön is, hol nem is képzelhettük létezését. És ha majd az a munkás­sztrájk, mely Belgiumban évről-évre, ma már hétről-hétre nagyobb mérveket kezd ölteni s mind inkább általánossá válik ? Ha a sztrájkolók ezreiből tizezrek, százezrek és milliók válnak, majd csak akkor is tessék politizálni, hadsereget szerelni Elszász-Loth­aringia és a Balkán miatt. Az a millió és millió munkás kéz, mely ma a katonaság számára dolgozik . . . De hát ne beszéljünk erről ! ! Elég az hozzá, hogy a politikus urak nem látják az erdőt a fától, s azt hiszik, hogy az az erő, mely a hadseregben rejlik, a hatalom kezében örök mozdony és örök eszköz lészen, hogy politikai czélokra hasz­nálják föl. Pedig hát Belgiumban már­is megbízhatlanságról beszélnek ! . . Na na ! . . . Vájjon nem jobb lenne-e a társadalmi bajok enyhítésére, az elégedetlenségében be­teg társadalom istápolására, gyógyítására for­dítani a figyelmet: védvámok, sorompók és fegyverkezések helyett? És mi ezt szerény vidéki lapban beszél­getjük, még csak nem is a fővárosi sajtóban. Mintha nem mindegy lenne az, a nagyvilágra nézve. Szegény Magyarország ! Nem minket illet a kezdeményezés sora, hiszen mi a leg­tovább húzhatjuk még, de hát hogy azok a nagy hatalmas urak nem akarnak eszükre térni s megérteni az általános elégedetlenség­ben a kor intő szavát, mely aligha a had­seregekbe vetett föltétlen bizalmat taná­csolja . . . Rohamosan halad minden. A­mit egy századra tervezünk, méghozzá egy évtized. Edison jár elől s a társadalmi kérdés mai mozdonya, a szoczializmus rohamosan halad utána. Hatalmas nagy jó uraimék, vájjon nem jó lenne egy kissé eltekinteni a poli­tikától?­­ Hivatalos jelentés a czárevics elleni me­rényletről. A berlini japáni követséggel a japáni kormány a következő táviratban tudatta az orosz trónörökös elleni merényletet: „A császári fensége, a czárevics május 11-én indult el Kiotóból Otszuba, a­hol több nevezetes helyet látogatott meg s meg­reggelizett. Később, mikor a Tiomachi-uton keresz­tülment, 700 méternyire a prefektustól egy Tende Mu­szajo nevű rendőr, kinek állomása az itt jobb szélen van, firtelen kardot rántott s ő császári fen­ségére sújtott, átvágván sisakját. A trónörökös ha­lántékának felső részén két sebet szenvedett, minden valószínűség szerint egyetlen vágástól. Sebei bekötöz­­­tetvén, vasúton Kiotóba ment. Az orvosok jelentése szerint a sebek jelentéktelenek, nem érintették az agyat; az egyik vágás kilencz, a másik hét c­enti­­méter hosszú. A támadó, kit György görög herczeg leütött botjával, súlyosan megsérült. Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1891. május 23. Lázadás Belgrádban. — május 22. A­mi a szerb fővárosban hétfő délután óta történik, az forradalom. Lássuk csak a tény­állást. A szkupstina megszavaz egy határozatot, mely szerint a király anyjának el kell hagynia az országot. A kormány kötelessége, végrehajtani a nemzetgyűlés ezen akaratát. Tapintatosan s a legnagyobb kímélettel lát feladatához. Hosszú időt enged a királynénak, remélve, hogy az ural­kodó anyja fel fogja áldozni a saját toivánatát gyermeke koronája biztosságának s az ország belbékéjének. A határidő lejár s Natália ragasz­kodik az ellenálláshoz. A kormány tehát kínos alternatíva előtt ál­lott. Vagy erőszakot kell alkalmaznia s ezzel hatályon kívül helyezni a nő iránti kímélet pa­rancsát ; vagy tovább is az országban kell tűr­nie Natáliát, megengedve, hogy a népképviselet kifejezett akaratát egy asszony ellenállása, a­ki, bár a király anyja, de mégis csak szerb alattvaló, illuzóriussá tegye. Ily választás elé állítva, nem habozhatott a kormány. Ő a végrehajtó hatalom s mint ilyen, köteles minden körülmények közt érvényt szerezni a szuverén népképviselet akara­tának. A nő, az ország egykori királynéja s a mostani király anyja iránti köteles kímélet nem terjedhet annyira, hogy általa a szkupstina te­kintélye aláásassék. Tehát erőszakhoz nyúlt a minisztérium. Nyilván azt hitte a kormány, hogy a király anyja beéri egy akadémikus tiltakozás­sal s az erőszak elleni óvásemelés mellett en­gedni fog. Ha azt hitte a királyné, hogy igaza van, úgy joga meg volt óva e tiltakozás által; ha a kormány elhatározottságát akarta próbára tenni s egyúttal a saját alakjának a vértanuság dicsfényét megszerezni, akkor e czél tökéletesen el volt érve, midőn tiltakozva engedett az erő­szaknak. Csakhogy nem ez volt az, amit Natália és tanácsadói elérni akartak. Nem jogot akartak megóvni, nem is a vértanúság töviskoszorúját megszerezni : lázadás volt a czél, lázadás a szkupstina, a kabinet és a régensség tekintélye ellen. Ezért nem érte be Natália formális tilta­kozással, ezért szervezték tanácsadói a tömeg ellenállását a nemzetgyűlés és a kormány ren­delkezései ellen. Hétfőn és kedden lobogott a lázadás lángja Szerbia fővárosában. Natália és tanácsadói a lázitók s a nép, mely a kivonult fegyveres erőt megtámadta, nyílt lázadásban volt az állami hatalom ellen. Vér folyt Belgrád utczáin s a helyzet legfeszültebb lett. Ténynek kell tartani, hogy Natália a szkupstina és a kor­mány elleni harczában szövetségesre talált a népben és hogy a tömeg az ő zászlója körül gyülekezett, mely a forradalmat hirdeti. A kor­mány, azok után, a­mik történtek, többé nem engedhetett. Miután már vér folyt, érvényt kellett szereznie határozatának, Natáliát eltá­volította az országból erőszakkal. A felkorbácsolt szenvedély a nép között olyan erős volt, hogy a királyné kocsiját kisérő lovas és gyalog rendőrségnek ellene szegült a csőcselék s a kiséret, hogy vér ne folyjon, visz­­szavonult. Akkor a diákok kifogták a lovakat a királyné kocsijából s maguk húzták a kocsit. Natáliát a vállukon vitték lakásába. S folyt a vér. A megerősített katonaság közéje tüzelt a tömegnek s több zavargó halva maradt, számosan megsebesültek. Natáliát csak másnap vihette el a katonaság Zimonyba, honnan tovább utazott a könnyelmű asszony Bessza­­rábiába. Natália kiutasításához a következő részle­teket írják még : * Belgrád, máj. 19. A tegnapi éjszaka több mint négyezer főnyi katonaság kirendelése következtében a viszonyokhoz képest nyugodtan múlt el. Éjfél körül egy szakasz lovas katona­ságot újra kövekkel támadott meg a néptömeg, még­pedig olyan erővel, hogy a lovasság kénytelen volt visszavonulni. A Natália királyné tegnapi első elszállításánál elő­fordult néhány érdekes jelenet csak most jut köztudomásra. Mikor a rendőrség észrevette a fenyegető néptömeget, a királyné kocsisa azt a parancsot kapta, hogy a várba menjen, a­hol azután a királyné őrizet alatt maradt volna. Alig vette észre a néptömeg ezt a szándékot, hirtelen a vár felé nyomult s a helyett, hogy a királynét oda vihették volna, a csendőrséget szorította be a tömeg a várba. Egy fanatikus asszony két kis fiával együtt, állott legelsőnek a királyné kocsija elé. Egy rendőrtiszt, mikor ezt meglátta, kivont karddal rá akart rohanni az asszonyra, de ez nem vesztette el lélekjelenlétét s igy kiáltott fel: „Gyilkoljon meg engemet s gyilkolja meg gyer­mekeimet, de nem mozdulok erről a helyről.“ A rendőrtisztre oly hatással volt a védtelen anyá­nak ez a hősies elszántsága, hogy lebocsátotta már vágásra felemelt kardját, s ez azután mintha jeladás lett volna a tömegnek a támadásra. Ekkor kezdődött az erős ostrom, mely a királyné kiszabadításával végződött. Az éjszakát a királyné híveinek társaságában, álmatlanul töltötte. Kora hajnalban, első pitymalatkor, 31/* óra­kor megjelent Petrovics őrnagy és Raskovics rendőrbiztos a királyné lakása előtt s nagy vas­doronggal akarták a ház kapuját kinyitni, mikor ez nem sikerült, tizenkét katonával a szomszé­dos hadügyminisztériumból, hátulról törtek be a királyné lakásába. Raskovics bement Natáliához és közölte vele, hogy azonnal utaznia kell. A ki­rályné azt válaszolta, hogy ő nem a hatalomnak enged, hanem csak azt akarja megakadályozni, hogy továbbra is ártatlanok vérét ontsák. Nem engedtek neki annyi időt sem, hogy felöltözköd­­hessék. Úgy a­mint volt, egy fehér atlasz­ pon­gyolában és éjjeli czipőkkel, egy pompás herme­­linköpenyeget vett magára, s úgy ült a már ké­szen álló kocsiba, a­melyben azután elszállítot­ták. Négy szakasz lovasság és nagyszámú feltű­­­zött szuronyos gyalog katonaság csinált két oldalt sorfalat s e közt vonult el a királyné ko­csija a legközelebbi vasúti pályaudvarhoz, a­hol már készen volt a különvonat, mely a királynét a magyar határra, Zimonyba vitte. Itt már nem tartóztathatta magát tovább az üldözött asz­­szony ; fájdalma kitört, s keserű könyeket ontva, zokogott. Sándor király ez események alatt Topcsiderben volt. A közönség hangulata szerfölött izgatott s 78. szám

Next