Székely Nemzet, 1891 (9. évfolyam, 1-201. szám)
1891-05-23 / 78. szám
IX. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : Sepsi-Szentgyörgyán • Alsó-sétatér 535. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részvény-társulat, hová SZÉKELY NEMZET Megjelenik hetenként négyszer : vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetési ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 frt — kr. Félévre . 5 frt — kr. ______________Negyedévre . 2 frt 50 kr._______________ Hirdetmények dija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Csikmegye részére: szerkesztőségi kiadóhivata Csik-Szeredalmű T. Nagy Imre társszerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová Csikmegyébőil a lap szellemrészét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. Udvarhelyrmegye részére. Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. az előfizetési pénzek és hirdetések •4 bérpontoson küldendők. t---------------------------■5'®1 POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. társSzerkesztő Szent-Királlyi Árpád Szombatfalva (u. p. Sz.-Udvarhely) hová Udvarhelymegyéből a lapot érdeklő közrem, küldendők. ELŐFIZETÉST FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára : egész évre . . . 10 frt félévre . . 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. Az elégedetlenség korszaka. — május 22. (rs.) Hogy az emberiség nem volt elégedett soha, azt az alkotás akarta úgy. Elégedett emberrel, avagy elégedett emberiséggel nem lehetett volna és nem lehetne nagyot ráüveltetni. A tettvágy alapja az elégedetlenség, melyből az ambíczió sziporkázik ki mint a Minerva fejéből Mars a hadisten. Ha tehát elégedetlenség nem volna, ambíczió sem volna, mely az elégedetlenségbe ojtott nemes kisugárzás és e földi élet mozgató gépezete. De hát nem arról az elégedetlenségről szól az ének, amely elégedetlenség, hogy tettre buzdítsa, magával az emberrel születik, hanem szól azon elégedetlenségről, mely a haladás, művelődés és tudás, az érintkezés és észlelődés szemüvegén át a sors egyenetlenségeit kezdi tanulmányozni, s azon kezdi törni a fejét, hogy ezt a véghetetlen hepehupás, magaslatos és mélyedéses, szilárd és ingoványos terepet, melyen egynémely ember, aki jobb ösvényre kapott, jobban halad, míg a másik és a legtöbb iszapba, ingoványba szoríttatik, nem lehetne-e valahogy mindenkire nézve járhatóbbá, használhatóbbá tenni, ezen a téren is haladni a tudománynyal, hogy míg ez előtt csak a jobb módúak utazhattak, hát ma már nyitva a világ az árva- és liptómegyei tót napszámos előtt is. És az elégedetlenség fészke épen ez a nyitott világ ! A falujából soha ki nem mozdult ember — a milyen már kevés van — daczára a sok nagyvilági hírnek, melyet füle megett fejcsóválva bocsát el, nem tud olyan elégedetlen lenni, mint akinek bő alkalma van arra, hogy a fényt, a jólétet, mely pazar pompával nyilatkozik, összehasonlíthassa a maga nyomorúságával, mely őt rántott levesre, fekete kenyérre és daróczra kényszeríti. Ez az egyik ! Ma sokkal több az alkalom a sors egyenetlenségét szemügyre venni. A másik pedig : a sorsnak rettentően ingerlő variácziója, medréből való kiáradása és csapongása, viharos szeszélye és hullámzása, mely azon természetellenes szélrohamok következménye, melyet ma, az ő régi sodrából kifordult társadalom önmagában fejleszt és önnön rétegeibe vulkanikus természetű lecsapódásokat idéz elő. A tudás szövétneke és világító tornya deríti föl a régi egyhangúság homályba burkolt légkörét, az eszmélődés hajnala dereng, az emberek öntudatosan kezdenek ébredezni és látnak maguk előtt egy világot, amely klinosz, amelyben a szegény nem érti meg a gazdagot és a gazdag nem érti meg a szegényt, mert saját körülményeik és sorsuk nyelvét, logikáját alkalmazzák egymás ellen. És ebben a nagy zűrzavarban a legnagyobb zavar a politika. Ez a kuruzsoló eszköz, ez az eltévesztett aranycsinálás, az emberi sorsnak ez az alkhemiája, mely mindent a maga lombikjába teper s egymással soha össze nem olvasztható elemekből akar közjólétet fabrikálni. Ez az általánosnak hirdetett gyógyszer szédelgéses ámitása, csalfa lidércz fénye, mely mind mélyebben viszi a társadalmat az ingoványba, ahelyett, hogy kivezetné. Ám nézzük, hogy lobog ez a lidércz tűz a franczia nemzet előtt, amelynek pedig köztársasági kormánya van. Mivel akarja most boldogítani magát ez a nemzet ? Elszász ! és Lotharingia visszahódításával! ! És várjon boldog volt, mikor e tartományokat bívta?.. Egy rettentő hadsereg fentartása, irtóztató államteher viselése e lidércz tűz miatt ! . . Ott van a köztársasági kormány ellentéte a czárizmus. Hát a köztársasági kormány talán különb ennél ? Elszász-Lotharingia itt, Konstantinápoly és a Balkán ott! Politikai ikertestvér lidérettüzek ! És ennek a lidérettűznek a kihatása dominálja a helyzetet és teper politikai retortába mindent, állít föl a szabad mozgalom, érintkezés, kereskedelem és éhező munkásokkal szemben védvámot s az egymástól való elzárás által, az egymás segédeszközeinek közössé nem tehetése által akarja boldogítani államának polgárait. Az állami hitelek ingadozása, pénzcsoportok szédületes uralkodása, roppant építkezések és vállalatok csoportosítása, a pénztengerek és Csimborasszok alkotása, összevonása az életerőnek és egyesek gazdagodásának ama régibb egyensúly fölbillentésével, mely ha nem táplálta is bőségesen az emberiség testét, arányosabban táplálta mégis. A rohamos gazdagodások és rohamos szegényedések abnormis helyzetébe sodortatva, a rendszerellenesség lázas működése az, mely a jelen korszakot jellemzi és az a nagyzás, melybe a találmányok által önhitté lett emberiség belelovagolta magát. Ez az önhittség, mely ragadós, egyik osztályról a másikra átragadva, ma már a társadalom minden rétegén észlelhető és követelő állást foglal. A maga osztályrészét pereli egyik ember a másiktól. A földi jólét közösítésén töri fejét a szoczializmus, míg a másik fél, mely ezt a jólétet csoportosítva látja maga körül, féltékenyebb tulajdonára, mint valaha. És az államok ez alatt a fegyverkezés, puska kovácsolás, milliárdokat emésztő mesterségét folytatják. És ez az állami milliárdozás, elkezdve a lóvásárlástól az ágyúöntésig, rendesen egyes vállalkozó csoportok kezein fordul meg. Megadja a lökést a nagy iparnak, hogy háttérbe szorítsa a kisipart s a nagyiparhoz terelje, csoportosítsa a munkás kezet, mely megszüli Európában Belgiumot. Ezek az összesített, egy-egy meder felé terelt munkások az elégedetlenség cziszternái, honnan világszerte ágaznak szét a vezető csövek, s mig az államok politizálnak, egymás ellen fegyverkeznek s a német császár azon töri fejét, hogy ő az egyedüli úr a birodalomban, az alatt ezek az apró csövek egyre sűrűbben és hatalmasabban sisteregnek a talaj alatt, ki-kilökvén a dugót szerte a világon hol itt, hol ott, még a magyar alföldön is, hol nem is képzelhettük létezését. És ha majd az a munkássztrájk, mely Belgiumban évről-évre, ma már hétről-hétre nagyobb mérveket kezd ölteni s mind inkább általánossá válik ? Ha a sztrájkolók ezreiből tizezrek, százezrek és milliók válnak, majd csak akkor is tessék politizálni, hadsereget szerelni Elszász-Lotharingia és a Balkán miatt. Az a millió és millió munkás kéz, mely ma a katonaság számára dolgozik . . . De hát ne beszéljünk erről ! ! Elég az hozzá, hogy a politikus urak nem látják az erdőt a fától, s azt hiszik, hogy az az erő, mely a hadseregben rejlik, a hatalom kezében örök mozdony és örök eszköz lészen, hogy politikai czélokra használják föl. Pedig hát Belgiumban máris megbízhatlanságról beszélnek ! . . Na na ! . . . Vájjon nem jobb lenne-e a társadalmi bajok enyhítésére, az elégedetlenségében beteg társadalom istápolására, gyógyítására fordítani a figyelmet: védvámok, sorompók és fegyverkezések helyett? És mi ezt szerény vidéki lapban beszélgetjük, még csak nem is a fővárosi sajtóban. Mintha nem mindegy lenne az, a nagyvilágra nézve. Szegény Magyarország ! Nem minket illet a kezdeményezés sora, hiszen mi a legtovább húzhatjuk még, de hát hogy azok a nagy hatalmas urak nem akarnak eszükre térni s megérteni az általános elégedetlenségben a kor intő szavát, mely aligha a hadseregekbe vetett föltétlen bizalmat tanácsolja . . . Rohamosan halad minden. Amit egy századra tervezünk, méghozzá egy évtized. Edison jár elől s a társadalmi kérdés mai mozdonya, a szoczializmus rohamosan halad utána. Hatalmas nagy jó uraimék, vájjon nem jó lenne egy kissé eltekinteni a politikától? Hivatalos jelentés a czárevics elleni merényletről. A berlini japáni követséggel a japáni kormány a következő táviratban tudatta az orosz trónörökös elleni merényletet: „A császári fensége, a czárevics május 11-én indult el Kiotóból Otszuba, ahol több nevezetes helyet látogatott meg s megreggelizett. Később, mikor a Tiomachi-uton keresztülment, 700 méternyire a prefektustól egy Tende Muszajo nevű rendőr, kinek állomása az itt jobb szélen van, firtelen kardot rántott s ő császári fenségére sújtott, átvágván sisakját. A trónörökös halántékának felső részén két sebet szenvedett, minden valószínűség szerint egyetlen vágástól. Sebei bekötöztetvén, vasúton Kiotóba ment. Az orvosok jelentése szerint a sebek jelentéktelenek, nem érintették az agyat; az egyik vágás kilencz, a másik hét centiméter hosszú. A támadó, kit György görög herczeg leütött botjával, súlyosan megsérült. Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1891. május 23. Lázadás Belgrádban. — május 22. Ami a szerb fővárosban hétfő délután óta történik, az forradalom. Lássuk csak a tényállást. A szkupstina megszavaz egy határozatot, mely szerint a király anyjának el kell hagynia az országot. A kormány kötelessége, végrehajtani a nemzetgyűlés ezen akaratát. Tapintatosan s a legnagyobb kímélettel lát feladatához. Hosszú időt enged a királynénak, remélve, hogy az uralkodó anyja fel fogja áldozni a saját toivánatát gyermeke koronája biztosságának s az ország belbékéjének. A határidő lejár s Natália ragaszkodik az ellenálláshoz. A kormány tehát kínos alternatíva előtt állott. Vagy erőszakot kell alkalmaznia s ezzel hatályon kívül helyezni a nő iránti kímélet parancsát ; vagy tovább is az országban kell tűrnie Natáliát, megengedve, hogy a népképviselet kifejezett akaratát egy asszony ellenállása, aki, bár a király anyja, de mégis csak szerb alattvaló, illuzóriussá tegye. Ily választás elé állítva, nem habozhatott a kormány. Ő a végrehajtó hatalom s mint ilyen, köteles minden körülmények közt érvényt szerezni a szuverén népképviselet akaratának. A nő, az ország egykori királynéja s a mostani király anyja iránti köteles kímélet nem terjedhet annyira, hogy általa a szkupstina tekintélye aláásassék. Tehát erőszakhoz nyúlt a minisztérium. Nyilván azt hitte a kormány, hogy a király anyja beéri egy akadémikus tiltakozással s az erőszak elleni óvásemelés mellett engedni fog. Ha azt hitte a királyné, hogy igaza van, úgy joga meg volt óva e tiltakozás által; ha a kormány elhatározottságát akarta próbára tenni s egyúttal a saját alakjának a vértanuság dicsfényét megszerezni, akkor e czél tökéletesen el volt érve, midőn tiltakozva engedett az erőszaknak. Csakhogy nem ez volt az, amit Natália és tanácsadói elérni akartak. Nem jogot akartak megóvni, nem is a vértanúság töviskoszorúját megszerezni : lázadás volt a czél, lázadás a szkupstina, a kabinet és a régensség tekintélye ellen. Ezért nem érte be Natália formális tiltakozással, ezért szervezték tanácsadói a tömeg ellenállását a nemzetgyűlés és a kormány rendelkezései ellen. Hétfőn és kedden lobogott a lázadás lángja Szerbia fővárosában. Natália és tanácsadói a lázitók s a nép, mely a kivonult fegyveres erőt megtámadta, nyílt lázadásban volt az állami hatalom ellen. Vér folyt Belgrád utczáin s a helyzet legfeszültebb lett. Ténynek kell tartani, hogy Natália a szkupstina és a kormány elleni harczában szövetségesre talált a népben és hogy a tömeg az ő zászlója körül gyülekezett, mely a forradalmat hirdeti. A kormány, azok után, amik történtek, többé nem engedhetett. Miután már vér folyt, érvényt kellett szereznie határozatának, Natáliát eltávolította az országból erőszakkal. A felkorbácsolt szenvedély a nép között olyan erős volt, hogy a királyné kocsiját kisérő lovas és gyalog rendőrségnek ellene szegült a csőcselék s a kiséret, hogy vér ne folyjon, viszszavonult. Akkor a diákok kifogták a lovakat a királyné kocsijából s maguk húzták a kocsit. Natáliát a vállukon vitték lakásába. S folyt a vér. A megerősített katonaság közéje tüzelt a tömegnek s több zavargó halva maradt, számosan megsebesültek. Natáliát csak másnap vihette el a katonaság Zimonyba, honnan tovább utazott a könnyelmű asszony Besszarábiába. Natália kiutasításához a következő részleteket írják még : * Belgrád, máj. 19. A tegnapi éjszaka több mint négyezer főnyi katonaság kirendelése következtében a viszonyokhoz képest nyugodtan múlt el. Éjfél körül egy szakasz lovas katonaságot újra kövekkel támadott meg a néptömeg, mégpedig olyan erővel, hogy a lovasság kénytelen volt visszavonulni. A Natália királyné tegnapi első elszállításánál előfordult néhány érdekes jelenet csak most jut köztudomásra. Mikor a rendőrség észrevette a fenyegető néptömeget, a királyné kocsisa azt a parancsot kapta, hogy a várba menjen, ahol azután a királyné őrizet alatt maradt volna. Alig vette észre a néptömeg ezt a szándékot, hirtelen a vár felé nyomult s a helyett, hogy a királynét oda vihették volna, a csendőrséget szorította be a tömeg a várba. Egy fanatikus asszony két kis fiával együtt, állott legelsőnek a királyné kocsija elé. Egy rendőrtiszt, mikor ezt meglátta, kivont karddal rá akart rohanni az asszonyra, de ez nem vesztette el lélekjelenlétét s igy kiáltott fel: „Gyilkoljon meg engemet s gyilkolja meg gyermekeimet, de nem mozdulok erről a helyről.“ A rendőrtisztre oly hatással volt a védtelen anyának ez a hősies elszántsága, hogy lebocsátotta már vágásra felemelt kardját, s ez azután mintha jeladás lett volna a tömegnek a támadásra. Ekkor kezdődött az erős ostrom, mely a királyné kiszabadításával végződött. Az éjszakát a királyné híveinek társaságában, álmatlanul töltötte. Kora hajnalban, első pitymalatkor, 31/* órakor megjelent Petrovics őrnagy és Raskovics rendőrbiztos a királyné lakása előtt s nagy vasdoronggal akarták a ház kapuját kinyitni, mikor ez nem sikerült, tizenkét katonával a szomszédos hadügyminisztériumból, hátulról törtek be a királyné lakásába. Raskovics bement Natáliához és közölte vele, hogy azonnal utaznia kell. A királyné azt válaszolta, hogy ő nem a hatalomnak enged, hanem csak azt akarja megakadályozni, hogy továbbra is ártatlanok vérét ontsák. Nem engedtek neki annyi időt sem, hogy felöltözködhessék. Úgy amint volt, egy fehér atlasz pongyolában és éjjeli czipőkkel, egy pompás hermelinköpenyeget vett magára, s úgy ült a már készen álló kocsiba, amelyben azután elszállították. Négy szakasz lovasság és nagyszámú feltűzött szuronyos gyalog katonaság csinált két oldalt sorfalat s e közt vonult el a királyné kocsija a legközelebbi vasúti pályaudvarhoz, ahol már készen volt a különvonat, mely a királynét a magyar határra, Zimonyba vitte. Itt már nem tartóztathatta magát tovább az üldözött aszszony ; fájdalma kitört, s keserű könyeket ontva, zokogott. Sándor király ez események alatt Topcsiderben volt. A közönség hangulata szerfölött izgatott s 78. szám