Székely Nemzet, 1899 (17. évfolyam, 1-194. szám)
1899-07-12 / 102. szám
Július 12. Sajnos, ettől az ideális irányzattól igen messze vagyunk. Tényleg keveset járunk a saját fürdőinkre, sokat járunk idegen fürdőkre és külföldiek édes-kevesen keresik fel a mi fürdőinket. Az okot, hogy ez így van, csak magunkban kell keresnünk : fürdőinkben, társadalmunkban és orvosainkban. Fürdőink, mi tűrés tagadás, átlag nem a legkellemesebbek és drágák. Gyógyhatásuk azonban elsőrangú. Csak a mivel a természet megáldotta fürdőhelyeinket, csak abban vetekedhetünk a külfölddel. Ilyen isteni adomány a természeti szépség is, mert fürdőink forrásait a természet mindenütt a legvonzóbb vidékekből fakasztja ki. Már amit emberkéz teremtett fürdőinkben, az sok dicséretre nem méltó, eltekintve néhány kiváló berendezésű fürdőhelyünktől. Kényelem hiányzik, szórakozás hiányzik, jobb egészségügyi berendezések hiányoznak , a fürdőhelyeket csak üzletszerűen kezelik, általában csak a vállalati nyereség lebeg az igazgatóságok szemei előtt. A vállalat szolid és jó hírnevének megállapítása nincs az igazgatóságok programmjában. Épp ezért az a mód divik, hogy aki egy-egy fürdőhelyünkbe bevetődik, az költsön, amennyit költhet, hogy újból eljön-e a fürdőhelyre, vagy hogy társasága körében ajánlani fogja-e a fürdőt , az nem sok gondot okoz. Ezért van fürdőinken olyan nagy drágaság. Ezért nem keresheti fel fürdőinket hosszabb időre a középosztály nagy tömege, hanem aki fürdőzni akar és tehetős, megy valami kis, kellemes és olcsó stájer fürdőre. Viszont ugyanez az üzleti szellem tartja vissza fürdővállalatainkat a dúsabb befektetésektől, minek folytán a díszesebb és gazdagabb berendezések hiányozván, előkelőbb és gazdagabb társaságaink is gazdag, idegen fürdőhelyekhez vonzódnak. De nem róhatni föl minden hibát fürdőinkre. A közönséget is kell hibáztatnunk. A közönség viszont túlontúl követelő. Elvégre egy újonnan alapított, rövid múltú magyar fürdőhelytől nem követelhetni olyan berendezéseket és áldozatokat, mint évszázados múltú idegen fürdőktől. Gyakran bízvást beérhetné a közönség a jóakarattal, a vállalkozók arabiciójával és ha buzgalmat lát a közönség, pótolja ki a hiányzót a saját részéről is egy kis jóakarattal. Aztán meg ne akarja a magyar fürdőközönség mindenáron jobbnak látni az idegen fürdőt, még akkor is, ha roszszabb és ismerje el a közönség, hogy fürdővállalkozóinknak nehéz küzdelmet kell folytatniok a közönség idegenbe kivánkozásával. Ha majd a magyar közönség idehaza, magyar fürdőinkül épp oly kevéssel, mint amennyivel külföldön beéri némely fürdőhelyen, akkor meg fog elégedni és kellemesnek fog találni számos magyar fürdőhelyet. Legyen a közönség szerény nemcsak idegenben, hanem idehaza is. Végül a magyar orvosokon múlik, talán legelső sorban is, a magyar fürdők sorsa. Legalább a betegek — és ki nem beteg, szokták mondani, ha arról van szó, hogy menjen-e valaki fürdőre vagy sem ? — arra a fürdőre mennek, melyet az orvos rendel. A magyar orvosnak természetes kötelessége, hogy magyar fürdőt ajánljon, ha a magyar fürdőt egyivású hatásúnak elismeri az idegennel. Hogy pedig ilyen hatásúnak ismerje, ahol kettő szükségeltetik , hogy az orvos érdeklődjék a magyar fürdő gyógyhatása iránt, viszont hogy a fürdővállalkozó a kellő adatokat az orvosoknak rendelkezésére bocsássa. Ebben kölcsönös támogatásra van szükség. De különösen a magyar orvos részéről szükséges e támogatás. Ne resteljen a magyar orvos fáradtságot venni az új magyar fürdők gyógyhatásának tanulmányozására és ne érje be azzal a balneológiai tudománynyal, amit régibb német s egyéb idegen könyvekben az idegen fürdőkről tanul. Még egy eszmét vetünk itt föl, egészen gyakorlati eszmét. A mi fürdőink jövőjüket nyugatról nem várhatják, mert hisz legveszedelmesebb küzdelmüket a nyugati fürdőkkel kell megvívniuk. De vájjon nem volna-e helyes, ha a mi fürdőink — valamint iparunk is — a keleten csinálna propagandát, hogy mi lehessünk a keleti államoknak az az ideál és az a bánya, amely ez idő szerint, sajnos, még mi vagyunk a nyugatnak. De ez már olyan gyakorlati momentum, amely szaklapba való és nem ide, ahol egy más reflexiót fűztünk a magyar fürdők ügyéhez. Hús. * S Petőfi-ünnep. - jul. 12. Nagy ünnepe lesz a magyarnak. Ünnepelni fogjuk Petőfi Sándort, a legeredetibb és legnagyobb magyar költő csodás szellemét. Július 31-én félszázados évfordulója lesz annak a szomorú és végzetes napnak, melyen Petőfi Sándor, a dalnokok dalnoka tragikus halálban mult ki a segesvári csatamezőn. Emlékkő áll a csatasíkon, ahol kardjával együtt tolla is örökre kihullott a költő kezéből, a népfantázia pedig a legenda aranyos zománczával ékesíti fel a nagy szellem misztikus eltűnését. Ne nyúljunk avatatlan, ihletlen kezekkel a legendák ragyogó zománczához. Meghalt ő, a legnagyobb és legmagyarabb költő. Öt évtizede annak, hogy a többi hősök mellé eltemették őt is. A többi hősök örök álmukat aluszszák azóta, de Petőfi szelleme újból s újból feltámad sírjából, figyelmet, elismerést és ünneplést követelve a maga számára. Ha akarnánk, sem tudnánk róla megfeledkezni. De ki akarna, ki akarhatna a magyar nemzet egyik legnagyobb dicsőségéről megfeledkezni! Igaz, hogy keleti nép vagyunk, a közöny és indolenczia jegyében születtünk. Az élet gondjai is nagy súlylyal nehezednek erre a mi nemzedékünkre, de azért elég volt, hogy Rátkay László, ez a kiválóan rokonszenves és ideális lelkű képviselő, interpelláczió alakjában felszólaljon a házban, hogy a kormány és a nemzet lelkesedéssel felkarolja a szép eszmét, mely a nagy költő halálának ötvenedik évfordulóját méltó módon kívánja megünnepelni. Elég volt eszébe juttatni a parlamentnek és a nemzetnek, hogy Petőfi nemcsak minden idők legnagyobb lírikusa, hanem egyúttal a magyar hazaszeretet glóriás alakja, aki előtt hódolni kötelességünk és Wlassics miniszter nyomban azt felelte Rátkay hazafias interpellácziójára : „Petőfi a nemzet büszkesége és dicsősége, a nemzet egyetemének kell tehát emlékezetéről gondoskodni ; egyetlen politikai párt sem foglalhatja le magának Petőfi Sándort!“ A miniszter, amidőn készséggel kijelentette, hogy a magyar kormány részt óhajt venni az ünnepségben, egyúttal indítványt is tett az iránt, hogy a magyar parlament is képviseltesse magát ezen az ünnepségen. Az ünneprendezés iniciatíváját azonban nagy helyesen a Petőfi-társaságra bízta. A miniszteri nyilatkozat élénk visszhangra talált a Petőfi-társaság körében és a társaság tagjai nagy számban összegyűltek Bartók Lajos alelnök lakásán, ahol beható tanácskozás után a következő megállapodásra jutottak: A társaság a kormány és a törvényhozótestület támogatásával július 30-án fogja rendezni az ünnepet Segesvárt. Ez alkalommal Jókai Mórnak kellett volna mondani a megnyitó beszédet, de ő Bartókhoz intézett levelében kimenti magát öregségével és gyengeségével és Bartókot kéri föl az ünnepi beszéd elmondására. A programút többi pontját a társaság tagjainak költeményei, az emlékbeszédek, üdvözlő szónoklatok és dalárdák énekei fogják kitölteni Több oldalról érkeztek felhívások a társasághoz, hogy más városokban is rendezzenek ünnepségeket, erre nézve a társaság elhatározta, hogy amenynyiben egyes vidéki irodalmi körök, vagy más testületek is óhajtanának ily ünnepségeket rendezni, a társaság a saját programmjában foglalt irodalmi műveket a rendezőknek rendelkezésére bocsátja, sőt egyes helyeken a társaság képviseltetni is fogja magát, különösen Kis-Kőrösön, Pápán, Költőn, Mező- Berényben és Budapesten, mint amely helyekhez Petőfi életének nevezetesebb mozzanatai fűződnek A segesvári ünnepre az összes irodalmi társaságokat, törvényhatóságokat és főbb iskolákat külön hívják meg. Ugyancsak a Petőfi-ünnep alkalmából a társaság megindítja a mozgalmat, hogy a Petőfi hátrahagyott emlékei számára Budapesten külön ,Petőfiház létesüljön, amely egyúttal otthona legyen a magyar szépirodalomnak. A felhívást Jókai Mór szerkeszti meg és több ezer példányban van még a segesvári ünnep előtt szét fogja osztani. Nagyon örvedünk, hogy a Petőfi társaságnak eme szűkebb körű tanácskormánya lehetőleg országossá kívánja tenni ezt a félszázados ünnepséget. S ha van valami, amiért szemrehányás illeti a Petőfi-társaságot, bizonyára az, hogy csak az utolsó pillanatban és mitegy külső nyomásra határozta el magát védszentjének eme nagyszabású ünneplésére. Mi nagy mulasztásnak tartjuk, hogy nem már jóval előbb indított a saját kezdeményezéséből olyan akciót, mely ezt a jubiláris ünnepséget nemcsak országossá, de egyetemessé is tehette volna. Erős ugyanis ama meggyőződésünk, hogy ha kellő időben lépünk akcióba, részt vesz a külföld is Petőfi ünnepeltetésében. Ezt az alkalmat pedig annál is inkább ki kellett volna használnunk, mivel anélkül, hogy kisebbíteni akarnék a többi költőink érdemeit, nyíltan bevallhatjuk magunknak, hogy Jókain kívül Petőfi az egyedüli magyar poéta, akit a külföld is ismer, sőt elismer, s akinek épp ezért méltó helyet is biztosít a külföld a Parnassuson és a világirodalomban. Ita azt akarjuk, hogy a kulturnemzetekkel való szolidaritás meg ne lazuljon, újból s újból össze kell forrasztani az egybetartó kapcsokat. Minél nagyobbak és egyetemesebbek szellem és hatás tekintetében valamely nemzet költői és művészei, annál predestináltabbak a kulturnemzetekkel való kapcsolat fentartására, sem a dekadens Spanyolország Velasquezt, a barbárnak csúfolt Oroszország Tuskint ünnepli a tuilturnemzetek asszisztenciájával, bizony mi is megtehettük volna, hogy a Petőfi-ünnepségre meginvitáljuk a czivilizátált nemzetek képviselőit. De ha már elmulasztottuk nemzetközi jelleget adni ennek a szép ünnepélynek, legyen legalább arra gondunk, hogy amit saját emberségünkből és a magunk örömére teszünk, méltó legyen a nagy költő dicsőségéhez és lángelméjéhez. Július 30-án Petőfi halálának 50-ik évfordulóján az egész ország visszhangozzék azoktól a hozsannáktól, melyekkel a hálás nemzet legnagyobb költője emlékének adózik. Legyen ez az ünnepség igazán nagy és országos. Ünnepeljük Petőfi emlékét akként, hogy annak jelentőségteljes jellegéből a hazai nemzetiségek okulást és meggyőződést szerezzenek a magyar faj műveltségi szupremációjáról. Vajha a nemzeti eszmének nálunk számos olyan képviselője lenne, mint amilyen volt Petőfi, akkor sokkal inkább imponálhatnánk a nemzetiségeknek. De épp azért, mivel Petőfi Sándor mint a nemzeti eszme képviselője utólérhetetlenül áll s mivel ő a nemzeti ideálnak mintegy inkarnácziója, a Petőfi-kultuszt nálunk a legmagasabb fokra kell emelnünk. Örvendjünk, hogy a magyar nemzet oly szellemet szült, mely méltó képviselője lehet legeszményibb vágyainknak. Ne tekintsük tehát munkánkat befejezettnek a július 30-iki ünnepséggel. A magyarnak amúgy is átka a szalmatűz lelkesedés. Hamar felbuzdulunk valamiért, de lelkesedésünk nem tartós és nem állandó. Ha A „SZÉKELY NEMZET11 TÁRCZÁJA, A vér bűne. Irta: Vértesy Gyula. (Vége.) Akaratlanul is repülhetetett valami gúnyos árnyalat a hangomba, mert szomorú sértődéssel válaszolta : — Ugye, azt gondolod magadban . Sablonszerű hazugsága a korhelyeknek ! — Dehogy gondolom ! A világért sem ! — Kiéreztem a hangodból! Az én históriám nem a legközönségesebbek közül való. És nem is a szerelem ölt meg engem, csak a vér! A szerelem, az tiszta, fehér. De ez forró és piros. Az éltet, ez öl . . . Tehát ide hallgass! Röviden fogom elmondani az egészet. Mint említettem, vizsgálóbíró voltam. Egy betöréses lopást vizsgáltam. Egy odavaló gazdag földbirtokos asztalfiókjából kiloptak néhány száz forintot. Minden jel egy asztaloslegény ellen vallott. Én le is tartóztattam. A dolog egészen világosnak látszott. Az asztalos, akinél ez a legény dolgozott, a szomszédban lakott. A két udvart deszkakerítés választotta el. A legény könnyen átmászhatott. A lopás utáni napon két százast — a földbirtokos saját neve kezdőbetűivel jelölte meg mindig pénzét — újságpapírba takargatva ott találták meg a legény szobájában, az ágya alatt. Az újságpapír másik fele eldobva hevert abban a szobában, ahol a lopás történt. Ezenfelül álkulcsokat is találtak a legény szobájában. Olyanokat, amelyek mind a feltört asztalfiók zárja után készültek. A legény tagadott mindent. Az alibijét nem tudta igazolni, hogy odahaza lett volna. A mester valahol vásáron volt s az se tudhatta. Csak a mesterné esküdözött égre-földre, hogy a legény egy tapodtat se mozdult akkor éjjel otthonról. De hát hogy tudhatta azt a mesterné, a ki a ház másik oldalán lakott ? Minden rendben volt már, a vádlottat jobban terhelni sem lehetett, csak még egy kis elszászi leányt kellett kihallgatni, aki a földbirtokos gyermekei mellé volt fogadva. Arra nézve kellett volna kihallgatni, hogy akkor éjjel hallott-e valami neszt az udvaron. Bájos leányka volt! Csipkés fehér ruhájában, rózsás arczával úgy nézett ki, mint valami angyal. Kedvem kerekedett tréfálni vele. S mikor belépett, szigorú hangon ráförmedtem : — Hiába is tagadja, kegyed a bűnös. Én tudom, mert én belátok a vesékbe. S képzeld mi történt?! Térdre rogyott és reszketve, halálsápadtan vallotta be, hogy csakugyan ő a bűnös. Ha már úgy is tudom, hát minek tagadná. Az anyja odahaza messze idegenben, nagy beteg , hogy azt gyógyíttathassa, azért lopott. A pénzt már el is küldte annak a kétszázasnak híján, amelyet ő tett be az asztaloslegény szobájába. A legény akkor a mesterné szobájában volt, akinek a szeretője volt. Mint valami földre cseppent szent, fülig pirult, mikor elbeszélte, hogy leste ki a legény szerelmi viszonyát és hogy építette ezután bűnös tervét. S míg néztem, néztem piruló, szép hamvas arczát, bájos, légies termetét, duzzadó ifjúsága gömbölyű vonalait, úgy éreztem, hogy én is építeni kezdem bűnös tervemet. Ő is észrevehette az ébredező vágyat s érezhette kezem reszketéséből is izgatottságomat, mikor felemeltem a földről s magam mellé ültettem a divánra. — Öljön meg, de ne áruljon el! Életem, vérem, mindenem a magáé ! Felém hajolt, ajaka, az a csábos, mesésen finom vágású, kicsattanni akaró ajaka szinte érte az ajakamat. El voltam veszve. Átöleltem s meg akartam csókolni. Követelte, hogy előbb esküdjek meg, hogy el nem árulom. Megesküdtem, hogy nem árulom el a titkot senkinek sem, ha szeretni fog. S azután ? Nos hát azután ellökött magától, mikor meg akartam csókolni. Azt hittem, hogy megőrülök a vágytól. Ő futott előlem a szobában köröskörül, én utána, végre elfogtam s karjaimba zártam. De ő irtózatos erővel kiragadta magát és felszakítva az ajtót, kiabálni kezdte, hogy mentsék meg én tőlem ! Az emberek berohantak. Én azt hittem, legjobb lesz, mindent őszintén beváltanom. El is mondtam. Ő zokogva fogadott mindent s azt állította, hogy én csak boszúból hazudom azt, amiért ő visszautasított engem s nem lett a szeretőm. S mindenki neki hitt! A dologból óriási botrány lett. Engem felfüggesztettek az állásomtól, ő hazautazott. S tudod-e, hogy azóta nincs nyugtom e miatt a szörnyű leány miatt. Gyűlölnöm kellene, meg kellene vetnem és én csak szeretni tudom. Elutaztam a hazájába utána. Azóta férjhez ment egy odavaló elhízott német legényhez. Valami bádogoshoz, aki pompás üzletet nyitott, bizonyára a kapott pénzből. Rám se nézett. Mintha sohasem látott volna. Mint valami koldust, úgy kergetett el a küszöbéről. Megérdemeltem a sorsomat. Nyomorult, aljas voltam. Nem is panaszkodom Lásd, neked se panaszkodom. Csak elmondtam, hogy megírhasd a dolgomat. No meg egy pohárkával. Azután adj kölcsön egy koronát és dobj ki! leült a pamlagra. Makszimovics Sztepannak nagyon fájt a feje és egész teste remegett a láztól. Lám, már két és fél év óta gyógyította magát ettől a lappangó láztól, migréntől és vérszegénységtől, de eredménytelenül. Mennyire volt komoly Makszimovics Sztepan betegsége, mennyire nem, azt nem tudni , de ő gyógyíthatatlannak tartotta és ebben a meggyőződésben élve, ijedten készült a halálra. Már fiatal korában is kétkedő és babonás volt de most egészen a végletekig ment: félt a szomorú álmoktól, a gyászmenetektől, hitt is, meg nem is, imádkozott és allopathiával, homeopathiával s mindenfelé szimpathetikus gyógyszerekkel kezeltette magát. Mindez jobban emésztette őt a legnagyobb betegségnél és Makszimovics Sztepan hétről-hétre jobban soványodott, így meg lévén győződve közeli haláláról, lelke mélyében valóságos vértanúvá lett s ezt ismerősei közül senki nem is sejtette. Mikor Makszimovics Sztepan a betegségéről beszélt valakinek, mindenki csak azt hajtotta : majd elmúlik, csak nyugodjék meg. De Makszimovics Sztepan ugyanakkor így szólt magában : lám, hiszen mindig így vigasztalják a reménytelen betegeket!... Makszimovics Sztepan azért tovább végezte a dolgát: biztosító társaságnál volt alkalmazva és mindennap pontosan bejárt az igazgatósághoz. S épen azért senki nem is akarta elhinni, hogy komolyan beteg. De azért Makszimovics Sztepannak nagyon terhére volt a munka. A állását nem hagyhatta ott, mert a fizetéséből élt. Mikor hazament és minden étvágy nélkül megette az ebédjét, leült biztosítási íveket írni, ami megint hozott neki vagy harminct, negyven rubelt havonta. Mikor végre lefeküdt aludni, el volt csigázva, mint az asszony a szülés után : minden csontja fájt, a melle, a háta, az oldalai bizseregtek, rosszul volt, borzongott, szóval arra a napra teljesen oda volt. És az álom, az idősebb emberek legjobb gyógyszere, kerülte : sötét gondolatai nem hagyták aludni, pihenni. Későn aludt el Makszimovics Sztepan és kínos álmai voltak, mintha operálnák és SZÉKEL,Y NEMZET. A végrendelet.*) Irta: József Nikuláj. Makszimovics Sztepan, miután vendégeit kikisérte és még néhányszor meghallgatta abbeli biztatásukat, hogy betegségének komolyságára nézve nagy tévedésben van, bement a szobájába, arcra örvendő kifejezését szomorúra változtatta és *) A „Magyar Könyvtár“ után. 102. szám.