Székely Nép, 1911 (29. évfolyam, 1-142. szám)

1911-01-05 / 2. szám

XXIX. évfolyam. 2. szám. Csütörtök Sepsiszentgyörgy, 1911. január 5. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre postán, v. helyben házhoz hordva : Egy évre ... 16 K. | Egy negyed évre . 4 K­­­gy fél évre . . 8 K. | Egy hónapra 1 K 50 I. Egyes szám ára 16 fillér A szerkesztőség bérmentetlen leveleket nem fogad el és kéziratokat nem ad vissza. A papírnak csak egyik oldalára tessék írni. Telefon­száma 23. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. SZERKESZTŐSÉG: Sepsiszentgyörgyön, Csiki­ utca 8. Felelős szerkesztő: DR- DAMOKOS ÖDÖN. . Előfizetési árakat, hirdetéseket és nyílttérig való közleményeket a kiadóhivatal részen fel. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 4 hasábos petit sorért, vagy annak helyéért . 12 Nyílttér sora...................................................... 30 A hirdetmények s nyiltterek dija elő is fizetendő. KIADÓHIVATAL : Sepsiszentgyörgyön, Csiki­ utca 8. TOLLHEGYEN. Merkantil és agrár jelszavak járják. Ma ez a divatos politika. Az okot, a­miért ezt a két fontos gazdasági tényezőt: a kereskedelmet és földmivelést szembe állítják s egymás ellen tüzelik, nem nehéz megtalálni. Magyarországon a földbirtokos osztály elég erős, érdekeit kellőkép meg is tudja védeni. Hála Istennek, kereskedőink is eléggé szervezettek. Ám az ország közgazdasági helyzetét tekintve, egy­előre semmi ok a háborúságra. A két gazdasági té­nyező érdekei — ha szemben is állanak — iránt sincsenek a másik oldalról annyira veszélyeztetve, hogy azért a kölcsönösen káros harc indokolt le­hetne. Igen ám, de a munkapártban mindkét iránynak vannak képviselői. Ez az, a­miért a párton kívül szinte mesterségesen termelődnek a két érdekkép­viseletet szembe állító kérdések. Hátha sikerülne a pártot megbontani. A jámbor reménység eddig ku­darccal járt csak. Ezután ? Aligha lesz több siker. A munkapárt egyáltalán nem hajlandó megtenni azt a szívességet barátainak, hogy agrár és merkantil pártokra homoljon ! * A várva várt új év is elmúlt. Ötöd, sőt hatod­rangú ellenzéki nagyságok politikai bölcsességüket az ország elé tárhatták. Szegény hazám, mennyire tá­mogattak­, mennyire mentettek ! Ellenzéki részen jelszó vöt ez évben a szürkék érvényesülése. Justh úr például egyszerűen elutazott s az üdvöz­let mézét átengedte a vicevezérnek, a szápszíklű Tivadarnak, a­­ki élvén az alkalommal, politikai bölcsességének kapuit megnyitotta s ontotta a jó tanácsokat. S különös, az ország mégis tanácstalan a Justh-párttal szemben. A füg­getlenségieknek ez a frakciója, mely mióta önálló külön párt, a fogadkozásokban soha komolyan nem vett fenyegetésekben merült ki. A következetesség­nek és szavahihetőségnek ezen mértéke mellett az ország tényleg nem is tudhatja: merjen-e hinni Jusk­éknak — még egyszer! * Csak a minap esett szó a vármegyei nyugdíj­alapról, a­mely tudvalevőleg fizetésképtelen, nagyobb dicsőségére azoknak, kik minden felfordításon és pótadón keresztül uj rendet akartak. S most, hogy az uj rend fele életét már leélte s a beígért nagy átalakulások és reformtervek mind kl vannak felejtve, — ellenben itt az örökös deficit és állandó zavar, — az ember önkéntelenül elgondolkozik, voltakép mire is volt jó mindez ? Mert ahhoz, hogy a vár­megye csak deficitet kapjon cserébe, igazán nem volt szükség az átalakulásra. A pótadót és az árat, mit fizetnünk kell, őszintén sokaljuk, mivelhogy azt, hogy semmit se csináljanak, jóval olcsóbban is megkaphattuk volna! TÁRCA. Szomorú karácsony éjszaka. — Irta: Daday Jenő. — Karácsony estéje van. Az utcákon vidám szülők sietnek kereskedésből kereskedésbe. Szülői szívük egész szerelmét reáhalmozzák arra a pár játékszerre, mit az angyalt váró édes gyermeküknek vesznek. Érzésben nem különböznek az emberek. A szegény épen olyan édes gyönyörrel veszi meg a posztó babát kis­lányának, m­int a dúsgazdag a beszélő francia bébét selyem ruhás gyer­mekének. A­mint így sétálgatok, eszembe jut boldog gyermekkorom, mikor még előttem is olyan misztikus volt a karácsony. Mikor még én is szivvel-lélekkel énekeltem a „Menyből az an­gyalt”, szorongó érzésekkel reméllve, hogy az angyalka talán elfelejti bűneimet s engem is meglátogat. Lelkemet valami fájó érzés tölti el arra a gondolatra, hogy engemet már évek óta meg­foszt a sors attól te az örömtől, hogy az esztendő legszebb estéjét szeretteim között töltse rá. Kávéházba megyek, d­e nem tudok sokáig ott maradni. Indulok haza­­ a kórházba. Haza­megyek, hol vár a jó meleg szoba. Csöngeté­semre kinyitják a kaput, belépek. A hosszú folyosó félhomálya oly különös hatással van most reám. Kicsi, fehérre festett szobám fájóan mosolyog. Belát a lelkembe, a­hol most erős­viharok tombolnak. Megállok ágyam előtt, hol az én imádott jó apám és anyám képe függ. E pillanatban felszakit­ja kilincseit a leláncolt fájdalom, könnyek gyűlnek szemembe s én úgy szeretnék anyám mellett lenni. .........—— De nem lehet! A kenyér után való törek­vés, a kötelesség az itt tart lekötve, nem lehet! Leküzdöm a háborgó érzéseket, leülök, tanulni próbálok. Kedvenc tárgyamat, a sebészetet ve­szem elő. Nem tudok tanulni, az érzelmek le­győztek. Mintha valami forró csöppent volna a szívemre, oly fájóan éget. Ez az én édes, drága anyámnak a könnye, ki most zokog keservé­ben, hogy nem áldhat meg, mint egykor min­dig ezen a szent estén. Behúzódom a nagy borszékbe és gondol­kozom. Ismét eszembe jutnak, az elmúlt idők. Magam előtt látom a jó öregeket, kiknek sze­mében örömkönnyek csillognak a mi boldog­ságunk láttára. Hogy örültünk . . . Kopogtatnak az ajtón. Visszaesem a múlt boldogságából a ri­deg valóba. „Szabad !“ — Az ajtó nyílik és belép csöndesen a nővér és jelenti, hogy: „Ké­rem doktor úr, szíveskedjen a hatos számú szobába­ jönni, mert a nő, kit tegnapelőtt ope­ráit, nagyon rosszul van.“ — „Megyek, feleltem. Azzal magamra vettem fehér köppenyemet s fölmentem a második emeleti kicsi szobába, hol halvány villanyfénynél úgy látom messzi­ről, mintha a szegény asszony, ki már egy hónapja betegünk, már feladta a küzdelmet az élettel. Az ágy szélén fiatal, tizenhat éves szőke kicsi lány ül s gyermeki szive egész szerelmé­vel fogta édes­anyjának a kezét. A gyermek sírt. Beléptemkor felállt s nagy kék szemeivel úgy néz reám, mint a kinek hatalmában áll a haldoklót meggyógyítani, a holtat feltámasz­tani. A beteghez lépek. A szegény lesoványo­dott nő alig él már. Érzem, hogy ennél már nincsen mentség. Bejön a nővér is, kinek hide­gen adom ki a rendeletet, hogy „menjen kérem a szobámba s az asztalomról hozza el a pra­­vaz fecskendőt és a morfiumot.“ Míg odajárt, lelkemben kétségbeejtő érzések rohannak. Lá­tok magam mellett azt a szenvedő gyermeket, kinek fogalma sincs, hogy nemsokára árván marad. Biztatni próbálom, hogy ne búsuljon, mert az „édes” meggyógyul, csak most még nagyon gyönge, de pár heti nyugalom után ismét egészséges lesz. Az asszony már félrebeszél, halkan sut­togja : vigyázz meg gyermekem, mert meg­gyűlsz, ne menj . . . szeretlek . . . leányom, ki az, ah . . . milyen . . . Érthetetlen szavakat mormol. Kétségbeesve várom a nővért, mert itt ez a szép gyermek is beteg, úgy sir, oly görcsösen zokog. Hála Istennek már jön. Ismét orvos vagyok, ki hideg közönynyel osztom a gyógyszert betegeimnek. A morfiumnak meg van a hatása. Az asz­­szony magához tér. Megfogja kezemet s mi­előtt megakadályozhattam volna, megcsókolta. Magához húzott s csöndesen suttogta: az Isten áldja meg jóságáért doktor úr. Én nem sokára meghalok, csak arra kérem, vigyázzon, az én szöszke kicsi leányomra. Ugy­e megteszi ? Le­hunyta szemeit s elhallgatott. Még egy injek­ciót adtam, de reakció nem jelentkezett. Beállott az az állapot, mikor a rideg or­vosi tudomány azt mondja : cornealis reflex és pulzus nincsen, szívműködés megállt, mors! Mors, igen meghalt ! E pillanatban megkondult a templom régi nagyharangja, mely éjféli misére bívta a buzgó híveket. Kongásában annyi fájdalom van. Meg­fordulok, hát a kicsi Böske a feszület előtt imád­kozik. Talán épen abban a percben kérte az Isten segítségét anyjának, mikor annak nemes lelke elszállt, hogy magának szebb hazát ke­ressen. Ámen ! hangzik az utolsó szó. Böskes feláll, hozzám jön s kérdi, „ugy­e doktor úr költsem fel az „édest“, mert már elmúlt két órája annak, hogy orvosságot kapott ? Adja be maga neki !“ Szavaiban annyi bizalom, annyi remény volt. Istenem, én most mit csináljak ? Hogy adjam át ennek a szegény leánynak a legrettenetesebb karácsonyi ajándékot? Négy éve halt meg az apja és most ezen a napon, melyen mindenki nevet, melyen mindenki bol­dognak érzi magát, ezen a napon törjem össze a szívét ? — Kisasszony, jöjjön át a szomszéd szo­bába, az üres. Gondoskodtam előre nyugalmas ágyról, foglalja el. Édes­anyjának nem kell most orvosság, neki nyugalomra van szüksége, ... el ... aludt. Nem kell fölébreszteni, reggel majd intézkedem. — De doktor úr — szólt a lány — én édessel akarok maradni. — Hagyja nyugodtan jó édes anyját kis­asszony, fölösleges zavarni. — Fölösleges ... — egy velőt rázó sikoly s a lány összeesik. Megkapom s gyöngéden a másik ágyra teszem. Elájult. Ismét kezembe veszem a fecs­kendőt s hidegen, orvosi hivatásom teljes tuda­tában adom az injekciót. Reakció nem jelent­kezik. Föléje hajlok, de ő alszik. Vizsgálom s öntudatlanul, halkan súgom a mellettem álló nővérnek: correalis reflex pulzus nincs, szív­működés megállt, mors ! — Meghalt, meghasadt a szive az ő „édese” után. Szemeimbe könnyek tolulnak, de nem aka­rom az ápolónő előtt mutatni. Zsebembe teszem műszereimet s szárazon rendelkezem : „az ajtót zárja be, holnap reggel jókor a hullákat le kell vinni a kápolnába, addig maradjanak itt!“ December huszonnegyedike, karácsony szent estéje! Nemzeti állam. Irta: Ürmössy Lajos. Boldog újévet! Ezen szóval volt tele a levegő a napokban. De az újév nem­csak a gratulálások napja, hanem a mindenféle tervezgetések napja is. A magánügyeken kívül a közügyek fölött is eltöpreng a hazafi, magam is elmé­lyedve azon gondolatban: teljesül-e álmunk a nemzeti állam kiépíthetésében. Biztos vagyok a megvalósítlatásá­­ban ! . . . A nagy mű egyszerre tető alá nem jöhet, de évtizedes munkával az megvalósítható. Csak kitartás és terv­szerűen előre haladó munka. Mellőzve még hosszú időn át a közjogi kérdések feszegetését, a­mivel a munka meg­­akadályozódnék. A magyar nemzeti ál­lam kiépítése évtizedekre terjedő munka, ezt semmi más kérdéssel megakasztani nem szabad, mert azzal távolabb esne a nemzet kitűzött céljától. A közjogi kérdések nem is lesznek immár egyhamar napirenden. A köz­vélemény ezen akaratát eléggé kifejező, a nemzeti munkapárt többségre juttatá­sával. És így folyni fog a munka, hogy ha mi nem is, de utódaink megérjék az egységes magyar nemzeti állam ki­építését. A nemzeti állam kiépítése alatt nem azt értjük, hogy a más ajkúak beol­vasztassanak nyelvük elnyomásával. Ilyesmire senki nem gondol és meg sem valósítható. A­hogy a múltban soha nem gondolt erre a magyar politika, azt a jövőben sem változtatja meg. Nemzeti állam alatt az értendő, hogy az ország minden intézménye magán viselje a magyar állam jellegét és ösz­­szes lakói érintkezhessenek egymással az állam nyelvén. A külföld a nemzetiségeit elnyomja, még a szabad Belgiumban is, a­hol a flammand nyelv van többségben, de még egy egyszerű koncert meghivó sem nyo­mathatik flammand nyelven, hanem fran­ciául. A nagy német nemzet tiporja a négy millió lengyel lakóit, lengyel szó még az iskolában sem hangozhatik s birtokai­kat kisajátítási törvénnyel veszi el, tele­pítve szétszórtan el őket. Oroszország­ban a hatvan millió orosz nép elnyom negyvenöt millió más ajkút, holott a tizennégy millióból álló Kis-Oroszok egész külön nyelvet beszélnek, mint a tizenhárom millióból álló lengyel és így tovább, s Finnország önállását az el­múlt évben szünteté meg a hivatalos orosz politika. Románia a négy millió fajbelivel vetkőzteti ki a másfél millió idegen ajkú lakóját. De a magyar politika ilyesmire soha nem gondolt s nem is fog. Azt azonban meg kell valósítania, hogy egységes nemzeti államot építsen ki. Nyugat- Európa érdeke is ez, az előnyomuló szláv tengerrel szemben. Európában Oroszország népsége száz­három millió. Ezzel szemben Törökor­szág bír hatmillió lakóval, Romániai öt és fél millióval, Bulgária három s fél millióval, Szerbia két millió két­száz­ezerrel, összesen tehát tizenhét-tizen­nyolc millió lakó van érdekelve az előre nyomuló szláv tengerrel szemben. A művelt európai népek érdeke te­hát, ha egységes ország is a véd­vo­nalba áll, léve Magyarországnak tizen­nyolc millió százezer lakója. A mihez hozzá véve Ausztriát, melylyel dualizmus­ban élünk s van huszonöt millió lakója, a százhárom millió oroszokkal szemben áll hatvankét millió nem orosz. Ez így már tekintélyes szám, de monarchiánk nélkül, kevésre olvad le az orosz hódító szándékkal szemben az elnyeletésnek kitevő kis keleti népek száma. Ezen kis országok népeinek is érdeke egy erős Magyarország kiala­kulása, mert az erő az egységben léte­zik s nem a széttagoltságban. Állami intézményeink minden vona­lán ki kell domborítani a magyar állami jelleget, magyar birtokpolitika támoga­tásával és a magyar nyelvet elsajátító iskoláztatással. Ez utóbbi különösen fon­tos !.. . Óvodák és állami népiskolák segélyével érhető ez el. Épp ezért be­csüljük meg a magyar tanítói kart, mert vállaikon nyugszik a teljes iránybani nemzeti nevelés nagy problémája. Égető szükséglet gyanánt kell min­den magyar politikusnak tekintenie a sok iskolát, a jó magyar iskolát, a jól fizetett megelégedett, jó tanítót. Minden ma­gyar politikusnak éreznie kell, hogy életérdeke ez Magyarországnak ; minden politikus álma kell hogy legyen : vi­rágzó magyar falu, a­melyben azonban mégis az iskola a legszebb ház. Minden faluban iskola! Minden iskolában meg­elégedett, jól fizetett, lelkes tanító ! Hol vagyunk most ettől az állam­tól?... Iskola nincs minden faluban és a­hol van, ott rozzant, mocskos viskó , és ebben a szennyes viskóban a megbetegedésig összezsúfoltan egy csomó gyerek, a­kiket szomorúan tanít a betűvetésre egy keserű lelkű ember. A magyarságot csak a kultúra ment­heti meg és a magyarság számára csak az iskola szerezheti meg Magyarországot. Régi igazság, hogy ha a német egysé­get a német iskolamesterek teremtették meg, a magyarságot csak a tanítók menthetnék meg bármi bukástól s vi­hetik előre. A tanítók elfáradtan és fa­nyar lélekkel tanítanak tovább a ma­guk zsúfolt és annyi helyen rozzant iskolájában. Ideje végre komolyan tenni ez állapotok megváltozatására. Azok a fáradt tanítók azokban a rozzant iskolák­ban, minden nyomorúságuk mellett is hazafias nemzedéket nevelnek. Az sem tagadható azonban, hogy ha messze van még a magyar közélet a tanító igaz értékének a felismerésé­től és az iskola teljes megbecsü­lésétől, arra befoly a felekezeti félté­kenység. Hiszen a felekezeti féltékeny­ség olyan lázassá fokozódott a magyar

Next