Székely Nép, 1941. január-március (59. évfolyam, 1-73. szám)

1941-01-01 / 1. szám

1941. január 8. SZÉKELY NÉP A román sajtó és rádió ij esztendőt ezen a magyar földön. Őszinte jjjjp szívvel kívánunk mindenkinek $_* __ __ _ az 1941-*» esztendővel szebb jövőt, munkát, jó termést és békességet, pillanatig sem pihen. Megdöbbentő formában gyűlöletet hirdet és szit min­den ellen, ami magyar. A bukaresti tombolást szemlélő emb­e megdöbbenve áll a jelenség előtt és fel­teszi a kér­dést: épeszű­­ emberek ezek ? Miféle meggondolatlanok uralkodnak ebben a pillanatban a románok felett ? Hová akarják kergetni ezek a felelőtlenek népüket ? A kérdésekre már a legközelebbi jövőben felelnie kell valakinek, mert a v­­óélet teszi fel a kérdést a zöldinges szószátyároknak. A feleletet és követ­kezményeit pedig nem lehet elodázni. Nem, mert Délkelet Európa békéjét most már vitathatatlanul és komolyan fenyegetik a románok. Nyíltan hirde­tik : egész Erdély őket illeti történelmi, nemzeti és jogi alapon egyaránt. Jus­sukat követelik, akár tetszik a magya­roknak, akár nem. Memorandumpert, II. Józsefet, Horiát, Cloşcát, minden ma­gyar falut és gyűlölőt előráncigálnak, történelmet, földrajzot, néprajzot hami­sítanak, letagadják a csillagos eget, ér­telmetlenül hazudnak. Gyalázatos mun­kát végeznek Isten, ember és történelem előtt egyaránt. Mert minek lehet nevezni azt a munkát, amely népek békéjét dúlja fel. Háborút hirdet, amikor békére, nyuga­lomra van szükség ... Gyújtogatók dolgoznak Bukarestben, akik Délkelet Európa vesztére törnek. Fel akarják perzselni Európának ezt a sarkát, mert rosszra, gyűlöletre, bűnözésre születtek... De mit lehet várni azoktól, akik tö­meggyilkolásokon, védtelen emberek le­mészárolt hekafombáin keresztül jutot­tak hatalomra ? Az iszákos megőrül, ha nem jut pálinkához. Lop, rabol, csal­ás gyilkol a magával tehetetlen szenve­dély. A bukaresti tömeggyilkosok újabb mészárlásra gondolnak. Elferdült agy­velőkben bosszú után liheg a szenve­dély. Mindenképpen vért, tömeges em­­halált akar látni. Kint, szenvedést, nyo­morúságot, mert abban gyönyörködik, mint a piromániás a bűn nyomán ke­letkezett, vagyontemé­­tő lángokban. Legutóbb azt állította a román rá­dió, hogy a székelyek elégedetlenek a magyar uralommal. A románok alatt szabad élethez szokott székelyek nem bírják az elnyomást Visszakivánkoznak Romániába. Ezt, így és ilyen gáládul hirdeti a legionisták hivatalos lapja, a „Cuvántu “. Az újságírónak, aki leírta, még a szeme sem rebbent, sem a keze nem remeget meg, amikor ezt az égbe kiáltó, istentelen hazugságot papírra vetette. Hogy mit akarnak a székelyek, an­nak megállapítására mégis mi és nem a bukaresti elvetemedett, minden em­beri érzésből és józan ítélőképességből kivetkőzött románok hivatottak. A székelyek azt akarják, hogy egy­szer s mindenkorra tűnjék el a magyar­ság életéből az román terror, emberte­lenség, alávaló gazság, a rablás, csa­lás, zsarolás és nyílt fosztogatás. A székelyek saját bőrükön érezték 22 éven keresztül a­­Romániában él­vezett teljes szabadságot­. Ezt a „sza­badságot“ börtönök, sóbányák, felleg­várak dohos pincéi jelentették. A román „szabadság“ őrei, csendőrök, rendőrök, szigoránca betyárok és pribékek a szent szabadság nevében gombostűt szurkáz­tak, vertek a „paradicsomot“ élvező magyarok körme alá. Gumibotok csat­togtak a 25-50, sőt „többre“ kárhoz­tatott székely hátán. Ha „véletlenül“ eltévesztették a számozást, újrakezdték Ennek ez volt a rendje, így akarta a „román szabadság“ ... Szerencsétlen székelyeket, kiknek annyi volt a bűnük az 1918-as becsoszogás alkalmával, hogy nevették a kapcabocskort, az el­éhezett, ide-oda ténfergő, magát kato­nának nevező szánalmas alakot — földre verték, sebtében leakasztott istállóajtót fektettek rá s a belét a szó szoros ér­telmében kitaposták. Az elmúlt időben „székely szabad­ság“ őrei: csendőrök és rendőrök erő­szakkal kötöttek bele a székely embe­rekbe. Nyílt utcán, a legnagyobb nyil­vánosság előtt puskatussal, gumibottal, doronggal jól elverték s tetejében, hogy a „szabadság“ teljes legyen — hivatalos közeg ellen elkövetett erőszak címén bűnvádi eljárást indítottak ellenük és bezárták... Éjjel csendőrörökre, ren­dőrségekre szállították minden ok és alap nélkül a székelyeket. Agyonverték, zsineggel megfojtották, majd felakasz­tották Az esetekről hivatalos jelentést adtak ki: „Büntetés előli félelemből menekült a halálba. Önkezével vetett véget az életének. Rohamosan fellépő szívszélhüdés ölte meg“... és igy to­vább. Európa haja égnek állott a romá­nok gyártotta, a maga nemében teljesen egyedülálló „szabadság“ láttán ... Éjjel csapatostól lepték el a széke­lyek házát a román csendőrök. Erő­szakkal behatoltak. Házkutatás ürügye alatt tökéletes fosztogatást végeztek. A szerencsétlen áldozatok tiltakozni sem mertek, de hol is tiltakozhattak volna, amikor „teljes szabadságban éltek Ro­mániában“ a székelyek. Teljes szabad­ságban verekedtek, gyilkoltak, loptak és zsaroltak a román urak. Vagy szabadságnak lehet nevezni azt, hogy a szerencsétlen, kiszolgálta­tottak házait sáskarajként lepték el az adóvégrehajtók, törték fel és fosztották ki legtöbbször olyan adókért, amit már egyszer kifizettek, de a „szabadságot“ megtestesítő urak elloptak. Ilyen alkal­makkor véresre vertek védtelen asszo­nyokat, gyermekeket, magukkal tehetet­len véneket. Tetejében természetesen és ismételten a székelyek követtek el hi­­vatalos közegek ellen erőszakot... Kétségbeejtő kínokat állottak ki székely szülők, feleségek és gyemekek, ha valakijük a megbeszélt időre nem érkezett haza. Remegett, hangtalanul segítség után sikongott a lélek, mert tudta hogy román hatalommal felruhá­zott betyárok kínozzák, nyom­orgatják.. Égő harisnyazsinórt, vagy szalagokat nyomnak le a torkán, talpát gumibottal huszonötözik s hogy a „szórakozás“ teljes legyen, télvíz idején mezítláb fagy­ban űzik, kergetik ... Köteteken keresztül folytathatnék a felháborítóbbnál­ felháborítóbb „szabad­ság jeleneteket. S, hogy nem légből kaptu­k a dolgokat, arról meggyőződ­hetnek az egyetemi és más könyvtárak­ban őrzött magyar kisebbségi lapok kötetes példányaiból. Mi, annak idején, pontosan akkor, amikor az esetek meg­történtek, mind megírtuk, Európa elé tártuk ezeket a förtelmeket. Csokorba kötöttünk minden „szabadságvirágot“, míg a cenzorok sáskahada belénk nem fojtotta a szót. A csikkarcfalvi csendőr­őrsön 13 napon keresztül — éjjel-nap­pali munkával — félholtra kínzott, majd cukorzsineggel megfojtott Szakáll István esetétől elkezdve a hajmeresztő borzal­mak megszámlálhatatlan sokaságát rög­zítettük. A román „paradicsom“ köze­pén kétmillió magyar kétségbeesett imája szállott 22 esztendőn keresztül Isten zsámolya elé, hogy szabadítsa, mentse meg ettől a „szabadságtól“. Isten meghallgatta a székelység imáját Ne gondolják a románok, hogy még egyszer „kutyavásár“ lesz Erdély­ben. Nem. Erdélyben és vele Délkelet- Európában rend és béke lesz, mert ezt követeli Európa és népei érdeke. Béke és rend lesz, akár akarják a románok, akár nem. Ferencz Gyárfás. Incze huszárkapitány rálép a „pumára** Incze Dániel végigküzdötte a sza­badságharcot, mint „fehérköpenyeges Mátyás-huszár“ az egész szabadsághar­cot. Ott volt az erdélyi csatamezőkön, az alföldön, mint a Mátyás huszárok első kapitánya. Hősiességével kitűnt, amikor a tömösi szorost megtisztították az osztrák ármádiától, a szebeni csatá­ból is kivette a részét, de talán legem­lékezetesebb a piskii hídnál véghezvitt cselekedete. Bem, a szürke kis tábornok kimondta: ha a híd elvesz, Erdélynek is vége­­ Incze, huszárjai élén, három­szor vágta keresztül az ellenség frontját. Bem apó is ott hagyta balkeze kis uj­ját. Saját szavai szerint fehér köpenyege valósággal rongy lett a sok kardvágás­tól, dzsida szúrástól. A híd megvédése után Inczét az Alföldre rendelték csapatával. Itt Mé- 3. oldal Emlékezzünk a székelység névtelen hőseire Az 1848-49-es szabadságharc íratlan lapjai Gábor Áron utolsó pillanatai A mult század u­táni küzdelmének, az 1848—49-es szabadságharcnak sok olyan névtelen hőse van, akikről a tör­ténelem nem emlékezett meg. A széke­lyek által vívott szabadságharcnak pedig sok fényes lakját fel lehetne forgatni, ha a feledés vékony porrétegét valaki lerázná az elsárgult írásokról, vagy meg­kérdezné a régieket. Szellemet idézünk. Megidézünk né­hány névtelen székely hőst. Példának. Mert példaként állhat előttünk minden ősünk, különösen ma, amikor esküdt ellenségek millióival vagyunk minden oldalról körülvéve. Kossuth felhívására Erdélyben még a rög is megelevenedett. Ifjak, sőt gyermekek is ezrével állottak a szabad­ság magasra tartott zászlója alá, meg­birkózni az ellenséggel. Csik, Három­szék, Udvarhely és Marostorda valóság­gal ontotta a merész, bátor vitézeket. Cséppel, kaszával, kapával és minden „kézbelivel“ vonult a többnyire gyer­­mekifjúság az ellenség elé. A gidófalvi „Kapitányság” még mindig felhatatlanul heverő írásai mesélhetnének arról, hogy a háromszéki ifjúság milyen hatalmas lelkesedéssel vonult a zászlók alá ... A kézdivásárhelyi huszárképző iskola 17—18 éves növendékei voltak az elsők, akik között ott voltak Incze Dániel, Tuzson János, Forró Elek, Vitályos Károly és még ki tudja, hányan... Száros Lázár ezredes­­nem a miniszter csapatszemlét tartott. Az ellenség közel volt és egy bombának megfelelő golyót lőtt oda, amely éppen Mészáros közelébe esett. Ezt látva Incze Dániel kapitány,, sarkantyúba kapta lovát és a bomba fölé ugratott, hogy robbanás esetén a golyókat felfogja. A bomba nem robbant s igy csak ő kapott kevés büntetést a fegyelem megsértése miatt. Ezt a bombafélét a székelyek „fiu- PHILIP r áli

Next