Katolikus főgimnázium, Székelyudvarhely, 1857
Az önmunkásságról. Magna pars profectus est velle proficere. Seneca. Epist. 71. Ha a programmok — a tökéletesített tanrendszerek ezen fontos vánánya — képezik a nevelési közszellem társadalmának egyik nevezetesebb alkotó részét, úgy gymnasiumunk ezen most először megjelenő programmja által látja magát szorosabban bekebelezve azon társadalom tisztes tagjai közé. Az ember új és ismeretlen helyeken mindjárt megállapodása után tájékozni szereti magát; legyen tehát megengedve nekem is — értekezési tárgyamnak rövid mellőzésével — széttekinteni egy pillanatig új álláspontomról. Hisz valamint az imádkozást főleg a lelkiszemeknek Istenhezi — mint az erkölcsi tökélyek eszményéhezi fölemelése teszi valódi imádkozássá, úgy a tanügy körüli munkálkodásokat is, a nevelésnek nagyjelentőségű fogalmára irányzott beható pillanatok tehetik lankatlan rugékonyságunkká. Mily szép, mily lélekemelő látmány az emberi szellemnek gondviselésileg megalkotott pályája a tökéletesedés felé! Az emberben rejlő azon parány, mely őt az Istenséggel rokonositja, mindjárt létrejövése után fölébredt magas eredetének lélekemelő önérzetére. Mindjárt eleinte a minden kételyt messze elűző ős kinyilatkoztatás tiszta fényében fedezte fel a vezércsillagot rendeltetésének magasba vivő pályáján. E pályán az útbaigazító szavakat ama magasztos önérzetre lelkesítő isteni szavak adták: „Legyetek tökéletesek miként a ti mennyei Atyátok“! így jön, hogy az anyagnak és szellemnek oly bámulatos vegyülete — az ember, miként delejtti észak sarkát —, habár el- és lehajlások között is — kútfejének eszményi tökélyét vette irányul, és igy az emberiség ősfolyama — a szerint, amint fényében hol az anyag gátló tárlatai, hol a szellem előretörő ereje volt a túlnyomó: vagy tört előre nagy czélja felé, vagy csapongóit félre czéltévesztő mellékutakon. De mennyiben tartoznak mindezek említett álláspontomnak látkörébe — ? kérdhetné valaki. E kérdés azonos lenne egy ilyen szervvel: Minő viszony létezik az emberi rendeltetés és a nevelés között—? E viszony kijelölése az, mi a nevelés fogalmára a legragyogóbb fényt árasztja. A nevelés nem egyéb mint egy — a tökéletesedési rendeltetésnek megvalósítására czélzott törekedés és igy e viszonynak észszerű felfogása, kellő méltánylása és teljes érvényítése teszi a helyes nevelésnek ideálját. Az emberi rendeltetésnek valamely kor általi felfogottsága a nevelés méltányoltságának mérvében nyilatkozik, mert „ugyan mi más végsőleg is a nevelés“ — mond hazánk egy első rendű bölcsésze — „ha nem oly szándékolt működés, mely az embert saját rendeltetésének bármily viszonyok közötti megvalósíthatására képesíti“? A köznevelés-ügy haladása az emberiségnek rendeltetéséhezi közeledése, mert a nevelés czélirányossága egyik fö feltételének tekinti mindig, a saját álláspontja és a kor valódi előhaladása közötti helyes arányt.