Katolikus főgimnázium, Székelyudvarhely, 1888
fejlődésnek legfőbb eszközét látták s az iskolák példájára és eszközlésére az országgyűléseken és megyei tanácskozásoknál a nemzeti nyelvet mellőzni nem átallották. E szomorú időre vonatkozhatik az a nyilatkozat, melylyel Klei János „Boathius“-ához csatolt „alázatos ajánló levelét“ kezdi: „Majdhogy sírba nem szállott nyelvünk egy nehány esztendőktől fogva.“ Dévay András pedig „Nap után forgó virág“ czimű munkája előszavában így panaszkodik : „A jövevény idegen nyelven kapkodnak s nemcsak unalmas lett a magyar szó, hanem, ha tudják is, szégyenük a hazában használni.“ A hazafiúi fájdalomnak még meghatóbb hangjával találkozunk Cid fordítójánál, gr. Teleki Ádámnál: „A magyar nemzetnek hibás, oh fájdalom ! közönségessé lett szokása, hogy a maga nyelvét ne tudja, vagy, ha tudja is, semmit szépnek, jónak ne állítson, valami magyartól, vagy magyarul készíttetett s így idegen és kölcsönvett tollakkal büszkélkedvén, a magáét elhullassa.“ Siralmas volt tehát ez az átalakulás, mely, ha következetesen tovább fejlesztetik, hazánkat önállóságától, nemzetünket életétől fosztotta volna meg. Ámde a gondviselés könyvében máskép volt megírva. A század vége felé férfiak támadtak, kik élénk tudatával bírván annak, hogy „nyelvében él a nemzet“, „a hanyatlás puszta időszakában . . . pártul fogták az árva nyelvet és irodalmat.“ Észrevették, hogy az európai eszmék fejlődése s a tudományosság előmenetele mint illannak el fejek felett. Tudták, hogy a nemzet, mely az általános műveltséggel és a korszellemmel nem halad, elpusztul. Tudták egyszersmind azt is, hogy csupán a nemzeti nyelv ápoló karjain létrejött műveltség és tudományosság biztosíthatja és boldogíthatja a nemzetet. Ugyanazért e férfiak tanulgatni kezdettek, dolgoztak tehetségeik szerint fáradhatatlanul, izgattak, lelkesítettek írással és tettel s megindítói levének olyan mozgalomnak, mely egy-két évtized alatt kivívta a magyar nyelvnek az őt megillető tiszteletet és a nemzeti művelődés alkalmas eszközévé alkotta azt. És ezekből a férfiakból alakult buzgó, kis seregnek egyik első rangú tagja, sőt éltető lelke volt báró Orczy Lőrincz.