Református kollégium, Székelyudvarhely, 1884
y váljon a közös édesanya jólétéért, megmentéséért fel tudja-e áldozni magát ? Mintha kételkedését látnám annak, hogy én, ki ezen iskolában neveltetem, melynek minden zuga régi kedves emlékeket idéz fel, melynek köszönhetem azt, hogy emberi rendeltetésemre, ha el nem is jutottam, de azt megértettem, melyhez való vonzalmam mint értelmi öntudat már ezelőtt 10 évvel azzal a célzattal vitt magasabb tanfolyamra, hogy majd visszakerülhessek a családba, arra a helyre, melyen isten után vagyok; melyért 3 évvel ezelőtt kitettem magam a kétes jövőnek: ragaszkodom-e ezen intézethez, hogy kötelességem teljesítése által igyekezem-e bebizonyítani, hogy ezen intézet vezetői bizalmának fogok-e, akarok-e megfelelni ? Bár különös ez előttem, bár eddigi törekvésem visszhangjakép tűnik fel ezen eskü, mégis — mert törvényünk kívánja —a nemes önérzettel s lelkem egész erejével mondom azt el; s élő bennem az akarat s elhatározás, hogy parányi erőm s tehetségem megosztatlanul fogom annak a célnak szentelni, melyre választatám. Érezem, tudom, hogy nehéz s gyakran keserűséggel fizető a munka, melyre vállalkozom, de erőt, kitartást kölcsönöz egyfelől azon tudat, hogy a foglalkozások legmagasztosabbika az, másfelől, hogy a nemes, jóindulattal, kötelességérzettel teljesített munka, még célt nem érve is, megnyugtató, fölemelő. Az a tudat, hogy a társadalomnak, a hazának, az emberiségenek hasznos, fentartó egyéneket nevelni vagyok hivatva, az elcsüggedés közepett erősít, a kicsinyeskedés közt fölemel, s a munkában lelkesít. S midőn ily érzelmekkel, gondolatokkal indulok a nehéz feladat megoldásához, el kell határozva legyek — ismerve hivatásomat s a fenyegető veszélyt, — hogy egész valómat iskolánk, ifjúságunk, egyházunk s hazánk érdekéért fogom szentelni. Tisztába kell lennem azzal, hogy én és tanártársaim vagyunk elsősorban hivatva arra, hogy általunk éljen az iskola és ifjúság, hogy én és társaim buzgósága, szorgalma, tehetsége, erkölcsisége azon táplálék, melyből s mely által él az iskola és ifjúság, s nem őket tekintjük olyanoknak, kik megélhetésünk, kényelmünkre vannak rendelve. Szóval én vagyok az iskoláért, s nem az érettem.