Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1876-07-15 / 57. szám

IV-ik évfolyam. 57. szám 1876. julius 15-én. Megjelenik­: hetenkint, kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet, Rohrmüller-féle ház. Minden a lap szellemi részére vonatkozó­­ közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Yg| Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos: Csitári Kálmán. jpö! Előfizetési árait: Egész évre..................8 frt. —­kr. Fél évre........................4 frt. — kr. Negyed évre...................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . . — — 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben. Budapesten Hasenstein és Vogelnél, Dorottya­ utcza.­ Schvarcz József urnái Kristóf tér I. sz.; Weisz Móritz hirdetési irodájában, servitatér 5 szám. Hirdetések jutányosan számittatnak. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. Székesfehérvár, 1876. julius 14. A városi bizottság hétfőn rendes havi közgyűlését tartja, melynek legfontosabb tárgyát a városi reáltanoda igazgatói­ állomás betöltése képezi. E tárgyra akarjuk röviden a t. bizottsági tagok figyelmét felhívni. Egy tanintézetnek üdvös czélja, a pártolás és elis­merés általi felvirágoztatása, a jó tanárok mellett, leg­inkább az igazgatótól függ. Erélyes, önálló gondolkozással bíró, képzett férfira van szükség. Oly férfira, ki szelleme felsőbbsége, akaratereje és férfi kora mellett képes az annyi viszontagságon keresztül ment intézetet vezetni, s tanár­társaival együtt odahatni, hogy a polgárok elismerését kiérdemelve, az intézet érdekében a fokozottabb áldozat­hozatalra is kedvvel ajánlkozzék a város közönsége. Ha nem pályázott oly egyén, kibe a reáltanoda igaz, őszinte barátainak megbízni lehet, akkor keresse meg a város a közoktatási minisztert, hogy az legyen szíves a városnak egy férfiút ajánlani, vagy tanodájához kinevezni. De a bizottság tagjai elhamarkodott, könnyelmű választás által ne hajtsák az annyira kedvelt intézetet a megbuktatás örvénye felé, mert avval nemcsak a város polgárai , hanem a haza iránt is vétkeznek. Vannak kötelességek, melyeket szem elől téveszteni nem lehet, s e kötelességek között legelső, hogy saját javunkra — habár tetemes áldozatok mellett is — a reál­tanodát fel kell tartartani; mert egy polgári iskola, akként mint a törvény javasolja, semminemű czélnak nem felel meg, s nálunk a belvárosban értelme épen nincs. Ha reáltanodánkat a kor színvonalán tartjuk, nagy a valószínűség, hogy a kormány át fogja venni, míg ha elejtjük, a majdnem költségesebb 6 osztályú polgári iskolát — mely inkább naplopókat, mint képzett egyéneket van hivatva nevelni, — leszünk kötelesek fölállítani. A haladás terén a visszaesés szégyenteljes hibájától óvakodni kell. A­mit a városi polgárok fiainak érdekében áldozunk, avval a város és haza jövőjének teszünk üdvös szolgálatot. Ki pedig e kettővel nem törődik, nem érdemes az emberi névre. A nemzetre ezután fognak jönni a megpróbáltatás nehéz napjai. E napok létünk fölött határozandnak. E napok elé csak akkor nézhetünk nyugodtan, ha megtesszük kötelességünket gyermekeink s a haza iránt. Reális időket élünk, reális emberekre van szükségünk. A munkásság századai jönnek, tehát munkaképessé kell nevelni gyerme­keinket, ha élni akarunk. A városi bizottság tagjai között, sok értelmes fő, és sok nemes lélek van, és mind hazafias gondolkodású egyé­neknek hisszük őket. A nézetek, a fogalmak lehetnek eltérők, de egyet kell érteni mindannyinak abba, hogy a reáltanoda vezetését oly kezekre kell bízni, hogy az intézet felvirágozzék, hogy a hozott áldozatok hasztalanul ne dobassanak ki. A város közönsége akarja a reáltanoda föntartását. Ez akaratot figyelembe kell venni, s az intézkedéseknél ezt irányadóul kell szem előtt tartani; mert ez akarat jogos, sőt tiszteletben tartandó, mivel az áldozat a város közön­sége pénzéből kerül ki. Mi hiszünk ősvárosánk bizottsá­gának hazafias, polgárias gondolkodásában, és így nem tételezzük föl, hogy azon intézetet, mely a város közön­ségének büszkeségét képezte, az alattomos elbuktatásnak, vagy a reaktió vak eszközének dobja oda martalékul. Adja ég, hogy hitünkben ne csalatkozzunk. SZERK. Bal­aton-F­üü­redben. Balaton-Füred, 1876. julius hóban. No nekem ugyan kijutott a jóból. — Három lapnak firkálni fürdői leveleket B.­Füredről — ez az én számomra rendeltetett szent evangélium a nyáron. Elhiheti bár min­denki, hogy nem a legkönnyebb dolog és különösen nekem, és különösen — Füredről. — Mégis mondom miért. Emlé­kezzék csak vissza az olvasó, hogy Füredről még másféle tudósítást nem olvasott, mint cupán olyanat, melyek unisono­k.­Füred bájosságát, fényét, kényelmét, szóval az itteni élet édeni kellemességét zöngedezték. — Mit cselekedtem már most én, kire nézve e bájak már rég meguntak, — a kényelem nem létező, — s az édeni állapot épen nem édeni állapot. — Mit dicsértek én a fürdő olcsóságán, mikor félszer ilyen olcsóságért igen sokkal több comfortot élveztem nem egy fürdő helyen, mit magasztalják az itteni existentián, mikor az intézet egész területén — vannak napszakok, melyben — valódi árnyas, hús helyet — hova az intézet hírhedt hőség elől menekülhetnék, — nem talá­lok ? — Pedig mennyire visszatetszik ugy­e­bár már eddig is egy őszinte szó Füredről ? Bocsánatot kérek, de nem beszélhetek másként, írnom kell — másként nem tudok. — De hisz, hogy is lehetne mikor a legnagyobb optimista is kevésnek találja azt a mit itt talál — jobban mondva sokallja azt mit itt nem talál. — Hol az évtizedeken át emlegetett — ma már igen sok kisebb fürdőhelyen sem hiányzó cursalon, hol az esős időkben oly nehezen nélkülözött födött ivócsarnok — sétány? — No de túroké a menyek országa és a füredi közönség tud tűrni évről—évre. A látogatottság egyébbként napról napra növekszik. A délben érkező gőzös mindig nagyobb—nagyobb közön­séget szállít Siófok állomásáról —­ a­kik közt természe­tesen sok van olyan is, ki csak pár napra rándult Füredre. S az ilyen nem is érzi itt rosszul magát. Az étkezés (már bocsánat, hogy első­sorban említem, de én úgy tudom, hogy fürdőn az igen nagy szerepet játszik) a legválogatósabb ízlést is kielégítheti a két előkelő, és egyaránt díszes éthelyiségben. A zene jó, a szinielőadások a vidék leg­jobbnak tartott társulatok kiválóságai; a Balaton úgy elragadó a hold fényénél, mint páratlan a fürdésre hús hullámaival. — Megvan a nagy közönség is, mely a séta­térben nagyvárosias teiületekben sürög-forog. — S a kéj­utazók mind kellemesen töltik óráikat Füreden, s termé­szetes, hogy kellemesek azután az órák emlékei is náluk. A FÜGGETLENSÉG ZÁSZLÓJA. — Ajánlva a függetlenség párti képviselőknek. — Vitéz zászlóvivők! kik negyvennyolcz óta Tartjátok a zászlót, — tartsátok erősen! Alatta a népek lelkes százezrei Harczolnak még ma is a népjogért, hősen ! itl ne hagyjátok e zászlót, melyet Kossuth, Magyar nép Itadára hagyott itt a honnak! Ah ! a szent eszméken, melyek reá irvák, Megtörend ereje bármely „hatalomnak!“ Szent e zászló! hősök vére szentelte meg ! Kénytől ázott, a mit rá népek ezre sira jogaitól fosztva, elárult nép, kinek A zászló igéje szivébe van irva! Vitéz zászlóvivők! kik nyegyvennyolcz óta Tartjátok e zászlót, álljatok erősen! Alatta harczolni, az a legyőzh­etlen, Az idő teljében, eljő a korszellem ! Vegyétek e zászlót! A nép zászlója ez! Ez alatt halt meg Krisztus az a dicső! S alatta haltak a népek százezrei! S alatta győz a nép! eljő az az idő! SZABÓ NÁNDOR látásfill­Bt. REGÉNY. ZETA : ISzIRONTAI M ARTUR. ELSŐ RÉSZ. A VIHARBÓL SZŐTT REGE. (Folytatás) Az ebek nem csaholtak többé. Mintha éreznék a rendkívüli események bekövetkezé­­sét meghunyászkodva sompolyogtak a leányka után. A vihar még egyre ostromolta a földet. Egy félre lépés ... a süppedő agyagsár az ör­vény szegélyét őrizte. Ezen túl következik a megsemmisülés. A Sátánszirt virágos kertjében, a homolúan kivájt falak alatt örökösen kép­ződő és elenyésző sírdombok várakoznak éhes gyomorral az áldozatra. Véletlen, tévedés vagy gondatlanság: ezek az ő démonai. A ki nappal szemléli e helyet az meg­borzad és elszédül; de ki a sötétség leple alatt közeledik hozzá, az menthetlenül veszve van. Itt a csúcsos szegle­ten a lovag ugrás, amott az aláfüggő szakadá­son az Ördögmalom. A molnár benne a lidércz­­szakálú törpe. Az egészen a kisértés és halál keze vonult keresztül. A gyönge rőzsékből összetákolt hidacská­­hoz értek. A leányka átment rajta, Egmont szintén. Alig tette azonban lábát a védő­kövezetre, a hidacska, mint ha túlvilági szörnyek fújták volna el, leomlott. A leányka ajkáról éles sikoltás tört ki. Alul a Lujzavölgy patakja zuhogott erő­sen. Vájta, mosta a homokszirt talapzatát. Olivér gróf ott maradt a túlsó oldalon. Szerencse, hogy Egmontot rögtön nem követte. Az ebek nyöszörögve ugrálták körül. El voltak zárva egy aláfüggő homoktalpon. Olivér gróf szeretett volna felkacagni. Várjon mi lesz ebből? Mit tegyen? Vissza­tér­jen a halászüregbe? Leugorjék a mélységbe? Várjon, mig Egmont segítségért megy és hidat rögtönöznek számára. Ki tudja mi történhetik addig! Olivér gróf kész volt elhatározásával. Elszánta magát. Az élet úgyis csupa bukfenc. Meg kell kisérteni. Hátha sikerül a lehetetlen? Váljon az a csillag, mely a Balaton hullámaitól meg­óvta őt, őrködik e fölötte­? Egmont megdermedve bámult a sötét­ségbe. Egy méternyire nem lehetett látni. A vihar dühöngött. Nincs kétség benne. Olivér gróf eltűnt.. . vége van. Egyszer valakinek hangja áttör. — Minő széles lehet? Egmont megborzadva kiáltott fel. — Az égre! Megállj! — Eh! Gyermekjáték az egész .. . Ug­rani fogok. Nyújtsd kezedet, a menyire lehet... A leányka a földre borult. — Vége van . . . Meghalt! — rebegő. Azután felugrott. Önkívület rohant a hidacska felé. Épen jókor. Valaki megkapta karját. Visszalökte. A leányka összeomlott. Olivér gróf féltérde a köveken, másik lába pedig lehorzsolva a homokot a levegőben. Pompás ugrás volt. Maga sem remélte, hogy ily véget érjen. Kényelműsége harmadszor is vissza­adta életét. — Itt vagyok ! — kiáltá üde hangon és megmentője fölé hajolt.Mint a pelyhet emelte fel. — Te voltál ?! — tört ki kebléből. — A te kezed Rotilla . . . most már értem végze­temet ! A leányka, mint a tört liliom vállára borult. — Kegyelmes úr! — suttogó. — Imád­kozzék . .. — Én? — Igen. Ön. — Itt e kisértés helyén ? Hol téged fel­találtalak? — Hol engem feltalált. Olivér elbocsátta a leánykát. A port le­verte térdéről. — Fölösleges. Ezen ugrást ezentúl min­dennap mutogatni fogom vendégeimnek! A javithatlan! És az ebek? Követni akarták Olivér grófot. Egy perc múlva a mélységben fájdalmas vonitás hangzott. Az örvénybe lelték halálukat. Egmont még min­dig a rémület behatása alatt szóhoz nem birt jutni. — Olivér! — mondá végre. — E pillanat óta hiszem az Istent. Az vállat vont.­­ — Én hiszek e kis démonban . . . — ő megmentőd. — Több. Ő az én védangyalom. És utána tévé. — Jó az ördögökkel szövetségben állani. A leánykát karjára véve. — Előre! Menjünk! Újra megindultak. A véghetelen erő, mintha maga is megdöb­benne ennyi vakmerőségen egy perezre rémü­­letes csendet parancsolt. Azután a föld elkezdett zúgni. Mintha egy eltemetett földrengés törné szét láncait. Néha egy egy súrlódás vegyült közbe, mint mikor üveg táblákat csiszolnak össze. A menekvő csapat ép a Sátánszirtre érkezett. — Hurráh! — kiáltá Olivér gróf diadal­mas arccal. — Hurráh! — ujjongott a viszhang és millió torok követte. E pillanatban gyönyörű és rémletes lát­vány folyt le szemeik előtt. A föld méhéből irtózatos dördület hang­zott. A sziklataréj megszakadt, a homokkövek menydörögve robbantak szét és az eső dacára is óriási porfelleg kavargott fel a magasba. A halász üreg összeomlott mindenestől.

Next