Székesfehérvár és Vidéke, 1890. január-június (18. évfolyam, 3-76. szám)

1890-01-14 / 6. szám

AVIII-ik évfolyam,6. szám. Kedd, 1890. január 14.­­___________________________________ Megjelen hetenkint háromszor, minden kedden,csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Sas­nteza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért 'V­z'eisz nádor-utazai dohány­tőzsdéjében, Blotter kaszárnya-utazai kereskedésében, a lap ki­­hordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI-, KOZMIVELODESI- ES­SZEI­RODALMI ZSÖZLÖITK­. r ” Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv­kereskedésében. "Vidék­en, minden posta±LÍT7-a,ta,l­iál. hirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 évdig. Előfizetési árak­: Egész évre....................8 frt. — kr. Fél évre ....................4 frt. — kr. Negyedévre .... 2 frt. — kr. A „Nyilttér“-ben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten: Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utcza 12. sz. — Goldberger A. hirdetési irodájában: Váczi-utcza 9. sz. — Bécsben: Haasenstein és Vogler (Otto Maass) hirdetési irodájában:­­ Wallfischgasse Nr. 10. — Schulek Henrik hir­detési irodájában : Wollzeile Nr. 11. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Hová jutunk? A társadalom ellenségei közt nem kis helyet foglalnak el azok, kik a családi élet ellen akár elméletileg, akár a gyakorlatban küzdenek, sőt első­sorban ezeket lehetne a társadalom ellenségeinek tekinteni. A társadalomnak alapját a család képezi, s azért, ki a családi életet kicsinyli, meg­veti, ellene küzd, méltán megérdemli, hogy a társadalom ellenségei gyanánt tekintse őket, sőt nemcsak a társadalom, hanem a haza és az egyház, meg az összes emberiség is. Mert minél több ember lesz a társada­lomban olyan, ki a családi életet kerüli, attól irtózik, annál tágabb útja lesz a kihá­gásoknak, annál jobban tért foglal az er­kölcstelenség s annál megvesztegethetőbbek lesznek a lelkek. Azért van, hogy oly orszá­gokban, hol a corruptió hivatalosan és nem hivatalosan, a nyilvános és magán­életben pártfogásra és terrénumra talál, a családi élet is bomlásnak indul már az előtt, mielőtt a corruptió uralmának korszaka beállott volna, Francziaországban például a múlt szá­zad végén az udvar példája megmételyezte az egész népet. Ezren és ezren nőttek föl anélkül, hogy atyai, anyai szeretetnek tár­gyai lettek volna. Szaporodtak az angyal­­csinálók és a prostitutió intézetei. A rom­lott társadalom minden aljasságot megbo­­csát, eltűrt, később letépte minden fajtalan­kodásról a szégyen bélyegét, s galantériává avatta azt. Az aljas személyiségek a bűnta­nyáktól a trónig emeltettek, s szerepük fon­tossága a közéletben folyton emelkedett. Szaporodott a nőtlenek száma és a fiatalságban test és vérré vált a gondolat, hogy a nősülés csak az ösztön kielégítésére­­ való. Már­pedig azt családalapítás nélkül is­­ el lehet érni, mire azért apar gondokat venni­­az ember nyakára. A század végén aztán Francziaország egy vértenger lett. Több ország példáit nem szükséges idéz­nem, mert a többi országok csak a francziá­­­kat majmolják ma is. E szerencsétlen Fran­­­­cziaországban ma komolyan kezdenek gon­dolkodni a nőtlenségi adó behozataláról. A mi ifjaink is irtóznak a házas élettől, s azok nagy része, ha megnősül is, vajmi­­ sokszor csak „politikából,“ „speculatióból“­­ házasodik s évről-évre nagyobbodik a nőt­lenek száma. Lássuk ennek egy néhány okát. Először. Ferde irányú exagerált nevelési elvek extravagáns ifjúságot teremtenek, mely vakon dobja—magát—az—élvezetek—karjaiba már akkor, midőn még az életet nem ismeri, s annak valódi elveit nem képes méltányolni. Sokan a felsőbb iskolákból, sőt van eset reá, már a gimnáziumokból, mint tehetetlen, kiélt aggok kerülnek ki, hogy megszánja őket, aki látja. Másodszor. A nőket az intelligentia nagy világi hölgyekké képezi, de dolgozni, fáradni nem tanítja. Innen van, hogy intel­ligens leányaink nagy része olyan férjhez­­ nem megyen, ki mellett dologtalanul meg nem élhet. A gyermekekben nem ápoltatik az alárendeltség érzete és az engedelmesség. Innen van, hogy nőink uralkodni szeretnek. Lehet-e, vagy nem, azt nem kérdik. Harmadszor. A szegényebb osztály szin­tén nagy világi hölgyeket akarna leányai­ból. Pedig a szegény leány, ha dolgozni nem tud, ha nagyra lát, bizony nem hamar kap férjet. Negyedszer. A szertelen fényűzés, melyet a társadalom minden osztálya bálványoz, óriási összegeket emészt föl, különösen a nők részéről. Ez is sok szegény ifjút elriaszt. Ötödször. Gyűlölik a gyermeknevelést. A kicsik a cselédek karjain nőnek fel, s még alig dadognak, már tudnak annyi rosszat, hogy szüleiket folyton keserítsék. A gyer­mekeket hozzászoktatják a könnyelműséghez, de nem a nyomorhoz, mely pedig annak természetes gyermeke. Hatodszor. A nép fiai a három évi ka­tonáskodás után készen megromolva mennek haza. Hill pedig e romlottság abból, hogy Hetedszer. A nymbus mindenről lehullt. Az eszményiség mindenünnen eltűnt. Vastag anyagiság bilincseiben raboskodunk. A nő előttünk nem eszmény, nem ideál többé, csak virág, melyet letörünk és eldobunk, csak a kések eszköze, s viszont igen sok nő­ben — különösen a művelt osztálynál — nincs semmi morális szégyen­érzet, kiveszett minden érzék a hűség, a becsületesség iránt. Az ifjú nemzedék beleéli magát az ön­zés szellemvilágába,hol minden csak az „én“­­en fordul meg. Mire tartani költséggel és fáradtsággal nőt, mire nevelni gyermekeket, mikor a házasélet örömeit olcsóbban és vál­tozatosabban lehet ízlelni nőtlen állapotban is? Mire szeretni, szerelmet vallani, mikor úgy is szertefoszlik az az illúzió, melyet az ifjú felhevült képzelete alkot magának? Hisz gyermeket csak annak kell nevelnie, ki va­gyont hagy hátra, majd hogy legyen, a­ki osztozzék, akinek vagyona nincs, az ne há­zasodjék, mert nyomorba sülyed. Csak részben soroltuk elő a nőtlenség növekedésének néhány okát s azt a nyomo­rult gondolkodásmódot, amely az ifjak nagy részénél már meghonosult. És azt hiszik, uraim, hogy e társadalmi irány mellett, melyet liberalistico-realisnak szeretnek kürtölni némelyek, lehetséges lesz-e ez okok közül csak egyet is meg­szüntetni. Sohasem. »Mindenki azt tegye, amit akar, úgy és abból éljen, amint és amiből akar.“ Hé­ ez a felfogás ki nem irtatik, ha mi a kor­szellemet csak ferde kinövéseiben ismerjük fel, akkor bizonyára közel van az idő, hogy az általános rázkódtatás minden nemes irányt sárba temessen. Kérjük a szülőket, hogy tanítsák meg gyermekeiket, mily nehéz az élet és ne hagyják őket munka nélkül soha. Utálják meg a fényűzés­­ bábjátékait és szoktassák hozzá fiaikat és leányaikat a családias rend- TÁRCZA. Az árva. — Irta :V. Szabó István. — »Ajtó, ablak meg­ meg zörög Valaki ott künn van talán ? . . . Úgy reszketek úgy félek én . . . Ne nézz olyan könnyezve rám Anyám! . . . anyám !“ „Ne félj — ne félj kis gyermekem, Száraz ágat szél hajtogat; Az a zörgö akácz zizeg . . . Tudod ott . . . az ablak alatt! Hallgasd . . . hallgasd.* „Anyám! anyám! éhes vagyok! Kis fiadnak adj kenyeret, Aztán hideg van itt nagyon, . . . Nézzél reám, mint reszketek . . . Kenyért! . . . kenyért!* „Aludj el már kicsiny fiam!* „Szemem nem álmos jó anyám ; Máskor mesét mondtál nekem . . . Ha mesélsz úgy alszom talán . . . Mesélj! mesélj !* „De te zokogsz? ... ne mesélj hát, Szemem már-már lecsukva van, Nem kérek már tőled kenyért . . .“ Szól a gyermek búsan, lágyan, És elalszik. „Aludj fiam! — jobb is neked, Ha nem látod nagy kínomat, Fejem zug, keblem háborg . . . Ah! . . . szivem mindjárt szét­szakad Fiam . . . fiam! . . .* Felébred a gyermek reggel, Édes csókkal költi anyját; De annak már ajka hideg, Nem hallhatja édes hangját . . . S úgy sir . . . zokog. * * * Eltemetik aztán szépen, És a gyermek bolyong szerte. Ha kérdezik hol van anyja ? Felel szépen: „Eltemetve Temetőbe!“ A szórakozott imádó. Humoreszk. Sárivárra színészek érkeztek. Ez az esemény felrázta tespedéséből a város értelmiségét és serege­­gesen kisérték be a vasútról a társulat tagjait a szállásukra. A társulat — mely egyike volt a legkitűnőb­beknek — Forrássy Nina kisasszonyt nevezhette primadonnájának. Nina kisasszony, kit különben nagy­számú udvarlói csak Nanonnak neveztek, gyönyörű aranyszőke hajú, barna szemű lány volt. Karcsú de­reka, gömbölyű karjai, formás piczi lábai már ma­gukban is hódítók voltak. Hát még a csókjai ? Azt beszélik a „beavatottak”, hogy hozzájuk képest a csurgatott méz valóságos cziánkák­. Ennyi báj és ennyi szépség hogy ne bűvölték volna meg nemes pasai Sóhajtó Barnabás sóhajtozó szivét ? Dictum factum Sóhajtó ur, a gyengéden szerető férj és gondos atyja három neveletlen — ne tessék félreérteni — gyermeknek, szerelmes lett Nanon nagysám huszonkét éves bájaiba. (Zárjel közt kény­telen vagyok felemlíteni, hogy a bájos primadonna keresztlevelét nem volt szerencsém saját szemeim­mel láthatni, s ha füllenteni találok, száradjon annak a lelkén, a­kitől hallottam.) Megnyitó előadásul a társulat a „Szép Helena” operettet adta elő, melyben a czimszerepet oly el­ragadó chikkes bájjal, s észbontó tricoban játszta el hogy nemes palai Sóhajtó Barnabás egész előadás alatt veszedelmesnél veszedelmesebb sóhajokat röpí­tett az imádott lény felé. De nem azért volt Sóhajtó bátyánk Sóhajtó, hogy mindig csak sóhajtozzék! Óh korántsem! Akkor önök igen rosszul ítélik meg őt, szives olvasóim! — Bírnom kell őt — suttogá hazafelé menet Barnabás úr — bírnom ha------ha — mit is mond­jak csak ? !! Már ezen néhány szóból is látható, hogy Sóhajtó úr szive, mily veszedelmes lángra gyűlt a szép szőke szirén szemeinek tűzénél. Másnap reggel, mig Sóhajtóné ő nagysága az éléskamrában időzött, s holmi megromlott befőttek kiselejtezésével volt elfoglalva, férje ura addig író­asztalához ült, s a következő levelet irta: Szivemnek általa imádott mennyei lényü, an­gyali arczu, gyémánt szemű, rubint ajka tündér, nagyságos kisasszony !! ? ?! — Ön valószínűleg is­merni fogja eme közmondást: „Amely tyúk sokat kotko­­dácsol stb.* Én pedig, ki az ön ragyogó, bűvös erejű szemeinek prometheusi lángjától izzó hamuvá lőttem, nem akarok ama közmondásbéli tyúk hibájába esni, tehát keveset kodácsolva, kevés szavakkal odaszorít­­kozom, hogy bevalljam, azon magas mennybéli üd­vösségnél még száz-százezermilliomszorta édesebb ér­zelmet, melynek a zengzetes poétái éles elme fel­lángoló szikrája a szerelem nevet adta. Igen, én szeretem önt. Szeretem, szeretem és szeretném életem mécsese kialvó fényének utolsó pislantásánál is azt sóhajtani „szeretem”. Ha — óh, s e szónál kalapálva dobog szivem húrjának minden szalaga — ha ön is szeret — azaz ha csak szívemne is, úgy térdeimnek soha el nem kopható kalácsain könyörgöm ön előtt, jöjjön el ma este, az előadás után a „Talmiarany­­taligakerékszög“-höz czímzett hotel 7. számú szobá­jába, a­hol dúsan megrakott asztal mellett tárt ka­rokkal, óhajtva-sóhajtva várja önt nemes palai Sóhajtó Barnabás, Sárivár rendezett tanácsú város valóságos belső titkos tanácsosa és földbirtokos. Sóhajtó bátyánk midőn átolvasta e levelet, bele­nézett tükrébe, megfenyegette magát, s mormogá: Nabás, Nabás, nem hiába vagy Sóhajtó Barna­bás ! Pompás eszméid vannak. E levélkét egy virág­csokorba dugjuk, s a gyönyörű szirénnek fogjuk fel­­nyújtani! Hehehe! Az est eljött. Barnabás úr nyugtalanul feszen­gett első emeleti páholyában. Végre megkezdődött az előadás. Nanon remekelt, s zúgó tapsvihar között nyújtották fel neki a zenekarból Sóhajtó úr szerel­mes levelét rejtő bokrétát. Előadás után Barnabás kocsiba ült és a hotelba hajtatott, melynek 7. számú szobájának ajtaja mö­gött eltűnt. A Sóhajtóné asszonyság ezalatt — mint jó házi­asszonyhoz illik — otthon, s kedves életpárja hiva­talos aktusokban elkopott nadrágjainak fenekét re­­perálta. Egyszerre eszébe jutott, hogy még nem is ol­vasta el a »Sárivári Hírharang és Harsona” leg­utóbbi számát. Férje szobájába sietett tehát, hogy a lapot megkeresse. Keresés közben egy összehajtoga­tott papírlapot talált, melyet szétnyitott, s olvasni kezdett. — Aaaáh! — sipított a kedves oldalborda — így vagyunk ? — Randevú a „Talmi aranytaligakerék­­szög*-ben? — Hetedik ajtó? — ugy? — Hah! — Azonnal megyek! Az asszonyka sietve öltött magára egy köpenyt s épen távozni akart, midőn az ajtón csinos arczu szobaleány lépett be. — Kit keres? — kérdő boszosan az asszony. — Palai Sóhajtó Barnabás urat. — Mit akar tőle ? — Egy levelet hoztam számára. — Majd én átadom neki. A szobaleány rövid vonakodás után odaadta a levelet a nőnek és sietve távozott. Barnabásné nagy­sám pedig felnyitotta a levelet, s bámulva olvasta: — Számla. Nagys. palai Sóhajtó Barnabás ur­nák. Helyben. Egy élő virág bokréta .... 25 frt, fizetve. Mély tisztelettel. Lobog Esvány kertész. A számla alján apró betűkkel Nanon kisasszony megjegyzése állt: „Erre nem voltam kiváncsi!“ Nanon. * Nemes Barnabás Sóhajtó de Pala, tán még ma­g sem tudja, hogy miért nem ment el a szállo­dába színház után a szép Nanon, valamint azt sem, hogy miként tudta meg hű életpárja az ő hűtlensé­gét . Annyit azonban megtanult, hogy nős ember­nek legtanácsosabb élőszóval vallani szerelmet, mert másképpen könnyen felsülhet épen úgy, mint ő. R. Z.

Next