Székesfehérvár és Vidéke, 1891. január-június (19. évfolyam, 1-78. szám)
1891-03-28 / 38. szám
XIX-ik évfolyam 38. szám. Szombat, 1891. márczius 28. Megjelen hetenként háromszor: TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉPIRODALMI kr minden kedden,csütörtökön és szombatom ■■ ■■________ tél éyjj® ' ' * ' í£í' — Szerkesztőség és kiadó-hivatal: A ,,Nyílttér“-ben együtt 30 kr. Belváros, Sas-utcza. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak s . , „ . , , , , _ Budapesten: Haasenstein és Vogler (Jaulus Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Robik Lőrinc« könyvhirdetések stb. ide intézendők. kereskedésében Váczintdza 9. szf. Bécsien: Haaseastein ée ^8£ in&***x aotiadtote. pontsMvatalML kasakayantezai kereskedésébe», a lag tó- detéfl rsdijábaai WollMiU **• it. amidőjárás é» a szerkesztőségbe» kaphatik. E&betétture ääst« »lag egy oldal* feooMiu) 40 helyre van hecusztva; egy hely Mbagifjéi Wrt| t® star« so*#»»#««* tétla^wai mmiMMh------------------------------------------------Többször hirdetők 30 tzámlSk ávieengedéahm vérsm&Imk* -8*erhce**iATel értoSMWMe l©k©6 n*)tfab)nt «(«lelőtt 0*til M «rAfi*. Föltámadás és igazság. A római birodalom trónján a kegyetlen Tiberius ült. Egyik alancos közege, a kételkedő római Pontiue Pilátus, távol a hatalmas birodalom székvárosától, a kelet egyik tartományának fővárosában, Jeruzsálemben halálra ítélt egy férfiút. Az ítélet foganatosítvalan, s az, ki három éven keresztül tanítva járta be Judaeát, és a szomszéd tartományok tévéit, most ott fekszik szikla sírjában. Nyugalma csendes, egészen nyugodt, siri álmát nem zavarja semmi sem! Ámde a kép változik, s az, kiről gyilkosai elfeledkezni akarnak, az ma megdicsőülve kilép sírjából, s az egész világot betölti az örvendetes hang: Feltámadott! Sajátságos változása nem a körülményeknek, hanem amaz isteni Gondviselésnek, mely országok és nemzetek sorsát vezérli! Az ó világ rohamosan haladva amaz után, mely lába alól kirántotta a talajt; az ó-világ, mely letért az igazság útjáról, mely feledett mindent, mint a hajdani „aranykorira emlékeztette volna: a századok folyama alatt megölte az igazságot! Keresztre feszítette magát az eszmét, ámaz igazság eszméjét, hogy nép, nemzet, ország, birodalom csak egy után juthat boldogsága révéhez: ha magának az igazságnak ösvényén halad. Letűnt hajdan az egész ismert világot megremegtető birodalmak története; régen meghalt uralkodók élete, — amaz uralkodóknak, kiket életükben félisteneknek tartottak; — törvényhozók véleményei, melyeket akkor, mint „arany igazságokat* magasztaltak: ma mind azt bizonyítják, hogy hódításaik azért nem maradtak állandók, mert feledték az igazságot; életet éljék azért ■volt haszonnélküli, mert jogaruk nem az igazság volt; a törvényhozók véleményei azért nem számba vehetők, mert alapjuk nem az igazság volt. Végre maga az örök Igazság szállott a földre! Erkölcseiben egészen megromlott ■ társadalmi életet talált. Fel volt forgatva ; minden, mi az igazságra emlékeztette volna. S ő, mert maga az Igazság, meg akarta javítani a ferde nézetet, de küzdelméért jutalom a kínos halál vala! Ámde az igazság nem szenvedett halált. Az eltemetett ismét életre kelt, s ma újra széthangzik az örvendetes kiáltás: Föltámadott ! S mikor ezt mondjuk, tudjuk, hogy az igazságra vonatkozólag értjük azt. A kornak szelleme, az embernek közmeggyőződése, az általános sülyedés mindenben, mi az igazságra vonatkozik, ellenkezőt látszanak bizonyítani. Ámde a látszat után nem szabad ítélnünk. Igaz, hogy sok minden van és történik ma úgy, amint történnie s Nem kellene; igaz, hogy az igazságot most is gyakorta keresztre feszítjük, de az tény,hogy megölni nem fogják sohasem. Ám egy futó pillantás a mindennapi életre : ezt fogja bizonyítani. Az igazság mindig igazság marad. S bár tépje szét a társadalmi élet az utolsó kötelékeket, melyek őt rend és jog határai közé szorították, bár lépjen föl túlzó követelésekkel a túlhajtott, igény az igazság által megendegett és követelhető korlátokon túl: az igazság mindig megmondja: meddig és ne tovább! Egyes emberek személye körül a lekötelezett és lelánczolt érdem igen gyakran a rendes határon is túl csoportosul ; igen gyakran egy-egy személy magát az igazságot látszik képviselni, s az elvakult önérdek valóban „vakon” követi a hatalom által képviselt emez igazságot. az idők folyama, a megérett gondolkodás elvégre is fájdalmasan jajdul föl a nyomás terhe alatt és hangos „vétó“-jában mondja ki: nem ez az igazság! Nagyon sokszor, korunkban talán inkább, mint máskor, tapasztaljuk azt, hogy nyomás alatt meggyőződés által megerősödött nép élni nem akar; tapasztaljuk, hogy önmagára rablánczot veretni nem akar olyan nép, mely jogát az igazságot ismerni és becsülni tudja. Örökös harczban fog élni zsarnokság és igazság, s biztosítékunk van, hogy utóvégre is az igazság marad győztes a küzdőtéren, mert az igazság meg nem halhat! S honnan e biztosíték? A biztosíték ott van a szikla sír fényes ölében, ott van az Üdvözítő isteni személyében, ki maga az örök igazság! Két ezred év küzd őrült harczcal ez igazság ellen, de ez minden támadást diadalmasan visszavert. Vissza azért, mert a feltámadott zászlaján ott ragyog a felirat: én vagyok az igazság! A kor, melyben élünk, szintén a küzdelem korszaka; küzdünk, harczolunk, a meggyőződés által aczélozott erővel ez igazság mellett lankadatlanul: a győztesek elvégre is mi maradunk, mert ... az igazságért harczolunk, mely minden szabad nép kebelébe oda van oltva, a nem vész onnan ki sohasem. A harczolóknak pedig elég erőt ad ama tudat, hogy nem hiába küzdenek; kitartásra serkenti őket az, hogy a győzelem mindig . . . az igazság mellett marad, s épen azért ma mi is örömmel mondjuk azt: föltámadott az Igazság! B.—K. TÁRCZA: Rege a szőke lányról. Megalkotó már az Isten Ezt a szép világot: A kék eget, csillagokat, Zöld mezőt, virágot. Madár dalolt árnyas lombon, Tiszta patak cserge, Tarka lepkék s bogárkáknak Zsongva szállt a serge. Megalkotá ... óh de érzé, Hogy hiányzik benne. A mi e bár szép világba’ Mégis legszebb lenne. A hol a föld egyesülne A csillagos éggel; A tavasz pompája, fénye A végtelen kékkel. Ez legyen az alkotások Legszebb alkotása, Az örök, fenséges műnek Fénylő koronája. A csillagos tiszta égnek Legyen ez a mása, S mégis gyengéd mint a tavasz Első ibolyája. Rózsapiros, mint a hajnal, Ragyogó, mint harmat; Szép, a milyen szépet csak az Ég a földnek adhat. S im előállt az istennek Legszeb alkotása, A teremtés koronája: A szőke leányka. A csillagos tiszta szép ég Ott ragyog szemébe’ S mégis mint a kis ibolya Nem olyan gyengéd-e? Rózsás hajnal szende arczán Ragyogd, mint hármat; Szép a milyen szépet csak az Ég a földnek adhat. Róna Béla: Újra hallom . . . Újra hallom kedves, csöngő hangodat. Csókolgatom puha, selymes kacsodat. Kaczagsz s vig vagy, mint azelőtt, mint régen, Mikor csillagfutást néztünk az égen. Oly pajzánál mosolyogsz most is felém, Ha belépek, kitárt karral futsz elém. És ez a kis halványpiros ajakad Kedves, ha szól, még kedvesebb, ha hallgat. Beszélgetünk sok mindenről napestig, Mit óhajtasz, szemeim csak azt lesik, Majd eljátszod legkedvesebb dalomat, Majd hófehér pici kezed varrogat. Ez alatt én sokat-sokat mesélek . . . Elmondom, hogy ha távol vagy mint élek, Siratlak és nincs számomra nyugalom, Míg vissza nem jössz imádott angyalom. * * * Nem változtál, hogy utolszor láttalak. Arczod haván most is rózsák nyillanak. Azóta csak én változtam meg nagyon. Mert most jobban szeretlek mint egykoron. Gyula. Lapunk mai számához egy ír melléklet van csatolva. Luiza. Elbeszélés. Irta: Gottlieb Lajos. (Folytatás.) De másnap megtudta. Díszes küldöttség jelent meg előtte, melynek szónoka nagy ékesszálón előadta, hogy ők Rákóczy (értsd Rakovszky) urat birájokul kívánják. Hogy e megtiszteltetésre „nem“mel is lehet felelni, arra nem gondoltak, vállukra kapták a szeretett férfiút, az ablakhoz vitték, mely adásra a kívül álló népség egetverő éljenzéssel felelt, így tehát Rákóczy—Rakovsky úr előbbi hivatalába visszalépett. * * * így múltak az évek, a gyermekekből férfiak, a férfiakból aggok, az aggokból gyermekek lettek. Kázmér olyan csinos ifjú lett, hogy akármely leánykának megakadt rajta szeme s Lujza oly gyönyörű hajadonná fejlődött, hogy az ifjúság csak a falu szépének nevezte őt. De hozzá közeledni, nekik udvarolgatni, nem nagyon lehetett, Kázmér nem engedte. „Menykőbe ! — zúgtak a legények* „csak nem akarja testvérét feleségül venni, pedig olyan féltékeny rá, mintha menyasszonya volna!“ S Kázmér önmagát bámulta s félt magától, mert olyasmit érzett szivében, amit testvér iránt érezni nem szabad. Órákig bolyongott, önmagában tépelődve s kutatva, vájjon mert fáj szivének, ha valaki Luizához közeledik. S nem merte magának megvallani s nem is jutott öntudatára annak, hogy ő a lányba szerelmes, forró lengyel vérének egész hevével, odaadó lelkének egész szenvedélyével. Luiza közelében állva nem mert annak szemébe nézni, mert azokból a fekete mandula vágású szemekből olyan villanyszikrák pattantak ki, melyektől szivét méltán félthette. Kezet szorítani vele nem mert, mert a bársony ujjak érintésétől jobban félt, mint a tüzes vasétól. Sőt vele beszélgetni sem szeretett, mert a leány hangjának zenéje úgy elandalította szivét, hogy sokszor megfeledkezve magáról, lábaihoz akart borulni. S a lány hiába kérdezte bánatának, furcsa magaviseletének okát, az ifjú elfordult tőle, iparkodott megharagudni reá s tudott szivének parancsolni, tudta a lángoló érzelmeket visszafojtani, s az ajkára tóduló örjöngő szavakat soha sem szalasztotta ki njakán. De ha az erős kötelességérzet nem is engedi meg neki, hogy a leánynyal sejtesse, milyen szenvedélyek dúlják keblét, nem tudta önmagának megtiltani azt, hogy legalább a papírral ne közölje a szenvedélyt, mely keblét megrepeszteni fenyegeti. Naplót vezetett, abba irta be szivének elérhetetlen vágyait s okoskodásokkal, az ész s a kötelesség parancsolta hideg szavakkal iparkodott azokat elnyomni. Gondolkodott, hogyan fog ez végződni ? Nem tudta ketté vágni a gordiusi csomót, de oda lőni szivébe, abba a nyomorult husdarabba, mely e csomónak megkötője volt, arra elhatározta magát. Magához vett egy pisztolyt, bement kis szobájába s mintegy lecsendesedve, a kétségbeesés hidegvérével irta naplójába a következő sorokat: „Rakovsky Kázmér meghalt 1847. márczius elsején.“ Azután levelet szándékozott írni atyjának, de ekkor kinyitott az ajtó . Luiza lépett be rajta, mondván Kázmérnak, hogy egy fiatal ember akar vele beszélni, ki a vendégfogadó szobában várakozik reá. Kázmér kisietett, átkozva magában a világ összes fiatal embereit. Luiza a nyitva hagyott ajtón, a női kíváncsiságtól ösztönözve, az ajtón bedugta fürtös fejecskéjét, de a borzalom sikoltásával ijedt vissza, a bátyja által meggondolatlanul ott hagyott pisztolyt véve észre. Most már nem a kíváncsiság, hanem a félelem által hajtatva ment be az ajtón, s azon ritka erélylyel, melyet válságos pillanatokban gyenge nőknél is oly gyakran tapasztalunk, ragadta meg a vészthozó fegyvert s a kandalló mögé hajita. A pisztoly alatt volt egy kis füzet, Kázmár naplója, ezt — leküzdve álszemérmét, mely a fiatal ember gondolatait, vágyait, érzelmeit elolvasni még a nővérnek is megtiltó, s lázas sietséggel kezdett olvasni, remélve, hogy bátyja rejtélyes magaviseletének okát meg fogja fejthetni, arra gondolva, hogy bátyja talán szeret valakit s szerelmét nem viszonozzák. S hangosan dobogó szívvel olvasta az első oldalokon a mély szenvedély szavait s már irigyelni kezdte a nőt, kit oly derék ember, mint Kázmér, oly hőn tud szeretni s nem értette, hogy lehet az, hogy egy Kázmért viszont ne szeressenek . . . Egyszerre szivéhez kapott, saját nevét olvasta a lapokon . . . hangtalanul rogyott egy székbe s imádkozni akart . . . nem bírt. Nem tudott egy imát sem kezdeni, térdre véte magát, úgy könyörgött, hogy legalább sírni tudjon .... hiába, ima s könnyek nem jöttek segítségére, hogy keble fájdalmán enyhítsenek. Oda rohant az eldobott fegyverhez, melyet örjöngve szoritgatott . . . már homlokához illesztette a hideg csövet, melyről azt hitte, hogy szenvedéseitől meg fogja váltani, midőn Kázmér, kinek eszébe jutott, hogy a naplót megsemmisíteni s a pisztolyt elrejteni kellett volna, belépett. Szemben találta magát Luizával, de nem a naiv, gyermekes leánykával, hanem az öntudatra ébredt nővel, kiszive titkos érzelmeit egyszerre Néhány szó Székesfejérvár sz. kir. város közegészségügyi viszonyairól. Ugyhiszem alig van a műveltebb közönség közül valaki, ki ama közmondást nem ismerné, hogy a szappan mennyiségének fogyasztása mérve, az egyének és vele a nemzetek műveltségi fokának. De a tisztaság és a közegészségügy kellő ápolása egymással olyannyira párhuzamosan és egy irányban haladnak, hogy a kettőt egymástól elválasztani tulajdonképen nem is lehet. Nem akarok ezen pontra nézve további fejtegetésbe bocsátkozni, mert ez a műveltebb közönségre nézve teljesen felesleges, aki pedig ezen igazságtól áthatva nincs, az még ma is Ázsiának egy zugában él, hol a civilisationak még csak hajnala sem köszöntött be! Jelen soraimmal csak Székesfejérvár városnak egy égő sebére akarok reá mutatni, mely közegészségügyi szempontból gyors és gyökeres orvoslást igényel. A közegészségügyi törvények nyilván — és igen bölcsen — rendelik, hogy heveny fertőző kórok járvány