Székesfehérvár és Vidéke, 1891. július-december (19. évfolyam, 79-157. szám)
1891-11-21 / 140. szám
Hegjelen hetenkint háromszor: »Inden kedden,csütörtöki ét szombaton. Szerkesszöség és kiadó-hivatal: Belváros, Sasa -intes». Minden a lap szellemi részére vonatkozó kön*itmány, további előfizetések, felsiólamlások, hirdetések stb. ide intéseadék. igya« példányok 10 krajosárért' a fiáder-mntonai'1 dohány-tőndéjében, kase&raganatosai kereskedésében, a las?kikreáéjinál és a sierkeéitöségben kapbink.ál * Szombat, 1891. November 21 XIX-ik évfolyam. 1401.. szám. ___________WHO TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉPIRODALMI előfissetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv* kereskedésében. aaaiaadLé». postalaul-vatalsa.*,!« Kiírtat Awkva xfava » laj egy oldal* (eolamaa) 49 helyre v*i hepastra; egy hely hilyegdljsa &MU fi fc»t Többször hirdetők SO ssásb Sk árleengedeahen rSssesülnek. Ss«rk«s É tével «ritkáni lehet lapenklni déleiért »a fél a éréig. Slr 5 fl 9E«té»l áreux: Égési évre . . . . . 8 frt. — kr. Fél évre ..... 4 frt. — kr. Negyedévre . . . , 2 frt. — kr. A ,9 NyHttére,fcee ty sir 81 kr. Elöfiietések és hirdetések még elfogadtattak Budapesten » Haaseistein és Vogler (Jannis Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utesa 13. sx. — Goldberger A. hirdetési irodájába!!, s Y&esdatona 9. sa. — Bécsien ! Haasisstein él ?*gUt (Ottó Masas) hirdetési irodájában j 1. •^ruSsahgasse Xr. 10, Seh&lsk Mssrik Wkdatési irodájába • ^slledV Sir, 11. mirieMaek Ssttef MU BstadVIataaKs Gazdasági egyesületeink és a milleniumi kiállítás. Ez alkalommal nem azzal a most nagyon élénk diskusszié tárgyát képező kérdéssel akarunk foglalkozni, hogy a nagy nemzeti ünnephez mi lenne méltóbb, országos-e vagy nemzetközi kiállítás? — Melyik lenne hivatottabb feltüntetni azt, hogy a magyar nemzet azt az ezredévet, melynek lefolyásakor örömünnepet ül, miként hasz- nálta föl a kulturális és a gazdasági hala- ; dás tekintetében, hogy elérte-e azon polcot, amely egy ezredéve munkálkodó nemzetet a czivilizált népek sorában megillet? Nem vagyunk hajlandók a rendezendő kiállítást oly szempontból nézni, hogy melyik formájában lenne alkalmas hazánkba több népet csődíteni. Lehet világkiállítást is oly körülmények között rendezni, hogy nagyon kevés érdeklődést bír felkelteni, s rendez-hető kisebb keretű kiállítás is úgy, hogy alkalmas legyen az egész művelt világ figyelmének és érdeklődésének felkeltésére. A fődolog az, hogy hazánk, bármily ki-állítás keretében úgy jelenjék meg, hogy megjelenése impozáns, erőről és akaratról tanúskodó legyen. E tekintetben pedig mezőgazdaságunk a döntő tényező, ettől van sok várni és kívánni valónk. Midőn egy jövőben rendezendő kiállítás eszméjével foglalkozunk, kénytelenek vagyunk az 1885-iki országos tárlat tanulságaira viszszagondolni, friss emlékezetbe hozni azt a szomorú valóságot, hogy hazánk mezőgazdasági tényezőie nem ”jelentek meg méltóan azon a tárlaton,amelyről pedig ép oly lelkes szavakkal volt hirdetve, mint most, —hogyy Magyarország gazdaságának a maga teljességgében kell e tárlaton külső‘t megnyilatkozásrk! . jjjjj jönni. "I A tudomány és gyakorlat megállapitotta már azon tényezőket, melyek valamely ország gazdasági életében kifejezetten és külön feladatkörrel bírnak, s melyeknek az ország gazdaságát feltüntető akczióban egy- forma hatálylyal kell közreműködniök. Ezek: az egyesek, a gazdasági testületek és — az állam. Az 1885-iki kiállításon — emlékezünk: még Peo — csak az állami gazdaságok jelentek meg kifogástalanul. A rangsor szerint legutolsó tényező vitte a legnagyobb szerepet. Az egyesek tekintetében —sajnos — nálunk csak nagybirtokos-dinasztáinkról lehet szó. A magyar nagybirtokos-arisztokráczia 1885-ben 41 kiállítóval volt képviselve, pedig tudomásunk szerint a főrendiház 8000 forint adót fizető tagjainak névsora sokszorosan hosszabb. Főpapságunk is e nagybirtokos-dinaszták közé tartozik — s az első nagyobb nemzeti kiállításon összesen 14 egyházi uradalmat láttunk képviselve. Semmi esetre sem méltó képviselete nagybirtokosaink gazdaságának, mely a magyar földbirtokoknak területileg csaknem egyharmadát foglalja el. Kis- és középbirtokos osztályunk egyes tagjai — ismerjük el — nem bízják meg azon áldozatokat, melyekkel egy tárlaton való megjelenés jár. De mire valók akkor mezőgazdasági testületeink, gazdasági egyesületeink és gazdaköreink ily alkalmakkor, ha nem arra, hogy koncentrálják az elforgácsoltan gyönge erőket, s kumulatíve tüntessék föl működési területük mezőgazdasági és termelési viszonyait? Az 1885-iki kiállítás tanulságai arra utaltak, hogy az ideig gazdasági egyesületeink nem oldották meg fentjelölt feladatukat. A kiállítás mezőgazdasági csoportjában mindössze tizenöt gazdasági egylet jelent meg, gyűjteményes tárlatot renedezve. E tizenöt egylet közül is csak egy mutatta be saját tevékenységét, az erdélyi gazdasági egylet, a többi egyszerűen összehozta a gyűjteményes tárlatot. A gazdasági egyesületek kétharmad része pedig életjelt sem adott magáról. Ez állapot az 1895-iki kiállításon nem ismétlődhetik. Gazdasági egyesületeinknek meg kell mutatni azt, hogy tényleg azok, amiknek az egyesek anyagi és szellemi erejét konzentráló szervezetüknél fogva lenniük kell, működő és hatékony társadalmi erők gazdasági életünkben. A nagyobb iradalmak külön is tesznek annyit és olyat, hogy a kiállításon önállólag szerepelhetnek. Kis- és középbirtokososztályunk azonban — , melynek gazdasága feltüntetése nélkül megközelítőleg teljes ki-,s látás sem képzelhető — a gazdasági egyesületek intézményére kell hogy támaszkodjék, midőn produktumát a művelt világ elé tárja. Még teljes négy évük van gazdasági életünk hivatottság tekintetében elsőrangú tényezőinek, hogy munkálkodjanak elsősorban természetesen nem a kiállítás technikai kombináczióin, hanem azon, hogy legyen mit kiállítanunk. Legyen rugója gazdasági egyleteink fokozott tevékenységének a gazdasági haladásés intelligencia terjesztésének terén azon tudat, hogy négy év múlva Magyarországnak ezredéves múltjához méltólag kell megjelenni a művelt világ kritizáló szemei előtt. F.e. TARCZA. GÁTVERSENY. BESZÉLY. (8.) SZIRONTAI (TÓTH) ARTÚRTÓL (Folytatás.) Azt hiszem, Mariska kisasszony teljesen meg van elégedve eddigi szereplésével. Habár váltig mondogatja is, hogy e gyönyörű kis teremtés egy cseppet se hasonlít ő hozzá, azért mégis csak önmagára ismer. Hogyisne! Az a naiv, öntudatlan kacérkodás, az a finoman affektált gyűlölet, az a lappangó szenvedély, az a csábító gyönyör, mely a féltékenység izgalmaiban nyilatkozik, mindez apró mozaik, gyanánt szolgál a szerelem történetéhez. A szellemi fénykép rezgő vonalai egy közösi pontba futnak össze, a szív mélyébe, hogy édes érzelmek alakjában ismét a felszínre törjenek. Hogyan is írja a költő ?Imádni, egymást véghetetlenül; szeretni egymást a némaság, közepette: az ember kész volna így tölteni az egész örökkévalóságot!“ Most még csak elején vagyunk az érdekes küzdelemnek. Mariska sejti már, de még nem tudja, minő átalakulásokon megy keresztül. Vájjon a titkolt szerelem kelyhében nem rejt-e halált hozó mérget avagy a boldogság küszöbén fog csalódni? A meg nem értett gondolatok tragédiája oly megható ! Az erőszakolt fájdalom oly romantikus hatást gyakorol! A lemondás keserve ... a haldokló virágok . . a bánat ... a sápadt holdfény ... a költői hervadás — a menykőbe! hisz nem kell m mindjárt nyafogni! szó sincs —nem leszek kegyetlen,* nem fenyegetőzöm a zord nemezis korbácsával, nem tűröm a reménytelenség sirhamára azt az ismert keresztet* mely a süldő poéták állítása szerint — csupa köny és csupa sóhaj . . . Sőt ellenkezőleg. ‘ A tánczene izgató ütemeire trillázó kacaj felel. Mariska nagyon jól mulat. A szilaj hév elragadja. Hisz Edmund is szereti őt ! Az egész jelenet csak felhívás a további harcra! — Ön egy gyalázatos ember! Mennyi szeretet, mennyi szemrehányás, menynyi rejtély e néhány szócskában ! A kecsesen fitogtatott közöny alatt az ellentmondások tárháza, a visszautasításban lázas gyönyör, mely ég a türelmetlenségtől újra találkozhatni ! Egy tekintet, egy mosoly, egy oda vetett szó — visszatérünk a régi dalhoz, mely örökké ugyanaz marad! Az első szerelem. az első boldogság hajnala ! Edmund nem tér vissza többé ama bizonyos mellékterembe. Az ő helyét is elfoglalják mások. Akedves bárók majd a délceg huszártisztek, kik oly sikerülten tudnak udvarolni. Hasztalan várja őt az a másik aranyos pillangó — Birike grófnő. Hasztalan szónokol az örökös miniszterjelölt, a gróf Birsalmai Herosztratus — a szív parlamerttjében a bíboros karszékben a pajzán kis Ámerül. Ez pedig a szerelem nyilaival felel az interpellációkra. Edmond már megkapta a választ: halálra van sebezve. Némán tekint a leányka után, ki a ragyogó szivárványhullámok közt hol eltűnik, hol újra megjelen, mint egy álombéli fantom ... Nem képes nyugodtságán uralkodni. Megindul, hogy felkeresse őt, majd visszahökken. Csak azért is dacoskodik iskolás gyermek módjára. Tudja meg az a gonosz kis tündér, hogy nem akarok szépsége előtt meghódolni! Nem! Soha ! Oh jaj! — csak ne hazudtolná meg saját szívét! A szerelem tüzében megolvad a jégkebel: a hős Akhillesből gyáva szokityához válik ! — Nem! Nem! szól görcsös mosollyal, mikor alig néhány lépés választja el az imádott lénytől. Minél szilárdabban vonakodik, annál közelebb jut hozzá. Érzi, hogy szívdobogásuk egybeforr, lelkük világa egyesül — hisz tulajdonkép nincs semmi ok haragra . . . No persze, majd mindjárt kibékítjük őket . . . talán a kölcsönös szerelmi vallomáslapján mindjárt beszéljünk az esküvő napjáról is? Még ez kellene! Akkor azután bevégezhetnők az elbeszélést. Holtomiglan — holtodiglan! Ezzel vége. A szemfüles hírlapírók kitennék az újságba: Hymen. Városunk egyik ünnepelt szépsége ... a táncvigalmak egyik elegáns tüneménye szbi szbi. Pedig a szerkesztővel úgy alkudtunk meg, hogy én vagy tíz húsz számot kihúzok novellával, ő meg cserében kidicsér engemet, minő csinos nősülendő fiatal ember vagyok ! Azért hát most mi mondjuk: Nem és nem! Tessék csak türelemmel lenni. Ott van a derék monoklié pávián —a Rudolf gróf. Az majd megakadályozza a gyors kifejlődést. Oly boszos irigykedéssel vigyorog Edmund szemei közé, mintha egyedül csak neki lenne joga a leányka szerelméhez. (Folytatás köv.) Énekek éneke az én jegyesemhez. Irta: Borosa Mihály. (Vége.) .Olyan az arczod, mint az az alabastrom, melyre piros rózsa levelet fuvallt a szellő.* (III. ének.) .Piczinke lába kibújt takarója alól, olyan mintha vér fakadna a hó alól.“ (X. ének.) Hol veszi az az öreg ember ezeket a gyönyörű hasonlatokat? Mekkora gyöngédség: .Hűvös az alkony, bevezetlek háló kamrádba, behintem ágyadat virágokkal, hogy virágok közt aludjál, mint az esteli szellő,* ismét: .Levendulát szedek, fejed alá teszem, az legyen vánkosod.* IV. ének. — Mintha a népdal szép sorait hallanék .Derékaljad gerlicze pelyhéből A vánkosod liliom levélből.* Szinte látják a kecses teremtést, amint jön „szekdelve, mint a zerge* a Vl-ik énekben, ahogy azt Fejes István is leirta „Sulamit“ czimü költeményében : ,Ah! Csitt! szeretőm jön, ő szökdel a halmon, Mint zerge siet le; imhol ez ő ! Oh jösz-e ölemre — így cseng szava, hallom. Bimbóba’ virágba’ már a mező. A téli köd elszállt, zöldül a fa ága,’ A völgyi bokorban gerlicze búg, Illatba füröszt a szöllőfa Virága. S a mirtuson ott csügg szép koszorúd.“ Hát vannak az énekek énekében olyan szellemi morzsák, melyek bőven kárpótolnak a fáradságért, melyet keresésükre fordítottnak. S az egész 13 énekben minden szerkezeti lazasága és tartalmi zavarossága mellett elevenen megnyilatkozik az a véghetetlen szerelem, amiről énekelnek a zsoltárok a babiloni vizek mellett; amitől elhervad az izlandi lakó a szárazföldön; amitől lángra gyűl a hideg német s a forró franczia megőrül: megnyilatkozik a honszerelem, amely egész üdeségében él az öreg ember szivében, amelynek ápolásánál mindig ott volt kezével, szavával, tollával. S most azénekek éneke ismertetését bevégezvén, le is tehetném a tollat, de még van némi mondanivalóm, a Borcsa Mihály személyével kapcsolatosan. Mi egyszerűbb, de lelkiismeretes munkásainkat sohasem becsüljük meg úgy, mint kellene, úgy mint megérdemlenék. Látszólag nagyokat, sokszor csak úgy tetsző érdemeket imádunk és emelünk előtérbe, ha pedig az illető külföldi, idegen náczióból való, akkor éppen bolondulunk utána. És ez nem jól van így. Boross Mihály egyike — sőt nem nagy túlzással egyedülit is írhatnék — azoknak, kik annak idejében szellemük gazdag, kincstárából egészséges táplálékkal látták el ezt a magyar népet, legjobban férkőztek e nép véralkatához, gondolkozásmódjához. Irodalmunk csecsemő korában minden szeretettel és arravalósággal forgolódtak azon a pályán a melyen az úttörők munkáját végezték, s az anyagi haszon nemhogy csordult, de alig cseppent nemes működésükért s az elismerés is megsántult lábbal járt utánuk ha ugyan egészénél nem maradt.Nem volt még meg akkor mindaz, ami a hit gyertyáinak felgyujtogatására szükséges. Az Isten méltónak tartotta Borosa Mihályt felvenni azon választottai közzé, kik annak a szép virágnak , a magyar nyelv és néperkölcsnek illatát megérzik. Ha más ember dühöngött, kesergett, mert ostoba vágyait nem adta meg a sors. Borosa Mihály lelkének megnyílt az a boldogság, hogy ő kincs önnönmagának, mert magyar minden izében és elkezdte ezt a kincset, pazar kézzel osztogatni a nép A szegény gyermekek Ünnepe. Lapunk múlt számában említést tett fiuk a magát lélekemelő ünnepélyről, miket városunkban f. hó 19-én délután az .szr. krajczár egylet* és a székesfehérvári .Jótékony nőegylet* nemeskeblü tagjai, szegény tanulóink jótevő angyalai rendeztek, ellátván 119 szegény tanuló gyermeket a szükséges ruházattal, hogy a téli idők zordsága ellen védjék ezek egészségét és életét. A magasztos ünnepélyek egyik fénypontját képezték ama beszédek, mik a jótékonyságot méltatva, hála tett szívvel mondottak is köszönetet a megajándékozott gyermekek és a tantestület nevében, a nemeskeblü hölgyeknek adományaik és fáradozásaikért. A székesfehérvári jótékony nőegylet kegyes ünnepélyén tantestületünk kiváló jeles ; tagja Gőbel János György isk. igazgató egy szépen átgondolt s tartalmas beszéddel üdvözölte a ruha kiosztási ünnepély alkalmával a jótékony nőegylet jeles védnökét, Szőgyény-Marich Julia ősligát és