Székesfehérvár és Vidéke, 1891. július-december (19. évfolyam, 79-157. szám)

1891-11-21 / 140. szám

Hegjelen hetenkint háromszor: »Inden kedden,csütörtöki ét szombaton. Szerkesszöség és kiadó-hivatal: Belváros, Sasa -­in­tes». Minden a lap szellemi részére vonatkozó kön*­itmány, további előfizetések, felsiólamlások, hirdetések stb. ide intéseadék. igya« példányok 10 krajosárért' a fiáder-mntonai'1 dohány-tőndéjében, kase&raganatosai kereskedésében, a las?­ki­­kreáéjinál és a sierkeéitöségben kapbink.­ál * Szombat, 1891. November 21 XIX-ik évfolyam. 1401.. szám. ___________WHO TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉPIRODALMI előfissetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv* kereskedésében. aaaiaadLé». postalaul-vatalsa.*,!« Kiírtat Awkva xfava » laj egy oldal* (eolamaa) 49 helyre v*i hepastra; egy hely hilyegdljsa &MU fi fc»t Többször hirdetők SO ssásb Sk árleengedeahen rSssesülnek. Ss«rk«s É tével «ritkáni lehet lapenklni déleiért »a fél a éréig. Slr 5 fl 9E«té»l áreux: Égési évre . . . . . 8 frt. — kr. Fél évre ..... 4 frt. — kr. Negyedévre . . . , 2 frt. — kr. A ,9 NyHttére,­fcee t­y sir 81 kr. Elöfiietések és hirdetések még elfogadtattak Budapesten » Haaseistein és Vogler (Jannis Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utesa 13. sx. — Goldberger A. hirdetési irodájába!!, s Y&esd­atona 9. sa. — Bécsien ! Haasisstein él ?*gUt (Ottó Masas) hirdetési irodájában j 1. •^ruSsahgasse Xr. 10,­­ Seh&lsk Mssrik Wk­datési irodájába • ^slledV Sir, 11. mirieMaek Ssttef MU BstadVIataaKs Gazdasági egyesületeink és a milleniumi kiállítás. Ez alkalommal nem azzal a most na­gyon élénk diskusszié tárgyát képező kér­déssel akarunk foglalkozni, hogy a nagy nemzeti ünnephez mi lenne méltóbb, orszá­gos-e vagy nemzetközi kiállítás? — Melyik lenne hivatottabb feltüntetni azt, hogy a­ magyar nemzet azt az ezredévet, melynek lefolyásakor örömünnepet ül, miként hasz-­ nálta föl a kulturális és a gazdasági hala- ; dás tekintetében, hogy elérte-e azon polc­ot,­­ a­mely egy ezredéve munkálkodó nemzetet a czivilizált népek sorában megillet? Nem vagyunk hajlandók a rendezendő­ kiállítást oly szempontból nézni, hogy melyik­­ formájában lenne alkalmas hazánkba több népet csődíteni. Lehet világkiállítást is oly körülmények között rendezni, hogy nagyon kevés érdeklődést bír felkelteni, s rendez-­­­hető kisebb keretű kiállítás is úgy, hogy alkalmas legyen az egész művelt világ figyel­mének és érdeklődésének felkeltésére. A fődolog az, hogy hazánk, bármily ki-­­állítás keretében úgy jelenjék meg, hogy megjelenése impozáns, erőről és akaratról tanúskodó legyen. E tekintetben pedig me­­­zőgazdaságunk a döntő tényező, ettől van sok várni és kívánni valónk. Midőn egy jövőben rendezendő kiállítás­ eszméjével foglalkozunk, kénytelenek vagyunk­­ az 1885-iki országos tárlat tanulságaira visz­­szagondolni, friss emlékezetbe hozni azt a szomorú valóságot, hogy hazánk mezőgazda­sági tényezői­­e nem ”jelen­tek meg méltóan azon a tárlaton,a­melyről pedig ép oly lelkes szavakkal volt hirdetve, mint most, —­hogyy­ Magyarország gazdaságának a maga teljesség­­gében kell e tárlaton külső‘t megnyilatkozásrk! . jjjjj jönni. "I A tudomány és gyakorlat megállapi­­totta már azon tényezőket, melyek valamely ország gazdasági életében kifejezetten és­ külön feladatkörrel bírnak, s melyeknek az ország gazdaságát feltüntető akczióban egy-­ forma hatálylyal kell közreműködniök. Ezek:­ az egyesek, a gazdasági testületek és — az­ állam. Az 1885-iki kiállításon — emlékezünk: még Peo — csak az állami gazdaságok je­­­lentek meg kifogástalanul. A rangsor sze­rint legutolsó tényező vitte a legnagyobb­ szerepet. Az egyesek tekintetében —­­sajnos —­ nálunk csak nagybir­tokos-dinasztáinkról lehet szó. A magyar nagybirtokos-arisz­­tokráczia 1885-ben 41 kiállítóval volt kép­viselve, pedig tudomásunk szerint a főrendi­ház 8000 forint adót fizető tagjainak névsora sokszorosan hosszabb. Főpapságunk is e nagybirtokos-dinaszták közé tartozik — s az első nagyobb nemzeti kiállításon összesen 14 egyházi uradalmat láttunk képviselve. Semmi esetre sem méltó képviselete nagybirtokosaink gazdaságának, mely a ma­gyar földbirtokoknak területileg csaknem egyharmadát foglalja el. Kis- és középbirtokos osztályunk egyes tagjai — ismerjük el — nem bízják meg azon áldozatokat, melyekkel egy tárlaton való megjelenés jár. De mire valók akkor mezőgazdasági testül­eteink, gazdasági egye­sületeink és gazdaköreink ily alkalmakkor, ha nem arra, hogy konc­entrálják az elfor­­gácsoltan gyönge erőket, s kumulatíve tün­tessék föl működési területük mezőgazda­­sági és termelési viszonyait? Az 1885-iki kiállítás tanulságai arra utaltak, hogy az ideig gazdasági egyesüle­teink nem oldották meg fentjelölt feladatu­kat. A kiállítás mezőgazdasági csoportjában mindössze tizenöt gazdasági egylet jelent meg, gyűjteményes tárlatot renedezve. E ti­zenöt egylet közül is csak egy mutatta be saját tevékenységét, az erdélyi gazdasági egylet, a többi egyszerűen összehozta a gyűjteményes tárlatot. A gazdasági egyesü­letek kétharmad része pedig életjelt sem adott magáról. Ez állapot az 1895-iki kiállításon nem ismétlődhetik. Gazdasági egyesületeinknek meg kell mutatni azt, hogy tényleg azok, a­miknek az egyesek anyagi és szellemi erejét konzentráló szervezetüknél fogva lenniük kell, működő és hatékony társadalmi erők gazdasági életünkben. A nagyobb iradalmak külön is tesznek annyit és olyat, hogy a kiállításon ön­ál­lólag szerepelhetnek. Kis- és középbirtokos­­osztályunk azonban — , melynek gazdasága feltüntetése nélkül megközelítőleg teljes ki-,­s látás sem képzelhető — a gazdasági egye­sületek intézményére kell hogy támaszkod­jék, midőn produktumát a művelt világ elé tárja. Még teljes négy évük van gazdasági életünk hivatottság tekintetében elsőrangú tényezőinek, hogy munkálkodjanak első­sor­ban természetesen nem a kiállítás technikai kombináczióin, hanem azon, hogy legyen mit kiállítanunk. Legyen rugója gazdasági egyleteink fo­kozott tevékenységének a gazdasági haladás­­és intelligenc­ia terjesztésének terén azon tudat, hogy négy év múlva Magyarország­nak ezredéves múltjához méltólag kell meg­jelenni a művelt világ kritizáló szemei előtt. F.e. TARCZA. GÁTVERSENY. BESZÉLY. (8.) SZIRONTAI (TÓTH) ARTÚRTÓL (Folytatás.) Azt hiszem, Mariska kisasszony teljesen meg van elégedve eddigi szereplésével. Habár váltig mon­dogatja is, hogy e gyönyörű kis teremtés egy csep­pet se hasonlít ő hozzá, azért mégis csak önmagára ismer. Hogyisne! Az a naiv, öntudatlan kacérkodás, az a finoman affektált gyűlölet,­ az a lappangó szen­vedély, az a csábító gyönyör, mely a féltékenység izgalmaiban nyilatkozik, mindez apró mozaik, gyanánt szolgál a szerelem történetéhez. A szellemi fénykép rezgő vonalai egy közösi pontba futnak össze, a szív mélyébe, hogy édes érzelmek alakjában ismét a fel­színre törjenek. Hogyan is írja a költő ?­­Imádni, egymást véghetetlenül; szeretni egymást a némaság, közepette: az ember kész volna így tölteni az egész örökkévalóságot!“ Most még csak elején vagyunk az érdekes küzdelemnek. Mariska sejti már, de még nem tudja, minő átalakulásokon megy keresztül. Vájjon a tit­kolt szerelem kelyhében nem rejt-e halált hozó mér­get avagy a boldogság küszöbén fog csalódni? A meg nem értett gondolatok tragédiája oly­ meg­ható ! Az erőszakolt fájdalom oly romantikus hatást gyakorol! A lemondás keserve ... a haldokló virá­gok . . a bánat ... a sápadt holdfény ... a költői hervadás — a menykőbe! hisz nem kell m mindjárt nyafogni! szó sincs —­nem leszek kegyetlen,* nem fenyegetőzöm a zord nemezis korbácsával, nem tűröm a reménytelenség sirha­mára azt az ismert keresztet* mely a süldő poéták állítása szerint — csupa köny és csupa sóhaj . . . Sőt ellenkezőleg. ‘ A tánczene izgató ütemeire trillázó kacaj felel. Mariska nagyon jól mulat. A szilaj hév elragadja. Hisz Edmund is szereti őt ! Az egész jelenet csak felhívás a további harcra! — Ön egy gyalázatos ember! Mennyi szeretet, mennyi szemrehányás, meny­nyi rejtély e néhány szócskában ! A kecsesen fitog­tatott közöny alatt az ellentmondások tárháza, a visszautasításban lázas gyönyör, mely ég a türelmet­lenségtől újra találkozhatni ! Egy tekintet, egy mo­soly, egy oda vetett szó — visszatérünk a régi dal­hoz, mely örökké ugyanaz marad! Az első szerelem.­ az első boldogság hajnala ! E­dmund nem tér vissza többé ama bizonyos mellékterembe. Az ő helyét is elfoglalják mások. A­­kedves bárók majd a délceg huszártisztek, kik oly sikerülten tudnak udvarolni. Hasztalan várja őt az a másik aranyos pillangó — Birike grófnő. Hasz­talan szónokol az örökös miniszterjelölt, a gróf Birsalmai Herosztratus — a szív parl­amerttjében a bíboros karszékben a pajzán kis Ámer­ül. Ez pedig a szerelem nyilaival felel az interpellációkra. Ed­mond már megkapta a választ: halálra van sebezve. Némán tekint a leányka után, ki a ragyogó szivár­­ványhullámok közt hol eltűnik, hol újra megjelen, mint egy álombéli fantom ... Nem képes nyugodtságán uralkodni. Megindul, hogy felkeresse őt, majd visszahökken. Csak azért is­ dacoskodik iskolás gyermek módjára. Tudja meg az a gonosz kis tündér, hogy nem akarok szépsége előtt meghódolni! Nem! Soha ! Oh jaj! — csak ne hazudtolná meg saját szívét! A szerelem tüzében megolvad a jégkebel: a hős Akhillesből gyáva szokityához válik ! — Nem! Nem! szól görcsös mosollyal, mikor alig néhány lépés választja el az imádott lénytől. Minél szilárdabban vonakodik, annál közelebb jut hozzá. Érzi, hogy szívdobogásuk egybeforr, lelkük világa egyesül — hisz tulajdonkép nincs semmi ok haragra . . . No persze, majd mindjárt kibékítjük őket . . . talán a kölcsönös szerelmi vallomás­­lapján mind­járt beszéljünk az esküvő napjáról is­­? Még ez kellene! Akkor azután bevégezhetnők az elbeszélést. Holtomiglan — holtodiglan! Ezzel vége. A szem­füles hírlapírók kitennék az újságba: Hymen. Vá­rosunk egyik ünnepelt szépsége ... a táncvigalmak egyik elegáns tüneménye szbi szbi. Pedig a szerkesz­tővel úgy alkudtunk meg, hogy én vagy tíz húsz számot kihúzok novellával, ő meg cserében kidicsér engemet, minő csinos nősülendő fiatal ember va­gyok ! Azért hát most mi mondjuk: Nem és nem! Tessék csak türelemmel lenni. Ott van a derék monok­lié pávián —­a Rudolf gróf. Az majd megaka­dályozza a gyors kifejlődést. Oly boszos irigykedés­sel vigyorog Edmund szemei közé, mintha egyedül csak neki lenne joga a leányka szerelméhez. (Folytatás köv.) Énekek éneke az én jegyesemhez. Irta: Borosa Mihály. (Vége.) .Olyan az arczod, mint az az alabastrom, melyre piros rózsa levelet fuvallt a szellő.* (III. ének.) .Piczinke lába kibújt takarója alól, olyan mintha vér fakadna a hó alól.“ (X. ének.) Hol veszi az az öreg ember ezeket a gyönyörű hasonlatokat? Mekkora gyöngédség: .Hűvös az alkony, beve­zetlek háló kamrádba, behintem ágyadat virágokkal, hogy virágok közt aludjál, mint az esteli szellő,* ismét: .Levendulát szedek,­ fejed alá teszem, az le­gyen vánkosod.* IV. ének. — Mintha a népdal szép sorait hallanék­ .Derékaljad gerlicze pelyhéből A vánkosod liliom levélből.* Szinte látják a kecses teremtést, amint jön „szekdelve, mint a zerge* a Vl-ik énekben, ahogy azt Fejes István is leirta „Sulamit“ czimü költemé­nyében : ,Ah! Csitt! szeretőm jön, ő szökdel a halmon, Mint zerge siet le; imhol ez ő ! Oh jösz-e ölemre — így cseng szava, hallom. Bimbóba’ virágba’ már a mező. A téli köd elszállt, zöldül a fa ága,’ A völgyi bokorban gerlicze búg, Illatba füröszt a szöllőfa Virága. S a mirtuson ott csügg szép koszorúd.“ Hát vannak az énekek énekében olyan szel­lemi morzsák, melyek bőven kárpótolnak a fárad­ságért, melyet keresésükre fordítottnak. S az egész 13 énekben minden szerkezeti lazasága és tartalmi zavarossága mellett elevenen megnyilatkozik az a véghetetlen szerelem, amiről énekelnek a zsoltárok a babiloni vizek mellett; amitől elhervad az izlandi lakó a szárazföldön; amitől lángra gyűl a hideg német s a forró franczia megőrül: megnyilatkozik a honszerelem, amely egész üdeségében él az öreg ember szivében, amelynek ápolásánál mindig ott volt kezével, szavával, tollával. S most az­­énekek éneke ismertetését bevé­­gezvén, le is tehetném a tollat, de még van némi mondani­valóm, a Borcsa Mihály személyével kap­csolatosan. Mi egyszerűbb, de lelkiismeretes munkásainkat sohasem becsüljük meg úgy, mint kellene, úgy mint megérdemlenék. Látszólag nagyokat, sokszor csak úgy tetsző érdemeket imádunk és emelünk előtérbe, ha pedig az illető külföldi, idegen náczióból való, akkor éppen bolondulunk utána. És ez nem jól van így. Boross Mihály egyike — sőt nem nagy túlzás­sal egyedülit is írhatnék — azoknak, kik annak idejében szellemük gazdag, kincstárából egészséges táplálékkal látták el ezt a magyar népet, legjobban férkőztek e nép véralkatához, gondolkozás­módjához. Irodalmunk csecsemő korában minden szeretettel és arravalósággal forgolódtak azon a pályán a melyen az úttörők munkáját végezték, s az anyagi haszon nemhogy csordult, de alig cseppent nemes működésü­kért s az elismerés is megsántult lábbal járt utá­nuk ha ugyan egészénél nem maradt.Nem volt még meg akkor mindaz, ami a hit gyertyáinak felgyuj­­togatására szükséges. Az Isten méltónak tartotta Borosa Mihályt fel­venni azon választottai közzé, kik annak a szép vi­rágnak , a magyar nyelv és néperkölcsnek illatát megérzik. Ha más ember dühöngött, kesergett, mert ostoba vágyait nem adta meg a sors. Borosa Mihály lelkének megnyílt az a boldogság, hogy ő kincs önnönmagának, mert magyar minden izében és el­kezdte ezt a kincset, pazar kézzel osztogatni a nép­ A szegény gyermekek Ünnepe. Lapunk múlt számában említést tett fiuk a ma­gát lélekemelő ünnepélyről, miket városunkban f. hó 19-én délután az .szr. krajczár egylet* és a székesfehérvári .Jótékony nőegylet* nemeskeblü tagjai, szegény tanulóink jótevő angyalai rendeztek, ellátván 119 szegény tanuló gyermeket a szükséges ruházattal, hogy a téli idők zordsága ellen védjék ezek egészségét és életét. A magasztos ünnepélyek egyik fénypontját képezték ama beszédek, mik a­­ jótékonyságot méltatva, hála tett szívvel mondottak is köszönetet a megajándékozott gyermekek és a tan­testület nevében, a nemeskeblü hölgyeknek adomá­nyaik és fáradozásaikért. A székesfehérvári jótékony­­ nőegylet kegyes ünnepélyén tantest­ületünk kiváló jeles ; tagja Gőbel János György isk. igazgató egy szépen átgondolt s tartalmas beszéddel üdvözölte a ruha kiosztási ünnepély alkalmával a jótékony nőegylet jeles védnökét, Szőgyény-Marich Julia ő­sligát és

Next