Székesfejérvár, 1876 (6. évfolyam, 1-105. szám)
1876-02-26 / 17. szám
1876. február 26-án. VI. évi folyam. 17. szám. Társadalmi hetilap. A városi és megyei hatóság, gazdasági egylet, iskolatanács, s a tanítók és községi jegyzők egyletének közlönye. Megjelen hetenkint kétszer: szerdán és szombaton. A lap ára, házhoz hordással vagy postán küldve. Egy évre..........................................................................6 frt. — kr. Fél évre...............................................................................3 frt. — kr. Negyed évre.....................................................................1 frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 , nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz, Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. A lap szellemi részét illető közlemények a „Székesfeérvár' szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.) czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. A Nyílttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Kéziratok nem küldetnek vissza. Az örvény szélén. Vannak dolgok a közéletben, melyeket hallgatással mellőzni nemcsak mulasztás, de bűn volna. Ilyen jelenleg színészetünk ügye is, vagyis azon intézmény, mely sokkal magasztosabb nemzeti és közművelődési czélokra van rendeltetve, semhogy szánalmat keltő vonaglásában némán kísérjük a szégyenletes hanyatlás mozzanatain keresztül a bukáshoz. Annál kevésbbé szabad pedig ezt nekünk, mint a közélet és nyilvánosság közegének tennünk, mert nemzeti színészetünk czéljával, mind feladatával s ezekhez képest követelményeivel tisztában vagyunk; s azon biztos tudatból indulunk ki, hogy a magyar nemzeti színészet, hazafias érzelmeinknek ezen féltékenyen gondos ápolást váró gyermeke, nem csupán a színtársulaté, még kevésbbé magáé az igazgatóé, de nem a színházi választmányé, sőt összes közönségünké sem, hanem édes magyar hazánké és nemzetünké. Színészetünket oly kincsnek kell tartanunk, mely nemzetiségünknek egyik védoszlopa és büszkesége, melyben hazafias szellemünk geniusa él, és nyilatkozik a múltra, jelenre, jövőre, egyaránt. Ugyanezen szempontok vezérelték jóakaratú tollunkat, midőn erre vonatkozólag több ízben felszólaltunk. Felszólaltunk pedig, mert láttuk a hiányokat és hibákat, mert körülményeink ismerése és tapasztalat alapján sejtettük a következményeket. Ámde jóakaró felszólalásunk nem várt visszatetszéssel, sőt részben visszahatással találkozott ép azon ponton, honnét a halálos betegség gyógyításának kellene valakiindulnia a színigazgató úr részéről. A gyorsan fejlődő következmények csakhamar igazolták azt, mit előre sejtettünk, s az ezt előidézett ok korántsem puszta állítás már, mert a tények beszélnek. A tények pedig abban összegezhetők, hogy a városunkban működő színtársulat az elsőrendű színésznők és színészek kivételével különösen kára gyengén szervezett, hogy a működési czél téves, a vezetés elhibázott volt. Tekintsünk csak vissza a lefolyt évadra. Nagyrészt régi, megunt és népszerűtlen darabok hurczoltattak elő; közönségünk leginkább a vígmenetű operetteket kedveli, s volt rá eset, hogy egy egész hónap alatt csak három-négy operette került színre; jutalomjátékok alkalmával pedig oly gyenge és elkoptatott darabok hurczoltattak elő, hogy közönségünknek elment minden kedve a színházlátogatástól, azért aztán később a jutalomjátékok alkalmával leginkább kongott a színház. A közönség panasza e tekintetben indokolt volt. Ezekről azonban többet nem akarunk szólani most, annyival inkább nem, mert már a társulat szervezve van, s legjobb esetben sem kívánhatjuk a gyökeres javítást, hanem néhány jó erővel a kar pótlását. Most nincs más teendőnk mint a társulat megmentéséről gondoskodni. Színügyünkre már akkor, midőn az idény elején színészeink a városba jöttek — az anyagi viszonyoknál fogva is — nem valami kecsegtető jövőt lehetett reméleni, azonban a következmények még a vártnál is roszabbul ütöttek ki s színészetünket a pártoláshiány miatt a reméltnél is nagyobb veszély fenyegeti. A színidény elején a szomorú viszonyok miatt a színészetnek is sanyarú helyzetét látni lehetvén, a sajtó bölcs előrelátással módokról kezdett gondoskodni, melylyel a pártolást fokozza, egyrészről biztatá az igazgatót a társulat jó szervezésére, másrészről sürgető egy pártoló-egylet alakítását s a színházi választmány figyelmét felhívta, hogy a közönségre minden módon hasson. Sajnosan kell felemlítenünk egyik sem sikerült, s miután a tényezők működésének eredménye majd mind ellenkező volt, nem csoda, ha szinügyünk most már az örvény szélén áll. A választmány nem hatott oly mérvben a közönségre mint kellett volna; a műszaki szakosztály nem volt erélyes, p. o. nem ügyelt repertoki összeállítására, nem nézett be a művezetés titkaiba, mely eltévesztett volt, szóval nem vette szivére a dolgot s ha máskép nem pressióval nem mutatta meg a tévesztett művezetésnek a helyes irányt. A választmányi tagok egy nagy része, kivéve az ügybuzgó elnököt, jegyzőt s a műszaki osztály elnökét túlságos hanyagul vette az ügyet, az ülésekre nem jártak, sokszor ülést sem lehetett tartani s igy nem volt többször alkalom sem a színészet ügyéről értekezni. A szinügypártoló-egylet eszméje, mely ezen évi idény elején oly élénken foglalkoztató a színügybarátokat nem alakult meg, bár minden készen volt az alakulásra. A mulasztás vádja illeti itt azokat, kiket a választmány kiküldött az alakításra, mulasztás vádja súlyosodik a választmányra, miért nem sürgette őket. Nem tudjuk egyéni ambitio, vagy talán a sértett büszkeség vezeté az alapszabályok kidolgozására kiküldött bizottságot működésében, akkor midőn a már készen levő alapszabályokat nem fogad tA A CZAI A. nép fi ágája. — Irta: Vasadi-Balogh Lajos. — (Folytatás.) Az iskolába a növendékeket a tanító úgy fogadta, mint apa, testvér, gyermekbarát. Tanította, oktatta őket, játszott velük. Lassanként elnémult az ellenkezés, és minden szülő szívesen küldi gyermekét az iskolába. Elkövetkezett az első közvizsga. A szülök örömkönnyeket hullattak, látva csemetéik előre haladását. Az egész hallgatóság gyönyörrel élvezte az előmenetelt s bámulatát nem tudta elfojtani, mikor 6 - 7 éves gyemekeik értelmesen és szépen verselgettek. Az elért eredményért Munkás Áron tanító a jó Istennek adott hálát. Most már egy lépéssel tovább kívánt haladni. Nem csak az iskolát és növendékeket akarta előbbre vinni, hanem a már felnőtteket is a jóra akaró vezérelni. Amint az ősz utója elkövetkezett, midőn a természet elzárta kebelét, megszűnt a külső mezei munka, terve kiviteléhez fogott. Magához hivatá pár jó emberét, kikről meg volt győződve, hogy minden jónak lelkes felkarolói és pártolói, előadó nekik érthetőn, hogy mit szeretne e Gazdátlan községben meghonosítani, beszédét igy folytatá: — Az alkalom szüli a rosszat, ha tehát a roszszat akarják megsemmisíteni, az alkalmakat kell megszüntetni. Ezt az igazságot, lépten nyomon tapasztalhatjuk magunk között a mindennapi életben. Aki nem dolgozik, hasznos munkával nem tölti idejét, ráérelméjével hiába való dolgokon merengeni. Kész azalkalom is a roszra. Képzelődik, s utoljára anynyira beleéli magát a gondolkodás által teremtett képzeletébe, hogy felkel benne az akarat, annak véghez vitelére. Legelső volna tehát, hogy a roszra való alkalmat a semmit nem tevést elhárítsuk és polgártársainknak tanulságos és mulatságos foglalkozást nyújtsunk a téli hoszszu estékben, midőn az ember egészen elunja magát. Legalkalmasabnak tartom erre nézve, ha társulatba lépne, egy bizonyos helyen „olvasókört“ állítanánk, újságlapokat járatnánk, hasznos ismertetést nyújtó könyveket szereznénk, olvasgatva, érdekes dolgok felett vitatkozva mulatnánk s töltenénk el a másként unalmas téli estvéket. Ez képezné elménket, nemesítené, és tisztítaná erkölcsünket, s helyes gondolkodásra vezérelne. Még tovább is beszélt a tanító, de oly meggyőzően és oly hatásosan, hogy a kik hallgatták, alig várták, hogy szétmenve, működhessenek, szórják a jó magot s alkotni segítsék az „olvasókört“ Cselekedet bizonyította a lelkesedést, a buzgóság nem szalmatűz lángja volt. Gazdátlanon nemsokára 150 taggal megalakult az „Olvasókör,“ mely az ismeretnek, világosságnak lett terjesztője. A polgárok siettek elvégezni napi rendes dolgaikat, hogy mehessenek az olvasókörbe olvasni, hallani az országban és a nagy világban történő eseményeket. Az ott hallottakat aztán mind elbeszélték otthon családjaik körében. Mint csodálkoztak mindannyian a nagy dolgok felett amit Oroszországban, Francziaországban, vagy édes hazánkban véghezvittek. — Munkás Áron tanító úr hűségesen eljárt az „Olvasókörbe“ sem eső, sem szél vissza nem tartotta őt. Nagyon, de igen nagyon szerette a népet. — Felolvasta az újságokat, megmagyarázta, majd olyan dolgokat hozott elő, melyről igen jó beszélgetést kezdhettek a jelenlevők. Mikor Munkás Áron tanító úr belépett az olvasókörbe, az ott jelen voltak mind felálltak és az első helyet adták számára. A tisztelet és szeretet minden jelével fogadták. — Nagy dolog volt ez „Gazdátlanban“ ahol azelőtt a tanítót nem becsülték és csaknem a legutolsó embernek tekintették. A gőg és kevélység azelőtt a népet vakká, süketté és balgataggá tette. Mikor már látta Munkás tanító úr, a jóra való igyekezetét, a nemesre való hajlamot, egy lépéssel tovább ment. Csendes téli estén együtt, voltak a kör tagjai vidáman beszélgetve. „Olvasták barátaim, hogy Kerti község mily boldog — szólt a társalgás közepette Munkás — mily sok gyümölcse van, mennyi jövedelmet hajt az be, és hogy tüzelő fajok oly bőségben van, hogy nem kell a földtől a trágyát ellopni. Gondolkodtam a felett, hogy lehetne ez a mi községünk is olyan , boldog. — Itt van a sok tér, haszonvétel nélkül heverő föld, mocsáros helyek, melyek a levegőt büzhödté teszik, ezekre fordítottam figyelmemet. Azon meggyőződésre jutottam, hogy úgy egészségi tekintetből mint a vagyonosság szempontjából igen hasznos jó dolgot mivelnénk, ha a mocsárakat csatornázás által kiszáritnánk s fákkal beültetnénk. Hasonlóul az üres tereket beültetés által díszessé változtatnánk. A haszonvétel nélkül levő homokos és egyéb földjeinket befásitás által haszonra fordítanánk s jó levegővé alakítanánk át. Ezzel a munkálkodással mit nyernénk? A fák kigőzölgése illatossá és egészségessé tenné a levegőt Lenne tüzelő fánk, mely által nem soványodnék el földünk, mert a trágyát mint szántóföldjeinknek adhatnánk, nem csalnók meg mi magunkat, barmainknak jó legelőt nyújtanánk. (Vége következik.)