Székesfejérvár, 1876 (6. évfolyam, 1-105. szám)

1876-02-26 / 17. szám

1876. február 26-án. VI. évi folyam. 17. szám. Társadalmi hetilap. A városi és megyei hatóság, gazdasági­ egylet, iskolatanács, s a tanítók és községi jegyzők egyletének közlönye. Megjelen hetenkint kétszer: szerdán és szombaton. A­ lap ár­a, házhoz hordással vagy postán küldve. Egy évre..........................................................................6 frt. — kr. Fél évre...............................................................................3 frt. — kr. Negyed évre.....................................................................1 frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. H­irdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 , nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz, Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. A lap szellemi részét illető közlemények a „Székes­­fe­­­érvár'­ szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.) czim­zendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. A Nyílttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Kéziratok nem küldetnek vissza. Az örvény szélén. Vannak dolgok a közéletben, melyeket hallga­tással mellőzni nemcsak mulasztás, de bűn volna. Ilyen jelenleg színészetünk ügye is, vagyis azon in­tézmény, mely sokkal magasztosabb nemzeti és köz­művelődési czélokra van rendeltetve, semhogy szá­nalmat keltő vonaglásában némán kísérjük a szégyen­letes hanyatlás mozzanatain keresztül a bukáshoz. Annál kevésbbé szabad pedig ezt nekünk, mint a közélet és nyilvánosság közegének tennünk, mert nemzeti színészetünk czéljával, mind feladatával s ezekhez képest követelményeivel tisztában vagyunk; s azon biztos tudatból indulunk ki, hogy a magyar nemzeti színészet, hazafias érzelmeinknek ezen félté­­­­kenyen gondos ápolást váró gyermeke, nem csupán a színtársulaté, még kevésbbé magáé az igazgatóé, de nem a színházi választmányé, sőt összes közön­ségünké sem, hanem édes magyar hazánké és nem­zetünké. Színészetünket oly kincsnek kell tartanunk, mely nemzetiségünknek egyik védoszlopa és büszke­sége, melyben hazafias szellemünk geniusa él, és nyilatkozik a múltra, jelenre, jövőre, egyaránt. Ugyanezen szempontok vezérelték jóakaratú tollunkat, midőn erre vonatkozólag több ízben fel­szólaltunk. Felszólaltunk pedig, mert láttuk a hiá­nyokat és hibákat, mert körülményeink ismerése és tapasztalat alapján sejtettük a következményeket. Ámde jóakaró felszólalásunk nem várt visszatetszés­sel, sőt részben visszahatással találkozott ép azon ponton, honnét a halálos betegség gyógyításának kellene vala­kiindulni­a a színigazgató úr részéről. A gyorsan fejlődő következmények csakhamar igazolták azt, mit előre sejtettünk, s az ezt előidé­zett ok korántsem puszta állítás már, mert a tények beszélnek. A tények pedig abban összegezhetők, hogy a városunkban működő színtársulat az elsőrendű szí­nésznők és színészek kivételével különösen kára gyengén szervezett, hogy a működési czél téves, a vezetés elhibázott volt. Tekintsünk csak vissza a le­folyt évadra. Nagyrészt régi, megunt és népszerűtlen darabok hurczoltattak elő; közönségünk leginkább a vígmenetű operetteket kedveli, s volt rá eset, hogy egy egész hónap alatt csak három-négy operette került színre; jutalomjátékok alkalmával pedig oly gyenge és elkoptatott darabok hurczoltattak elő, hogy közönségünknek elment minden kedve a színházláto­gatástól, azért aztán később a jutalomjátékok alkal­mával leginkább kongott a színház. A közönség panasza e tekintetben indokolt volt. Ezekről azonban többet nem akarunk szólani most, annyival inkább nem, mert már a társulat szervezve van, s legjobb esetben sem kívánhatjuk a gyökeres javítást, hanem néhány jó erővel a kar pótlását. Most nincs más teendőnk mint a társulat meg­mentéséről gondoskodni. Színügyünkre már akkor, midőn az idény elején színészeink a városba jöttek — az anyagi viszonyok­nál fogva is — nem valami kecsegtető jövőt lehetett reméleni, azonban a következmények még a vártnál is roszabbul ütöttek ki s színészetünket a pártolás­­hiány miatt a reméltnél is nagyobb veszély fenyegeti. A színidény elején a szomorú viszonyok miatt a színészetnek is sanyarú helyzetét látni lehetvén, a sajtó bölcs előrelátással módokról kezdett gondos­kodni, melylyel a pártolást fokozza, egyrészről biztatá az igazgatót a társulat jó szervezésére, másrészről sürgető egy pártoló-egylet alakítását s a színházi vá­lasztmány figyelmét felhívta, hogy a közönségre minden módon hasson. Sajnosan kell felemlítenünk egyik sem sikerült, s miután a tényezők működésé­nek eredménye majd mind ellenkező volt, nem csoda, ha szinügyünk most már az örvény szélén áll. A választmány nem hatott oly mérvben a kö­zönségre mint kellett volna; a műszaki szakosztály nem volt erélyes, p. o. nem ügyelt repertoki összeál­lítására, nem nézett be a művezetés titkaiba, mely eltévesztett volt, szóval nem vette szivére a dolgot s ha máskép nem pressióval nem mutatta meg a té­vesztett művezetésnek a helyes irányt. A választmá­nyi tagok egy nagy része, kivéve az ügybuzgó elnö­köt, jegyzőt s a műszaki osztály elnökét túlságos hanyagul vette az ügyet, az ülésekre nem jártak, sokszor ülést sem lehetett tartani s igy nem volt többször alkalom sem a színészet ügyéről értekezni. A szinügypártoló-egylet eszméje, mely ezen évi idény elején oly élénken foglalkoztató a színügyba­rátokat nem alakult meg, bár minden készen volt az alakulásra. A mulasztás vádja illeti itt azokat, kiket a választmány kiküldött az alakításra, mulasztás vádja súlyosodik a választmányra, miért nem sür­­gette őket. Nem tudjuk egyéni ambitio, vagy talán a sértett büszkeség vezeté az alapszabályok kidolgo­zására kiküldött bizottságot működésében, akkor midőn a már készen levő alapszabályokat nem fogad­­ tA A CZAI A. nép fi á­g­á­j­a. — Irta: Vasadi-Balogh Lajos. — (Folytatás.) Az iskolába a növendékeket a tanító úgy fo­gadta, mint apa, testvér, gyermekbarát. Tanította, ok­tatta őket, játszott velük. Lassanként elnémult az ellenkezés, és minden szülő szívesen küldi gyermekét az iskolába. Elkövetkezett az első közvizsga. A szülök öröm­könnyeket hullattak, látva csemetéik előre haladását. Az egész hallgatóság gyönyörrel élvezte az előmene­telt s bámulatát nem tudta elfojtani, mikor 6 - 7 éves gyemekeik értelmesen és szépen verselgettek. Az elért eredményért Munkás Áron tanító a jó Istennek adott hálát. Most már egy lépéssel tovább kívánt haladni. Nem csak az iskolát és növendékeket akarta előbbre vinni, hanem a már felnőtteket is a jóra akaró ve­zérelni. A­mint az ősz utója elkövetkezett, midőn a ter­mészet elzárta kebelét, megszűnt a külső mezei munka, terve kiviteléhez fogott. Magához hivatá pár jó emberét, kikről meg volt győződve, hogy minden jónak lelkes felkarolói és pár­tolói, előadó nekik érthetőn, hogy mit szeretne e Gaz­dátlan községben meghonosítani, beszédét igy folytatá: — Az alkalom szüli a rosszat, ha tehát a rosz­szat akarják megsemmisíteni, az alkalmakat kell meg­szüntetni. Ezt az igazságot, lépten nyomon tapasztal­­­­hatjuk magunk között a minden­napi életben. A­ki nem dolgozik, hasznos munkával nem tölti idejét, ráér­­­elméjével hiába való dolgokon merengeni. Kész az­­alkalom is a roszra. Képzelődik, s utoljára anynyira bele­éli magát a gondolkodás által teremtett képzele­tébe, hogy felkel benne az akarat, annak véghez vite­lére. Legelső volna tehát, hogy a roszra való alkalmat a semmit nem tevést elhárítsuk és polgár­társainknak tanulságos és mulatságos foglalkozást nyújtsunk a téli hoszszu est­ékben, midőn az ember egészen elunja magát. Legalkalm­asabnak tartom erre nézve, ha tár­sulatba lépne, egy bizonyos helyen „olvasókört“ állí­tanánk, újság­lapokat járatnánk, hasznos ismertetést nyújtó könyveket szereznénk, olvasgatva, érdekes dol­gok felett vitatkozva mulatnánk s töltenénk el a más­ként unalmas téli estvéket. Ez képezné elménket, ne­mesítené, és tisztítaná erkölcsünket, s helyes gondol­kodásra vezérelne. Még tovább is beszélt a tanító, de oly meggyő­zően és oly hatásosan, hogy a kik hallgatták, alig várták, hogy szétmenve, működhessenek, szórják a jó magot s alkotni segítsék az „olvasókört“ Cselekedet bizonyította a lelkesedést, a buzgóság nem szalmatűz lángja volt. Gazdátlanon nemsokára 150 taggal megalakult az „Olvasókör,“ mely az isme­retnek, világosságnak lett terjesztője. A polgárok siettek elvégezni napi rendes dol­gaikat, hogy mehessenek az olvasó­körbe olvasni, hal­lani az országban és a nagy világban történő esemé­nyeket. Az ott hallottakat aztán mind elbeszélték otthon családjaik körében. Mint csodálkoztak mindannyian a nagy dolgok felett a­mit Oroszországban, Francziaor­­szágban, vagy édes hazánkban véghezvittek. — M­u­n­­kás Áron tanító úr hűségesen eljárt az „Olvasókörbe“ sem eső, sem szél vissza nem tartotta őt. Nagyon, de igen nagyon szerette a népet. — Felolvasta az újságo­kat, megmagyarázta, majd olyan dolgokat hozott elő, melyről igen jó beszélgetést kezdhettek a jelenlevők.­­ Mikor Munkás Áron tanító úr belépett az olva­sókörbe, az ott jelen voltak mind felálltak és az első helyet adták számára. A tisztelet és szeretet minden jelével fogadták. — Nagy dolog volt ez „Gazdátlan­ban“ a­hol azelőtt a tanítót nem becsülték és csak­nem a legutolsó embernek tekintették. A gőg és ke­vélység azelőtt a népet vakká, süketté és balgataggá tette. Mikor már látta Munkás tanító úr, a jóra való igyekezetét, a nemesre való hajlamot, egy lépéssel tovább ment. Csendes téli estén együtt, voltak a kör tagjai vidáman beszélgetve. „Olvasták barátaim, hogy Kerti község mily boldog — szólt a társalgás közepette Mun­kás — mily sok gyümölcse van, mennyi jövedelmet hajt az be, és hogy tüzelő fajok oly bőségben van, hogy nem kell a földtől a trágyát ellopni. Gondolkod­tam a felett, hogy lehetne ez a mi községünk is olyan , boldog. — Itt van a sok tér, haszonvétel nélkül heverő föld, mocsáros helyek, melyek a levegőt büzhödté te­szik, ezekre fordítottam figyelmemet. Azon meggyőző­­­­désre jutottam, hogy úgy egészségi tekintetből mint a vagyonosság szempontjából igen hasznos jó dolgot mivelnénk, ha a mocsárakat csatornázás által kiszárit­­nánk s fákkal beültetnénk. Hasonlóul az üres tereket beültetés által díszessé változtatnánk. A haszonvétel nélkül levő homokos és egyéb földjeinket befásitás által haszonra fordítanánk s jó levegővé alakítanánk át. Ezzel a munkálkodással mit nyernénk? A fák ki­gőzölgése illatossá és egészségessé tenné a levegőt­ Lenne tüzelő fánk, mely által nem soványodnék el földünk, mert a trágyát mint szántóföldjeinknek adhat­nánk, nem csalnók meg mi magunkat, barmainknak jó legelőt nyújtanánk. (Vége következik.)

Next