Székesfejérvár, 1876 (6. évfolyam, 1-105. szám)
1876-02-23 / 16. szám
VI. évi folyam. 16. szám. 1876. február 23-án. Társadalmi hetilap. A városi és megyei hatóság, gazdasági egylet, iskolatanács, s a tanitók és községi jegyzők egyletének közlönye. Megjelen hetenkint kétszer, szerdán és szombaton. .A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve. Egy évre..........................................................................6 frt. — kr. Fél évre................................................. 3 frt. — kr. Negyed évre.....................................................................1 frt. 50 kr. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. Viedetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor ! Megrendelőinktől 6 — nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. A lap szellemi részét illető közlemények a ,,Székesfejérvár“ szerkesztőségének (Széchenyi utcza 6-ik sz.) czímzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi díjak Klakner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. A Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Kéziratok nem küldetnek vissza.na Társadalmi viszonyainkról. Az elmúlt év sanyaruságai után örvendve vártuk a jövőt, bár annak lefolyása is kétes előttünk, azonban az embernek örökké hű vigasza a remény ott virasztott sziveinkben s biztatott, hogy reméljünk és várjunk, talán a keserű múlt után szebb, boldogabb jövendő következik. Szebb s boldogabb jövőre, szebb s boldogabb napokra nagy szükségünk van, mert a múlt hibáit megbünhődtük eléggé. Azonban, hogy a múltak hibáit, melyet sok tekintetben nem magunk okoztunk, helyre pótoljuk, segítenünk kell önmagunkon. „Segíts magadon az Isten is segít a régi közmondás, de igaz ma is. — Segítsünk tehát mi magunk, mert nem várhatjuk örökké azt, hogy mások segítsenek bajainkon. Két kézzel működjünk saját jobblétünk előmozdításán, helyzetünk segítésén. Nem elég azonban ehez szóár, nem elég felesleges hosszadalmas vita, hanem tenni kell, ez legyen a jelszó. Először is társadalmi sebeinket kell hegeszteni, begyógyítani, illetve társadalmi életünket felfrisíteni, annak penyhüdt ereibe új vért önteni, hogy tettre buzdítsa minden tagját, saját és a közhaza javára. Társadalmi viszonyaink nem kedvezők s nem olyanok most, hogy azzal akár anyagi, akár szellemi gyarapodásunkat elő lehetne mozdítani. Ha közelebb akarnék ezt jelezni, szomorú képet kellene adnunk, nagyon szomorút. Társadalmi téren mindenekelőtt szükségünk van egy jó, erőteljes, nemzeties szellemű középosztályra. Ez jelenleg nincs nálunk. A régi elpusztult. A régi köznemesség, mely a nemzet zömét képezi, mely évezredeken át a magyar alkotmány s nemzetiség támasza, védője, harczosa s igen gyakran vértanúja volt — nincs többé, majdnem egészen vagyonilag kipusztult, elenyészett. A történeti nevek a régi hit és dicsőség s a máig fennálló alkotmány s nemzeti szellem hirdeti, hogy voltak. Anyagilag elenyésztek, s a középnemesi birtokos osztályt hiába keressük már, csak itt ott találunk a megyében is elszórva néhány családot, kik még vagyonilag is hirdetik a régi szellemet. A többi elenyészett s csak az elpusztult nemesi curiák hirdetik laktukat. A vagyonilag elenyészett ezen középosztály helyét it még eddig nem állta. A birtokaikon felemelkedett nép fia nagyrészben műveltség tekintetben nem emelkedett annyira, hogy középosztály nevet érdemeljen, vagyonilag kivívta az előnyt, de nem műveltségileg. Az izraelita elem halad e téren, de még a nemzettesttel nem olvadt annyira össze, hogy a régit pótolja, ép igy nem a polgári elem sem. Új, erőteljes középosztályt tehát csak az imént elősorolt osztályok szoros egyesülése teremthetne s alkothatna egygyéolvadás által. Azonban ehhez szükséges a kasztszellera, a társadalmi külömbözet teljes lerontása s egyesülés a közháza javára. A régi köznemességet, megölte az, hogy nem akart a haladó korral mindenben haladni, korántsem értjük ezt a szellemi terem, hanem inkább az anyagin. More patria gazdálkodott; fiát csak urnak nevelte, iparra, kereskedelemre nem adott semmit, azt kicsinylőleg lenézte, sőt sokszor azt s mivelőjét megvetette. Mi lett az eredmény? Az, hogy anyagilag tönkre jutott, s vagy műveltségi állásánál a közpályán tartás tartja fenn magát, vagy beleolvadt a népbe, de sok tekintetbe még ott is fentartó régi büszkeségét. Az izraelita elem még nem olvadt a nemzettestbe, de ennek oka sok tekintetben magunk vagyunk, rontsuk le a korlátokat törvényhozásilag s házasság és rokonsági viszonynál fogva öleljük még közelebb ez elemet is a nemzettestbe. Reméljük országgyűlésünk végre engedve a kor intő szavának segíteni fog ezen is és pedig legrövidebb idő alatt. A polgári osztály szinte visszavonulva saját kasztszerű magányába nem igen akart előremenni, haladni s csak saját jólétét s gazdagságát mozdítva elő rendesen önkörében megmaradt. A nép fia, kigazdagodás folytán tekintélyes vagyont szerzett, műveltség tekintetében maradt el, mert fiait nem taníttatván a fiú is maradt oly félműveit, mind az apa s épen sehogy sem akart magasabbra törni. Hogy tehát fris, erős középosztályt teremtsünk, rontsuk le a társadalmi válaszfalakat, törjük le a gátakat s közös erővel iparkodjunk annak létesülésén. A régi nemesség tegyen le a régi büszkeségről s haladjon a haladó korral minden téren, ismerje el az ipar, kereskedelem jogosultságát, tisztelje s becsülje azt. Az izraelita s polgári elem lépjen ki kasztszerü önköréből, a nép fia vagyonához képest tanitassa s műveltesse gyermekeit s akkor, ha mindezek megtörténnek, az osztálykülönbséget lerontva közelítsenek egymáshoz. Ha az említett osztályok vagy ha úgy tetszik elemek egymással kölcsönösen egyesülnek, ezek összeműködéséből, midőn minden társadalmi fal leomlik, emelkedhetik ki egy szabadelvű, democratikus, e mellett nemzeties szellemű középosztály. Ez leend támasza a hazának, úgy mint régenten a köznemesség volt s egyszersmind fentartója a magyar elemnek. TÁRGZA. Huszár*- dal.*) Egy pohár bor a békében Jól esik a huszárnak, S harcz idején a harezmezön Szembe néz a halálnak ... Sarkantyúját bele vágja Lovába, S a harezmezön vérpatak kél Nyomába. Huszár vagyok, magyar huszár Viseletem nemzeti! A ki meglát, ha német is Azt vallja : „ez helyre ii !“ S ha magyarul megkérdi a Nevemet: „Nyalka huszár!“ ... Ez lesz rá a Feleset! — Húzd rá czigány! húzzad vígan!... Csak azért is húzd rája!... Ne gondolja senki fia, Hogy a huszárt bú bántja. — Húzd rá czigány a leglelkét A dalnak: Lesz még egykor jó napja a Magyarnak! Kömives Imre. *) A Táczon állomásozó huszárságnak eldalolásul ajánlja .A nép hálája. — Irta: Vasadi-Balogh Lajos. — (Folytatás.) Nem mondom el, hogy milyen gazdátlan volt Harapós uram ház tájéka, inkább csak a beszélgetést adom elő. — Adjon Isten jó napot! — ily szóval és köszöntéssel lépett be Galamb uram a tanító úrral Harapós házába — im elhoztam kigyelmed becsületes házához — Munkás Áron tanító urat szives látogatóba. — Igen jól tették, hogy eljöttek, van jó borom, meg aztán egy kis harapni való is találkozik, elmulathatunk egész reggelig — mondá némi henczegéssel Harapós. — Nem az enni inni valóért jöttünk mi — mondá Galamb uram. — Tudom, hogy kigyelmed házánál is van elég, de hát a tanítóénál, az már kérdés — szólt Harapós kevély gőgösen, éreztetve, hogy milyen kevésbé nézik a tanítót. Észrevette ezt Munkás barátunk, de szelid tekintetét nem válta fel komor nézés. Eddig ő hallgatott. Beleegyedett aztán ő is a beszélgetésbe. Egy ideig az időről, vetésekről s egyéb dolgokról folyt a beszéd, de később észrevétlenül a község szomorú ügyeire térté a társalgást. — Bizony sok baj van itt, és ha Gazdátlant az uj kor Sodomájává nem akarjuk tenni, úgy a jó erkölcsű és helyes gondolkodású embereknek kezet kell fogni, és hozzálátni, a nép javításához. Rendes élet, szorgalmas munka kell itt mint példa, mely tanítson és téritsen. — Ilyen jó szándék ébredt fel bennem — mondá a tanító — s ez vezérelt kigyelmedhez is. Kigyelmed községünk egyik legjobb módú embere, értelmes polgár, kinek szavára, okos tanácsára sokan hallgatnak és a mi fő, tisztetelete becsülete van lakostársai előtt, tudom, hogy jó lelke engem se zár ki, hanem befogad és a közboldogság megépítésében segítségünk leend.... Még sokat beszélt a tanító úr, aminek az lett a vége, hogy megtérítette egészen Harapóst, ki, így szólt végre: Csak szóljon tanító úr, én mindig a jónak voltam barátja, ha a nép javát, boldogságát munkálja édes tanító úr, mindég oldala mellett fog találni. Még tovább folyt a barátságos beszélgetés s kézfogással távoztak. Mikor vendégeit Harapós kikisérte igy súgott Galambnak : „Ejnye de igen derék ember ez a tanitó. — Meghiszem azt, csak azután megbecsüljük — mondá vissza Galamb. Ezen örvendetes eredmény felbátoritá tanítónkat, sorba járta hű kísérőjével igy a község első embereit, s midőn már csaknem mind megnyerő, hozzá kezdett a nagy munkához, a község boldogitásához, romjaiból való felépitéséhez. Legelőször is mint tanitó az iskolára forditá figyelmét. Mily szomorú képe volt annak. Denevérek, pókok és prücskök palotája volt az. Esztendős por lepte a padokat, a falakat, nagy lepedő pókháló a padlást ronda piszok nem engedé a nap sugarát behatolni az iskolába az ablakon keresztül. Munkás uram munkához látott, kitisztogattatá az iskola termét. Meg volt a tiszta világos iskola, de gyermek egy se volt. Hirdették a templomban, dobolták az