Állami Garay János gimnázium, Szekszárd, 1927
Március Tizenötödike és a Neonacionalizmus Japán mesében olvastam valamikor, hogy a kiotói béka látni akarta Osakát. Elindult tehát és felmászott egy magas hegyre, mely pontosan a két város között feküdt. A hegy tetején Osaka felé fordulva felállt a két hátulsó lábára és meglepetésében nagyot kiáltott: Nini, ez az Osaka épen olyan, mint Kiotó! Elfelejtette ugyanis, hogy ebben a helyzetben szemei hátrafelé néznek s így Osaka helyett Kiotót látta s ha él, még most is azt hiszi, hogy Osaka épen olyan, mint Kiotó. Talán tudjátok Kedves Tanulók, hogy a mesemondók nemcsak játékos képzeletű költők, hanem rendszerint bölcs emberek is, akik a lelket gyönyörködtető történeteik mélyén értékes igazságokat rejtegetnek. Ez a mese is példázat arról az emberről, aki mindig hátra, a múltba néz s ezért a jövőt is épen olyannak látja, mint a múltat. Amint minden okos ember tudja, hogy Osaka nem olyan, mint Kiotó, akképen azt is tudja, hogy a jövő sem lesz olyan, mint a múlt, hanem olyan lesz, amilyennek mi kialakítani képesek leszünk. Miért mondom én mindezeket ma, mikor Március Tizenötödikét ünnepeljük? Mert az 1848. márciusát megelőző magyar generáció nagyrészt ilyen múltbanéző emberekből állott, akik a régi dicsőség palástjába takaróztak, ahelyett, hogy a mai nap jól végzett kötelességeinek alapjára építették volna fel a szebb, fényesebb jövendőt. A háromszázéves nemzeti nagyságon járt a képzeletük és nem vették észre, hogy hazánk vagy száz évvel maradt el a haladó nyugati népek mögött. Telve voltak a magyarság halhatatlan tetteivel, melyeket a kereszténység és a kultúra megvédésében véghezvitt és nem tudták, hogy ezeket a szolgálatokat a nyugati népek már régen elfelejtették és hogy országunkból csak a gazdag mágnásokat, a műveletlen pusztát és az exotikus csikósokat ismerik, örökösen a dicső múlton jártatva eszüket, igen meg voltak elégedve magukkal s az volt a jelszavuk, hogy Magyarországon kívül nincs élet. A valóságban pedig szegény, elmaradt és idegenek által kormányzott ország volt a mi hazánk. Ha mostan valaki azt gondolná, hogy tehát el kell szakadnunk a múlttól, hogy a jelenünk munkás és a jövendőnk biztató lehessen, az igen nagy tévedésbe esnék. Ami a háznak az alap, ami a fának a gyökér, az a nemzetnek a múlt. A jelen a múlton épül fel és a jövendő virágai és gyümölcsei a múlt talajából szívják az éltető nedveket. Amit ebben a múltbanéző nemzedékben jogosan kifogásolni lehet, az az, hogy nem végezte el a saját jelenének munkáját és nem tette meg kötelességét a jövővel szemben. Úgy tett, mint az az építész, aki szilárd alapot rak a háznak és erre az alapra nem épít semmit, vagy mint a fa, mely hatalmas gyökereket ereszt, de nem hoz gyümölcsöt. Az ősök dicsőségére csak az a nemzedék tekinthet pirulás nélkül, amely maga is megteszi a maga kötelességét. A márciusi ifjak sem szakadtak el a múlttól. Tele volt az ő lelkük is az ősök dicsőségével s épen ezért még nyomasztóbbnak érezték a jelen nyomorúságát. Nem azt mondták, hogy Magyarországon kívül nincs élet.