Szemészet, 1868 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1868-01-26 / 1. szám
ö r nyűvé lesz. Megmutatja a két ellenkező irányú délkörben létező különféle fénytörés tüneményét az által, hogy a szemháttér valamely ábráját domború lencsével és hengeres üveggel szemlélteti, miáltal az astigmatismus minden sajátságával megismerkedünk. Az ily módon mesterségesen utánzott tüneményeknek fejtegetése, valamint az astigmaticus szemre való alkalmaztatása oly jeles, hogy kevés hozzá hasonlót ismerünk a szakirodalomban. Részemről az olvasót, ki a szerző nevezett módja szerint a tüneményeket tanulmányozza, csak arra figyelmeztetem, hogy a kísérleteket még tovább viheti, mint ő. Ha t. i. előbb astigmatismust idéz elő az ábrán az által, hogy erősebb síkhengerüveget tart kellő távolságban, akkor azt 2"-nyi domború lencsével, hol egyenes, hol megfordított képben szemlélheti, a szerint, amint a domború lencsét előbbihez közel vagy távolabb tartja, így az astigmaticus szem egyenes és megfordított képe közti különbséget fényesen fogja előállítani. Ha aztán sajá szemét vagy a lencsét kissé idestova mozgatja, az edények azon félretolódását veszi észre, mely oly jellemző az astigmaticus szem szemtükörképére nézve. Ezen kísérletekre legjobban a Stokes-féle astigmaticus lencse használható fel, mert csekély csavarás segítségével azzal az astigmatismus mindenféle fokát képesek vagyunk előállítani. Az ötödik szakaszban a mélységnek felismerése (Tiefendimension), valamint a parallactische Verschiebung nevű tünemény, a hatodikban pedig a szemháttér-micrometriája röviden, de érthető módon adatnak elő. Az egész 6-dik fejezet számos gyakorlatilag felhasználható megjegyzéseket tartalmaz, daczára hogy számtani adatokon alapszik, melyeknek fejtegetése talán visszariaszthatná az olvasók egynémelyükét, mit igazán sajnálnunk kellene, mivel a szerző e bonyolódott tárgyat valóban mindenkinek értéskörébe helyezte. Tulajdonképi számtani része e fejezetnek egyébként egy külön szakaszban van adva, melyben először a nagyító lencsének nagyobbítása (Leupenvergrösserung) tárgyaltatik, 2-szor az egyenes kép nagyobbításának kiszámítása, 3-szor a mélységnek (Tiefendimension), végre 4-szer a megfordított kép nagyobbításának kiszámítására szolgáló számtani elvek állíttatnak elő. (Az egész 6-dik fejezet még külön füzetben is megjelent, mint oly magában álló munkálat, mely a többi szemtükrészeti könyvek kiegészítésére szolgálhat.) A 7-dik fejezetben szerző a szemtükörlelettel foglalkozik, s pedig mind egészséges, mind kóros állapotban. Előadja körülményesen az ép idegkorong tüneményeit, színét, edényei sajátságait, a visszérlüktetést sat. Ezeket a világra hozott edényi sajátságok, a fennálló arthyaloideae, az élettani vájulat (physiologische Excavation), az idegrostok világra hozott átlátszatlansága (markhaltige Sehnervenfasern), a festeny- és cholestearin-rakodmányok, végre az aggkor által előidézett tulajdonok leírása követi. A kóros tünemények közül a glaucomatosus vásulattal, a sorvadás tüneményeinek előadásával és a sok különféle fellépési módjának fejtegetésével találkozunk. Mindezekben szerző az irodalom tekintetbe vételével mégis csak a valóban hasznavehető adatokat szedi össze, itt-ott pedig saját tapasztalását hozza fel, hol t. i. ez az eddigi tapasztalattól eltér, így pl. a glaucoma oly eseteit említi, hol a legnagyobb bélnyomás daczára vájulat nem, de egyszerű idegsorvadás következett be, mely kivételes viszonyt onnan származtatja, hogy a lamina chibrosa ez esetekben nagyobb ellenállásra képes. Még különös említést érdemel az ideg elszínesedésének leírása, mely sokkal tökéletesebb mint azt az eddig megjelent munkálatokban találtuk. A lázideg kór tüneményeinek taglalásával végződik a könyvnek első része. Nem kételkedhetünk, hogy folytatása ép oly jeles lesz mint ezen első rész, megjelenését pedig azért nem vártuk meg, mert t. ügytársainknak jó szolgálatot véltünk tenni, ha ezen hasznavehető munka létezését minél előbb tudtokra adjuk. Új módosítás a lencse kivételére nézve a vonalmetszésnél. Már szólottunk arról hogy Gra ef e a lefolyt évben az általa kigondolt vonalmetszést új módosításokkal tökéletesbíteni iparkodott. Ezek a műtétnek főképen a lencse kivételét magában foglaló időszakára vonatkoznak, amennyiben a lencse kifejtését többé nem húzó szerekkel (kanál v. kampó), de nem is az úgynevezett szánkafogással (Schlitten verfahren), hanem hasonlóan a régi lebeny metszésnél szokott módhoz a szarura gyakorolt nyomással igyekszik eszközölni. A szánkaféle mód t. i. abban állott, hogy a műtő a seb tülkhártya szélének egyes részeit a kanál hátával egymás után lenyomván a sebet tátongásban tartotta, míg a rögzítő csipeszszel némi ellennyomást gyakorolt. Graefe ezen eljárást ez idő szerint hibásnak tartja, amennyiben a kanállal ily módon eszközölt nyomerőnek nagy része csupán a szemteke belnyomásának növelésére szolgál, anélkül hogy a lencse előremenetét közvetlenül könnyebbítené; a csipesz pedig nem bírván követni a lencsét, ezen hiányt csakis veszedelmesen fokozott nyomással pótolhatná. Oly hályognál azért, mely a tokkal szívósabban függ össze, igen nagy nyomást kellett a seb tülkhártyaszélére gyakorolni, mely gyakran az üvegtest repedését, illetőleg kiürülését vonta maga után. A módosítás, melylyel Graefe a nevezett hátrányt most kikerülni képes, a következő. A műtét első három időszakának bevégezte után, egy az előbbi ezüstkanál mintája szerint keményített kaucsukból készített sima kanalat domború hátával oly módon illeszt a szaru alsó sebére, hogy vájulata félig felfelé irányozva, hátának a felső széllel szomszédos részére gyakorol nyomást. Ezen elhelyeztetésben és egyforma nyomás fenntartása mellett, a kanalat felfelé tolván, a lencse széle belép a magától tátongó sebbe. Most a kanál ugyan azon részével előbb a szemteke középpontja felé, majd pedig a lencse előrehaladásával mind inkább felfelé gyakorolván nyomást, végre azt majdnem érintőleges (tangens) irányban a szaru felületén előre tolván, a kanál úgyszólván maga előtt hajtja a lencsét a seben keresztül. Ezen fogásban a műtőnek különösen arra kell figyelnie, hogy a kanálnak a szaruhoz képest függőleges irányát csak akkor váltsa fel az érintőleges iránynyal, midőn a lencse legnagyobb része már a sebben van, mert az előbbi irányú nyomás az tulajdonképen, amely lencsét haránt tengelye körül fordulni és a tátongó sebben helyet keresni kényszeríti. (Die erstere Druckrichtung ist es, welche, in dem sie das Liniensystem um seine transversale Axe stürzt, dasselbe zugleich zwingt, sich in seiner Totalität Raum in der klaffenden Wunde zu suchen.) A rögzítő csipeszt ezen új módnál nem szabad a szaruszél középpontja alatt, hanem kissé orrfelé kell alkalmazni, nehogy a kanál használásának útban álljon. Az egész eljárás különféle benyomást tesz a nézőre, úgymond Graefe, a szerint, a milyen a belnyomás foka a szemtekében a csarnokvíz kifolyása után. Oly szemekben, melyeknél még jelentékeny a belnyomás a leggyöngédebb kanálnyomás is elég a lencse kiürítésére, ahol pedig az ellenkező állapot van jelen (Collapsus corneae), ott, hogy újra beálljon positív belnyomás, a kanalat oly erővel kell alkalmaznunk, miként — szerző szavaiként — „hierbei und bei den weitern Verfolgen des Staates gräbt sich das Instrument oft sichtlich in die ohnedem eingesunkene Hornhautoberfläche ein, und man würde geneigt sein, den Act für verletzend zu halten, wenn nicht die Erfahrung dessen Innocuität erwiese.“ Ezen lapok czélja valamint terjedelme nem engedik, hogy a többi, e kanálnyomást illető részletekbe ereszkedjem, melyeket legjobban a szerző saját praegnans szavaival szeretnék előadni, azért magára a czikkre kell utalnom. Megjegyzem való, hogy Graefe az utolsó 8 hónap alatt 230 hályogot műtett e módon, melyek közül csupán 9 esetben (nem egész 4%) esett elő üvegtest, de ezen 9 szem közül 3 esetben a műtő már a műtét előtt, vagy annak első időszakában megjósolhatta az üvegtest előesését a szem minőségéből. Egy másik módosítás, melylyel a berlini tanár a szóban levő műtét technicismusát ugyan azon idő óta bővítette, abból áll, hogy a tülkhártyahatárban az ismert módon végbe viendő metszést kevésbé meredek késirány alatt fejezi be. Ezáltal már kikerülni a szivárványnak a kés háta általi zúzódását, de azon kívül Weber szerint a vonalmetszési seb jobban záródik, ha a sebmenet a tülkhártyához képest nem oly meredek. A fő ok pedig az, hogy a kanálnyomás alatt a kevésbé meredek sebmenet jobban megfelel a lencse kilépés alatti irányának. A czikk végén Graefe mintegy polemizál Steffan minap ismertetett elmélete ellen, mely szerint minden seb, ha hosszúsága (belső) kisebb 4''-nál, magassága kisebb 2',/-nál, nagy hályog által zúzódást szenvedne, ki is ezek nyomán 2''nyi magos szarub 10