Szemészet, 1897 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1897-04-25 / 1. szám

1897. 1. sz. ORVOSI HETILAP—SZEMÉSZET 47 T vagy ellipsisben a fovea centralis körül, hanem feltűnő pontos­sággal követik valamely nagyobb retinalis ütér lefutását, s ez esetben az ütérrel együtt a peripheriára kiterjednek. E mellett azonban ezen foltérvel szemben a centrális retinarészletekben lehetnek egyes nagyobb jellemző plaque-ok jelen. Egy esetem­ben két foltöv volt jelen, melyek egyike, valamivel a papilla alatt kezdődve, az arteria temporalis inferiort, másika az arteria nasalis inferiort kisérte s a temporalis foltövvel szemben csak néhány nagyobb gócz, a nasalissal szemben számos vérzés volt. Ezen lelet, a­mennyire ez boncztani bizonyíték nélkül lehetséges, biztosan a mellett szól, hogy a foltöv az edényrendszertől függ. Fel­ kell ugyanis vennünk, hogy a kisebb, szemtükrileg nem látható elágazódások azok, melyek kerületében ezen tőlünk fehér lágyulásnak mondott degeneratio székel. Különben nem volna ok képzelhető, hogy a fol­ér anatómiai pontossággal épen csak a nagy edények mentén lép fel. Ezzel azonban nem mondtuk azt, hogy a retina más edényzett helyein nem jöhet­nek létre ily elfajulási góczok. Mint azt saját és idegen észle­letek alapján következtethetjük, tényleg a retinán mindenütt előfordulhatnak, kivéve az egy teljesen edénytelen helyet, melyre előbb utaltunk­­— fovea centralist. Az, hogy a jellemző foltok bizonyos helyeken övszerűen rendeződnek el, egyrészt a megbetegedett edényterület anatómiai viszonyain, másrészt a folyamat kiterjedésén alapszik. Azon esetekben pl. hol az egész a fovea centralist körülvevő edénykoszorú meg van támadva, a bántalomnak ama classikus képe fejlődik, mint azt Fuchs már többször idézett 3. ábrája mutatja, míg vannak egyes esetek, hol a bántalom úgyszólván csak pontszerűen jut kifejlődésre. Ezek azon esetek, hol csak egyes, igen kicsiny fehér pettyet látunk a retina peripheriáján, mely pettyek kü­lönben a fel­ér typikus kifejlődésénél is ritkán szoktak h­iány­­zani, mit a kettő közös eredetének bizonyítékával fogok fel. Sőt egy esetemben a nagy fehér, sokszorosan csipkézett és normális szemháttéri piros színt magába foglaló foltok által képezett öv helyett egy számtalan élénk-fehér, sűrűn elszórt pettyek és csíkokból álló öv volt jelen, mely körben vette körül az ép fovea centralist, egy ritka szépségű kép, mely a Mooren-féle retinitis punctata albescens-re emlékeztet, mely alkalommal különösen akarom hangsúlyozni, hogy a fehér pettyeket szintén úgy kell felfogni, mint optikai kifejezését a retina szövetének zsíros (fehér) lágyulásból álló elfajulásának. A leírt reczehártya-elváltozásoknak valamely edényrend­szeri megbetegedéstől való függése eseteimben teljes biztosság­gal volt megállapítható. Összes általam vizsgált 9 betegemnél az arteriosklerosis klinikai symptomái exquisit módon voltak megállapíthatók. A sklerotikus folyamat legtöbbnyire az egész aortarendszerre kiterjedt; egy nőbetegem (az első, kinél ezen kórformát megfigyelhettem) apoplexiában halt el, egy második a megfigyelés alatt hemiplegiában szenvedett, melyet a con­­siliumra hívott idegorvos* embolicus eredőnek jelentett ki. Egy 43 éves férfi az általános arteriosklerosis klinikai tüneteit különösen nagy mérvben mutatta, azonkívül psychikai zavarok s lnidések voltak nála, melyeket az idegorvos* mint atheromás eredetű diffus agylágyulások következményét magyarázott. Az utolsó általam vizsgált 32 éves nőbetegnél nagyfokú általános elzsírosodás és anaemia volt jelen. Ha Fuchs kételyének ad kifejezést, hogy ezen reczehártya-elfajulás az arteriosklerosis­­sal áll kapcsolatban, a­mennyiben azt hiszi, hogy ezen bán­talom csak idős egyéneket ér, kik amúgy is többé-kevésbbé arteriosklerosisban szenvednek, úgy ezen némileg indokolt kétely nem áll az utóbb említett betegekre, kik még fiatalok voltak és az első a szemháttérben a különböző end­­arteriitikus elváltozások legszebb képét mutatta. Eltekintve azonban az arteriosklerosis általános klinikai tüneteitől a bete­gek mind mutatták a retinalis edényrendszer megbetegedésé­nek szemtükri tüneteit: egyeseknél az edények legnagyobb fokú kanyarulatossága volt jelen; a kisebb ürerek dugóhúzó­szerű kanyarulatai; az edényfajzat periarteriitikus megvasta­­godásai egészen az edénynek finom fehér köteggé változásáig, tehát a lumen teljes obturatiójáig. Hol az edény külseje kez­detben nem tért el a normálistól, később csíkszerű vérzések léptek fel, melyek az edényfajzattal párhuzamosan terjedtek, ezek megbetegedésének csalhatatlan klinikai bizonyítékául. A­mi a retinalis vérzéseket illeti, már előbb említettem, hogy oly profusokká válhatnak, hogy az egész üvegtest átivódik és a retina szövetének tetemes része tönkre mehet. Ha az üvegtesti vérzés végre felszívódik, a retina központjában oly nagyfokú elváltozásokat találunk, melyek az eredeti jellemző kórkép teljes eltörléséhez vezethetnek. A fovea centralis és legköze­lebbi szomszédságának teljes épsége kétfélekép káros­odhatik: 1. az említett retinalis vérzések által, melyek felszivatása után egy oly terület marad vissza, mely a centrális vérzések után fellépő reczehártya-sorvadás ismert képétől semmiben sem kü­lönbözik, s ez lehet a gyakoribb lelet; továbbá mint Fuchs leírásából kitűnik: 2. vérzések nélkül is és pedig a reczehártya­­központ sajátszerű szürkés elszínesedése által (a foltövön belül), mely bizonyára a maculát tápláló edénykoszorú folyton tovább terjedő obturatiója által okozott táplálkozási zavarokra veze­tendő vissza s végül atrophiát hoz létre. Legalább így állapít­hattam meg egy nőbetegemnél, ki már 10 év óta áll meg­figyelésem alatt s kinél a jobb szemen előbbi, a bal szemen utóbbi módozat volt jelen. Daczára annak, hogy még egy 2 év óta lassan haladó lencsehomályosodás is van jelen, a beteg­nek még annyi látóképessége van, hogy szobáiban, daczára a reczehártya-központ sorvadása által létrejött centrális scotomá­­nak, jól el tud maga igazodni. Hogy a „retinitis circinata“-nál előforduló fehér lerakó­dások függnek a retina vérkeringési zavaraitól, azt Wecker is egész határozottsággal állítja. Egy igen figyelemre méltó mun­kájában „faut-il diff­érencier la rétinite circinée ou dégénéres­­cence blanche de la rétinite apoplectiforme ?“ (Archives d’Ophthalmologie 1894 janvier) kiemeli, hogy ő és Masselou sohasem nélkülözték ezen bántalom szoros összefüggését (cor­relation intime) retinalis vérzésekkel. Első esete 1891-ben lett közölve Masselon Ophthalmoscopie clinique-jében. Régi esetek­ben sohasem hiányoztak a haemorrhagiák, melyek a foltgyűrű mentén futottak le, ugyanígy mindig perivasculitis is van jelen. Ha Wecker azonban azt hiszi, hogy a fehér foltok mindig a vérömlenyekből képződnek (bár direkt átalakulást sohasem tudott megállapítani), s hogy a vérzésektől átitatott szövet átalakulása folytán létesülő zsíros degeneratióról van szó, úgy ki kell emelnem, hogy ezen nézet megfigyeléseimben támpontot nem talál. Ellenkezőleg azt állítom, hogy a foltöv mindig megvan a vérzés előtt, s hogy a vérzés távol attól, hogy plaque-okat létrehozzon, azokat eltörli vagy elroncsolja. Az általam megfigyelt esetekben a haemorrhagikus góc­okból sohasem fejlődött más, mint egy a vérzés nagyságától függő atrophikus részlet s vörösbarna festény, mely toto coelo különbözik az eredeti plaque-októl. A többire nézve el kell ismernem, hogy Wecker leírásaival (ki előtt, sajnos, munkám a W. med. Wochenschrift-ben ismeretlen maradt) minden pont­ban megegyezem, bár arra a kérdésre (faut­is différencier stb.), mely munkája czímét képezi, okvetlen igennel felelek. Ha meggondoljuk, mily gyakoriak a retina apoplectiformis meg­betegedései a „retinitis circinata“ név alatt leírt retina­­elfajulás rendkívüli ritkaságához képest s ha magunk elé képzeljük ezen bántalom oly jellemző képét, azt kell mon­danunk, hogy oly bántalommal állunk szemben, melyet önálló hely illet meg, bár oly októl függ (arteriosklerosis), mely elég gyakran hozhat létre másféle klinikai tüneteket s szemtükri képeket. Hiszen nem az első eset ez a pathologiában, midőn ugyanazon ok az egyéni körülmények s rendszerint ismeretlen melléktényezők behatása alatt egészen különböző kórképeket hoz létre. Nem akarom tagadni, hogy az apoplectiform recze­­hártya láboknál is fordulnak elő itt-ott egyes plaque-ok, vala­mint azt sem, hogy ezen plaque­ok a szövet „elzsírosodása“ folytán fejlődnek, hiszen én is láttam, mint fennebb emlí­tettem, durványos alakokat, hol t. i. nem teljes kört, hanem csak körszelvényt képező foltöv volt jelen. A pathologiában ritkán vihető keresztül az éles elhatárolás, a­mi azonban nem fog tartóztatni abban, hogy bizonyos folyton ismétlődő s nekünk typikusaknak látszó tüneteket egy csoportba ne foglaljuk össze. * Donath dr. m.-tanár úr.

Next