Szemészet, 1970 (107. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 1. szám

IMRE JÓZSEF 1884-1945 1970. január 22- én volt 25 eszten­deje, hogy Imre Jó­zsef, a magyar sze­mészet egyik legki­emelkedőbb képvi­selője, örökre eltá­vozott az élők sorá­ból. A Farkasréti Te­metőben sírján a ha­lála napja január 21. Ez a helytelen dá­tum jelkép is lehet. Imrével kapcsolat­ban életében sok helytelen és egyé­niségéhez méltatlan megnyilatkozás tör­tént. Ezt a rendkí­vül érzékeny, igaz­ságszerető embert, akit Rötth méltán ne­vezett ,,művészlelkű tudós”-nak, nem min­denki értette meg. A nyomasztó, zakla­tott, háborús légkör testileg és lelkileg meggyötörte. Gyermekei nincsenek már az élők sorában, a tanítványokra vár, hogy az igazsághoz hű, egyéniségéhez és je­lentőségéhez méltó képét rajzolják meg az utókor számára. Hazánkban nemcsak a szemhéjplasticák­­ról, de a hályogmű­­tétről, a retinale­válásról, a szaru­­hártyaátültetésről sem lehet megem­lékezni Imre nevé­nek megemlítése nélkül. A szem fo­lyadékcseréje, az adrenalin jelentősé­ge glaukómában és még számos kérdés, amelyeknek több­sége közlésre sem került és amelyek­kel Imre 30 évvel ez­előtt foglalkozott, ma is a szemészeti irodalom legjelen­tősebb kérdéseihez tartoznak. A legmaradandóbb mégis Imré­nek, a tanárnak működése. Befejezésül áll­jon itt Imre József saját fogalmazásában hit­vallás az életcélról: „A tanító szakember, különösen az orvos, ha mentesíteni tudta gon­dolkozását a hiúságtól és önzéstől, életcélját akkor érezheti megközelítettnek, ha tanítvá­nyaira tekintve egyre nélkülözhetőbbnek lát­ja önmagát.” Radnót Magda­ ­ Szemészet

Next