Szentesi Napló, 1939. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
0. oldal Vasárnap, 1989 január 1. SZENTESI NAPLÓ Gulyás Pap Etelka elbeszélése s A gigerli esete a bikával Aratás után történt. A ringó aranysárga kalászerdő helyét fölverte a fű, amelyen az alkonyi na© bíboros fényétől beragyogva, békésen legelésztek a teheneim. Kint jártam a jószágok között a tarlón. Mind ismert, odajött hozzám, körülfogtak, arcomhoz dörzsölték puha állukat, végignyaltak a nyelvükkel, egyszóval hízelegtek. Kosztoltam a magammal hozott nagy darab besózott kenyeret, aztán leheveredtem a finom puha fűre. Délelőtt bent jártam a városban, tudja Isten mi okból, feltámadt bennem az egész famíliámban lappangó embergyűlölet. Földesúr volt az ősapám, hatalmas nemes ember, ifjan elhalt nejével együtt tüdővészben. Árván maradt féléves fiát ellopta a nádudvari nemesi kastélyból a gonosz atyafiság. Kiadták Szentandrás falu határában egy csordapásztorhoz. A vagyonán megosztozkodtak. Unokája, az én öregapám jött rá csak, hogy a csorda közt felnevelt gulyásgyereknek tulajdonkép Szoboszlai Pap a törvényes neve. Pert indított maradványaival együtt. De ez már nem használt a családnak. A gőgös és könnyelmű nemes fajt sötét árnyékként kísérte a saját életük tragikumából feltámadt gyanakodás az embereikre és az ősökről átöröklött tüdővész. A csordás gyerek előretörtetett a karikással, itatni terelte a jószágot, én pedig azon tűnődtem, hogy bírnék hamarosan szép vascleres lovamra szerezni egy takaros nyergeit. Mikor kutyaugatás hallatszott a tanya felől, odatekintve látom, hogy a tanyás felesége abbahagyja a gyerek püfölését, rámordul a komondorra s képzelhető legsirályosabb mosolyával siet a két fiatal vadász elé, akik csendes lépésekkel közeledtek a kerten keresztül a tanyához. Bizonyosan vizet kérnek, gondoltam. Majd elviszi őket az ördög. Csakugyan szomjasak voltak, de aztán meghallották a tanyámétól, hogy kint vagyok és felkerestek. Jól ismertem a városból őket. Ahogy megláttam rajtuk a gigerlisen szabott új vadászruhát, önkéntelen elmosolyodtam, de a bosszankodásom alig tudtam legyűrni. — Na, hol jártak az urak? — kérdeztem kényszeredett vendégszeretettel. — Vadászni indultunk — felelt az egyik magas isszőke fiú. — Vadászni? Majd meglássák az urak, előbb-utóbb lepuffantanak egy ártatlan paraszt gyereket. — Kérem, kérem — mentegetődzött a másik alacsony barna legényke, aki hajlott orrával, rémítően bő rikitó kockás gigerli nadrágjával madárijesztőhöz volt hasonlatos. — Mi kitűnő jövők vagyunk. Gyula barátom még nem annyira, de én. Ah, engem nagyon bosszant, hogy ezen a silány vidéken csak nyúlra lehet vadászni és nem állhatok — mint szeretném — oroszlánokkal, medvékkel szemben. — Az igazi vadász megkeresi a vadját, minden körülmények között — jegyeztem meg a hányaveti beszédre. — Miért nem megy ön Afrikába, ha oroszlánokkal akar viaskodni? — Ah, ah — lápította —, nagysiáb nem is tudja, hogy az oroszlánvadászat mig nem sikk a szalongavallérok között. — Nem sikk? Hiszen az oroszlán nem gigezlinadrág, azt ugyan semmiféle hatalom nem osztályozhatja divatdolognak, de nem is törülheti le onnan — feleltem gúnyos mosollyal. — Persze, persze — hagyta rám kelletlenül. Ezek a férfias kedvtelések sohasem mennek ki teljesen a divatból. Az ember megkívánja a sport elemét, amelyben ügyességét és bátorságát kifejtheti. Fel is megyek a Kárpátokba a télen medvére vadászni. —• Ne tekintsük meg a gazdaságot? — szólt közbe a magas szőke. Nos, mit gondolsz, Elemér? Őnagysága talán lesz, oly kegyes . . . — Szívesen uraim — válaszoltam —, indulhatunk. Elindultunk a tanyaház felé, a kút mellett csoportba verődött a jósdáig. Hatalmas szarvaival egyik dulakodni kezdett a másikkal, merő játékból. Tíz lépésre lehettünk tőlük, mikor figyelmünket szokatlan látvány ragadta meg. A csoportból hirtelen kivált a Zizim, a vezérbika és dulakodni kezdett egy kéthónapos kis borjúval. A parányi jószág gyenge lábain alig állva teljes erővel vetette sima homlokát a hatalmas állat bozontos homlokáinak. Zizim gyöngéden tolta hátra a bor jócskát, majd látva annak erőlködését, hogy a kolosszus testét hátraszorítsa, engedett a kis jószágnak és meghátrált. — Derékellát vagy Zizim — kiáltottam önkéntelen. A bika felém fordult és abbahagyta a játékot. Hatalmas címeres fejét hátravette és a pusztai bikák felségesen szép ringó járásával indult felém. — Nem fordulnánk vissza — szepegte Elemér úr. — Miért — kérdeztem gúnyosan —, csak nem fog meghátrálni a bika elől egy bátor oroszlánvadász ? Ez a beszéd arcába kergette a vért. — Óh, én nem félek, semmiestetre se félek, — sietett bizonyítani — én csak nagyság miatt aggódom. Ezek az állatok veszedelmessé válhatnak egy védtelen nőre. — Ilyen két lovag oltalmában szégyen volna tőlem, önökre pedig sértő. — Persze, hogy sértő — hebegett a kis gigerli sáppadtan, mikor látta, hogy a bika három lépésre tőlünk megáll és kíváncsian nézi az idegeneket, aztán elfordult a hatalmas állat tőlük és hozzám közeledett. — Megcirógattam gyönyörű büszke fejét. Az alkonyodó nap izzó fénye vérpirosra festette a tájat. Ebben a bíboros párázatban felségesen vált ki a Zizim imponáló alakja. Úgy állott előttem, mint az őserdő megtestesülése. — Nem csoda — fordultam vendégeim felé —, hogy az egyiptomiak a bikát választották istenségnek. Alig fejezhetné ki más valami az őserőt úgy, mint ez a hatalmas állat. — Rettenetes állat csakugyan — vélte Elemér úr. Még a fogai is vacogtak. — Kár, hogy nem vadon él és nem lehet rá vadászni. — Kár volna — feleltem bosszúsan tekintve a magát elmállthatatlannak tartó uracsra, aztán még egyszer megssimogattam azt a gyönyörű állati fejet és a fülébe súgtam . — Menj vissza a famíliádhoz. Az állat a túl erős test nagylelkű engedékenységével fordult meg, hogy visszatérjen a csapathoz. — Hát ennyire szelíd ? — kiáltotta fel csodálkozva a szőke fiú. — Mint egy kisbárány. Nos, jöjjön ide Elemér úr, simogassa meg a Zizim nyakát. Az emberke látva az állat engedékenységét, nekibátorodott, odament a bikához, vadászfegyverével hatalmasan oldalba vágta. Villámszerű mozdulattal fordult meg az állat. Nagy fekete szemeiben sötéten lobbant fel a vészes láng, amelyet nemigen szokott életében kétszer meglátni az, aki a felbőszült állattal szembekerül. Egy másodperc. Dühösen csörrent meg első lába a tanya előtti kövezeten, aztán nekiszegezte izmos fejét a gyámoltalan uracskának, egy pillanat alatt a levegőbe dobta. . , , ! ! -iflil! — Zizim! Mit cselekedtél — kiáltottam a megvadulni akaró állatra. Egy ugrással mellette voltam. Végigsimítottam az indulattól remegő óriást, kenyérdarabot vettem elő a kötényem zsebeiből és azzal kínáltam meg. Mindenkép el akartam vonni a figyelmét a földről feltápászkodó szánalmas alakról. Az állat, úgy látszik nem is akart tovább foglalkozni Elemér úrral, elfordult tőle, méltóságteljesen indult társaihoz. — Jajaj! — sziszegte Elemér úr — ahogy föltápászkodott a puha szénacsomóról, amelyre szerencsésen esett —, sohasem felejtem el ezt a napot. Különben semmi baja nem történt, csak egy kicsit biccentett az egyik lábára. — Nem baj — vigasztaltam — fölnyergeltetem a ponit, az hazaviszi. — Köszönöm, nagyon köszönöm — hálálkodott, lovagolni úgyis szeretek. Ójd a ló, az értelmes állat. Az nekem való, azzal tudok bánni. Nem hiszem, hogy valaki úgy értene a lóhoz, mint én. — Persze, lovagolni is szokott, mondtam, csakhogy valamit feleljek. — Hogyne, hogyne — sietett bizonyítani —, de persze ezek a vidéki lovak nem arravalók, én úgy szereteti, ha sárkány vérű állat hátán ülhetek. — Úgy? tehát a szilaj lovakat szereti — szólottam kárörvendve. — Van ilyen is. — István — kiáltottam a tanya előtt pipázó tanyásomra —, nyergelje csak fel a derest. — De sarkantyú nélkül vagyok — mentegetődzött Elemér úr. — Kell is annak sarkantyú — nyugtattam meg a most már igazán szepegő gigerlit, anélkül is ember legyen, aki megül a hátán. — Igen, de . . . úgy sajog a lábam igyekezett újból kitérni a lovaglás elől, mikor a fölnyergett paripát elővezették. — Éppen azért nem mehet gyalog, vagy talán fél? — kérdeztem gúnyosan. Ez hatott. A tanyás fölsegítette a nyeregbe. Az okos állat hamar megneszelte, hogy milyen emberrel van dolga. Felágaskodott, meg a szügyéhez vágta a fejét. Elemér úr azonban vitézül tatotta magát. Ekkor a paripa megindult vele és vitte-vitte a libausztató gödrök felé, amelynek pocsolyájában aztán csúfos vége lett a rengeteg bő gigerli nadrágnak. Autó és motorkerékpár gummik, golyós és görgős csapágyak, autó és traktor alkatrészek, műszaki cikkek nagy választékban Teletop: 86___________Szepessy olaj és műszafei üzletében.