Szentesi Napló, 1939. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-01 / 1. szám

0. oldal Vasárnap, 1989 január 1. SZENTESI NAPLÓ Gulyás Pap Etelka elbeszélése s A gigerli esete a bikával Aratás utá­n történt. A ringó aranysárga kalászerdő helyét fölverte a fű, amelyen az al­­konyi na© bíboros fényétől beragyogva, békésen legelésztek a teheneim. Kint jártam a jószá­gok között a tarlón. Mind ismert, odajött hozz­­ám, körülfogtak, arcomhoz dörzsölték puha ál­lukat, végignyalta­k a nyelvükkel, egyszóval hí­zelegtek. Kosztoltam a magammal hozott nagy darab besózott kenyeret, aztán leheveredtem a finom puha fűre. Délelőtt bent jártam a város­ban, tudja Isten mi okból, feltámadt bennem az egész famíliámban lappangó embergyűlölet. Földesúr volt az ősapám, hatalmas nemes em­ber, ifjan elhalt nejével együtt tüdővészben. Árván maradt féléves fiát ellopta a nádudvari nemesi kastélyból a gonosz atyafiság. Kiadták Szentandrás falu határában egy csordapásztor­­hoz. A vagyonán megosztozkodtak. Unokája, az­ én öregapám jött rá csak, hogy a csorda közt felnevelt gulyásgyereknek tulajdon­kép Szobosz­­lai Pap a törvényes neve. Pert indított marad­ványaival együtt. De ez már nem használt a családnak. A gőgös és könnyelmű nemes fajt sötét árnyékként kísérte a saját életük tragi­kumából feltámadt gyanakodás az embereikre és az ősökről átöröklött tüdővész. A csordás gyerek előretörtetett a karikás­sal, itatni terelte a jószágot, én pedig azon tű­nődtem, hogy bírnék hamarosan szép vascleres lovamra szerezni egy takaros nyergeit. Mikor kutyaugatás hallatszott a tanya felől, odate­kintve látom, hogy a tanyás felesége abba­hagyja a gyerek püfölését, rámordul a komon­dorra s képzelhető legsirályosabb mosolyával siet a két fiatal vadász elé, akik csendes lépésekkel közeledtek a kerten keresztül a tanyához. Bizonyosan vizet kérnek, gondoltam. Majd elviszi őket az ördög. Csakugyan szomjasak voltak, de aztán meghallották a tanyámétól, hogy kint vagyok és felkerestek.­­ Jól is­mertem a városból őket. Ahogy meg­láttam rajtuk a gigerlisen szabott új vadász­­ru­hát, önkéntelen elmosolyodtam, de a bosszan­­kodásom alig tudtam legyűrni. — Na, hol jártak az urak? — kérdeztem kényszeredett vendégs­zeretettel. — Vadászni indultunk — felelt az egyik magas isszőke fiú. — Vadászni? Majd meglássák az urak, előbb-utóbb lepuffantanak egy ártatlan paraszt gyereket. — Kérem, kérem — mentegetődzött a má­sik alacsony barna legényke, aki hajlott orrá­val, rémítően bő rikitó kockás gigerli nadrág­jával madárij­esztőhöz volt hasonlatos. — Mi kitűnő jövők vagyunk. Gyula bará­tom még nem annyira, de én. Ah, eng­em na­gyon bosszant, hogy ezen a silány vidéken csak nyúlra lehet vadászni és nem állhatok — mint szeretném — oroszlánokkal, medvékkel szem­ben.­­ — Az igazi vadász megkeresi a vadját, min­den körülmények között — jegyeztem meg a hányaveti beszédre. — Miért nem megy ön Afrikába, ha orosz­lánokkal akar viaskodni? — Ah, ah — lápította —, nagysiáb nem is tudja, hogy az oroszlánvadászat mi­g nem sikk a szalongavallérok között. — Nem sikk? Hiszen az oroszlán nem gi­­gezlinadrág, azt ugyan semmiféle hatalom nem osztályozhatja divatdolognak, de nem is törül­heti le onnan — feleltem gúnyos mosollyal. — Persze, persze — hagyta rám kelletle­nül. Ezek a férfias kedvtelések sohasem men­nek ki teljesen a divatból. Az ember megkí­vánja a sport e­lemét, amelyben ügyességét és bátorságát kifejtheti. Fel is megyek a Kárpá­tokba a télen medvére vadászni. —• Ne tekintsük meg a gazdaságot? — szólt közbe a magas szőke. Nos, mit gondolsz, Elemér? Őnagysága talán lesz, oly kegyes . . . — Szívesen uraim — válaszoltam —, in­dulhatunk. Elindultunk a tanyaház felé, a kút mellett csoportba verődött a jósdáig. Hatalmas szarvai­val egyik dulakodni kezdett a másikkal, merő játékból. Tíz lépésre lehettünk tőlük, mikor figyel­münket szokatlan látvány ragadta meg. A cso­portból hirtelen kivált a Zizim, a vezérbika és dulakodni kezdett egy kéthónapos kis borjúval. A parányi jószág gyenge lábain alig állva tel­jes erővel vetette sima homlokát a hatalmas állat bozontos homlo­káinak. Zizim gyöngéden tolta hátra a bor jócskát, majd látva annak eről­ködését, hogy a kolosszus testét hátraszorítsa, engedett a kis jószágnak és meghátrált. — Derék­ellát vagy Zizim — kiáltottam önkéntelen. A bika felém fordult és abbahagyta a játékot. Hatalmas címeres fejét hátravette és a pusztai bikák felségesen szép ringó járá­sával indult felém. — Nem fordulnánk vissza — szepegte Ele­mér úr. — Miért — kérdeztem gúnyosan —, csak nem fog meghátrálni a bika elől egy bátor oroszlánvadász ? Ez a beszéd arcába kergette a vért. — Óh, én nem félek, semmiestetre se fé­lek, — sietett bizonyítani — én csak nagyság miatt aggódom. Ezek az állatok veszedelmessé válhatnak egy védtelen nőre. — Ilyen két lovag oltalmában szégyen vol­na tőlem, önökre pedig sértő. — Persze, hogy sértő — hebegett a kis gi­­gerli sáppadtan, mikor látta, hogy a bika há­rom lépésre tőlünk megáll és kíváncsian nézi az idegeneket, aztán elfordult a hatalmas állat tőlük és hozzám közeledett. — Megcirógattam gyönyörű büszke fejét. Az alkonyodó nap izzó fénye vérpirosra festette a tájat. Ebben a bíboros párázatban felségesen vált ki a Zizim imponáló alakja. Úgy állott előttem, mint az őserdő megtestesülése. — Nem csoda — fordultam vendégeim felé —, hogy az egyiptomiak a bikát választot­ták istenségnek. Alig fejezhetné ki más valami az őserőt úgy, mint ez a hatalmas állat. — Rettenetes állat csakugyan — vélte Ele­mér úr. Még a fogai is vacogtak. — Ká­r, hogy nem vadon él és nem lehet rá vadászni. — Kár volna — feleltem bosszúsan tekint­ve a magát elm­állthatatlannak tartó uracsra, aztán még egyszer megssimogattam azt a gyö­nyörű állati fejet és a fülébe súgtam . — Menj vissza a famíliádhoz. Az állat a túl erős test nagylelkű engedé­kenységével fordult meg, hogy visszatérjen a csapathoz. — Hát ennyire szelíd ? — kiáltotta fel cso­dálkozva a szőke fiú. — Mint egy kisbárány. Nos, jöjjön ide Elemér úr, simogassa meg a Zizim nyakát. Az emberke látva az állat engedékenysé­gét, nekibátorodott, odament a bikához, vadász­­fegyverével hatalmasan oldalba vágta. Villámszerű mozdulattal fordult meg az állat. Nagy fekete szemeiben sötéten lobbant fel a vészes láng, amelyet nemigen szokott éle­tében kétszer meglátni az, aki a felbőszült ál­lattal szembekerül. Egy másodperc. Dühösen csörrent meg első lába a tanya előtti köveze­ten, aztán nekiszegezte izmos fejét a gyámol­talan uracskának, egy pillanat alatt a levegőbe dobta. .­ , , ! ! -iflil­! — Zizim! Mit cselekedtél — kiáltottam a megvadulni akaró állatra. Egy ugrással mellet­te voltam. Végigsimítottam az indulattól reme­gő óriást, kenyérdarabot vettem elő a kötényem zsebeiből és azzal kínáltam meg. Mindenkép el akartam vonni a figyelmét a földről feltápász­­kodó szánalmas alakról. Az állat, úgy látszik nem is akart tovább foglalkozni Elemér úrral, elfordult tőle, méltóságteljesen indult társai­hoz. — Jajaj! — sziszegte Elemér úr — ahogy föltá­p­ászkodott a puha szénacsomóról, amelyre szerencsésen esett —, sohasem felejtem el ezt a napot. Különben semmi baja nem történt, csak egy kicsit biccentett az egyik lábára. — Nem baj — vigasztaltam — fölnyergel­­tetem a ponit, az hazaviszi. — Köszönöm, nagyon köszönöm — hálálko­dott, lovagolni úgyis szeretek. Ójd a ló, az ér­telmes állat. Az nekem való, azzal tudok bán­ni. Nem hiszem, hogy valaki úgy értene a lóhoz, mint én. — Persze, lovagolni is szokott, mondtam, csakhogy valamit feleljek. — Hogyne, hogyne — sietett bizonyítani —, de persze ezek a vidéki lovak nem arra­­valók, én úgy szereteti, ha sárkány vérű állat hátán ülhetek. — Úgy? tehát a szilaj lovakat szereti — szólottam kárörvendve. — Van ilyen is. — István — kiáltottam a tanya előtt pi­pázó tanyásomra —, nyergelje csak fel a de­rest. — De sarkantyú nélkül vagyok — mente­getődzött Elemér úr. — Kell is annak sarkantyú — nyugtattam meg a most már igazán szepegő gigerlit, anél­kül is ember legyen, aki megül a hátán. — Igen, d­e . . . úgy sajog a lábam igye­kezett újból kitérni a lovaglás elől, mikor a föl­nyergett paripát elővezették. — Éppen azért nem mehet gyalog, vagy talán fél? — kérdeztem gúnyosan. Ez hatott. A tanyás fölsegíte­tte a nye­regbe. Az okos állat hamar megneszelte, hogy mi­lyen emberrel van dolga. Felágaskodott, meg a szügy­éhez vágta a fejét. Elemér úr azonban vitézül tatotta magát. Ekkor a paripa megin­dult vele és vitte-vitte a libausztató gödrök felé, amelynek pocsolyájában aztán csúfos vége lett a rengeteg bő gigerli nadrágnak. Autó és motorkerékpár gummik, golyós és görgős csapágyak, autó és traktor alkatrészek, műszaki cikkek nagy választékban Teletop: 86___________Szepessy olaj és mű­szafei üzletében.

Next