Szép Szó 7. kötet (Budapest, 1938)
26. szám - Németh Andor: Tel qu'en lui-méme
Tel qu'en lui-méme . . . (Emléksorok Karinthyról) „A végtelen azzá vetíti, aki volt", véste Mallarmé Poe Edgar sírkövére. Az élő a halálban válik magává. Amíg él, pillanatokra látunk beléje csupán, amikor kiesik szokásaiból, életmegnyilvánulásainak automatizmusából. S ez vonatkozik az íróra is, aki ugyan ki tudja fejezni magát, de ugyanakkor át is alakul alkotásaiban. És nehéz megmondani, hogy a művészetben mi a fontosabb: a lélek, vagy a kötőanyag, a közös kultúrörökség, a közvetített és tökéletesebbre csiszolt érték, az a szinte személytelen szellemi erőfeszítés, mely az emberiség pillanatnyilag elérhető legmagasabb öntudati állapotát fejezi ki. A nagy mű elkülönböződik alkotójától, a nagy mű nem az, amit „csak ő írhatott", hanem az, amelyre az emberiségnek szüksége volt, így értékelte a művészi alkotásokat Karinthy is. Minden olyan alkotástól idegenkedett, mely nem az általánosan emberit fejezte ki, hanem a bizarrt, a különlegest. S ez annál tiszteletreméltóbb, mivel ő maga, személy szerint, keveredő ősi vágyai ellenére, kivételes lény volt, egyszeri és bizarr. Ha szemébe mondták, persze, kézzel-lábbal tiltakozott. Kétségtelenül neki volt igaza. Minden írásának koncepcióján kimutatható, hogy kiindulópontja derűsen bizakodó, hogy az emberről magas véleménye van, hogy az emberi nem lehetőségeit határtalannak tartja és nem úgy, mint Wells, aki értelemmel okoskodja ki az utánunk következő századok társadalmi képleteit és azoknak anyagtechnikai feltételeit, hanem úgy, mint aki magas révületében tanúskodik és kezeskedik arról, ami előbb-utóbb bekövetkezik, mert az ő „jövője" nem a marxi értelemben működő anonim tényezők kifejlése, kibontakozása, hanem hályog-lehullás, megújhodás. Nem véletlen, hogy imádta Gulliver utazásait és regényeit Swift eszközeivel igyekezett hitelesíteni. De csak a Capillaria szatirikusan allegorikus, a Faremido spirituális utópia, utolsóelőtti nagy alkotása, a Mennyei riport pedig himnikus hitvallás, haláltagadás. Lénye tehát harmonikus volt, derűs és bizakodó, noha írásai nem mindig azok. De hiszen lényegét is meghamisították átlag pillanatai, azok az apró kis megalkuvások, amelyekre a hivatás töri be a hajlamot, a kényszerűség a kedvet, az alkat végzete a transzcendentális öntudatot, a sors a lelket, kiformálva az emberből azt a „kis urat", azt a nyűgös, sopánkodó, fejfájásos „kis valakit", akiről egy kegyetlen versében Ady beszél. 3