Színes Vasárnap, 1995. december (2. évfolyam, 48-52. szám)

1995-12-03 / 48. szám

4 Színes vasárnap MAGYARORSZÁG Amerikából jöttek Kaposvárott meg Taszáron, ahová a „feltételezések szerint” az amerikai logisztikai bázis települ, a helyiek másként gondolkoznak, mint a fővárosi katonák, politikusok. Már csak azért is, mert lakó- és munkahelyükön - bár még semmi sem hivatalos - máris amerikaiak lófrálnak. Néhányan a kereskedelem, a szolgáltatások felvirágzását remélik. Mások a drogok, a prostitúció és nyomában a bűnözés terjedésétől tartanak. De leginkább attól félnek, hogy a ma egy év majd öt vagy több lesz. Az amerikaiak persze csak akkor jönnek - mondják magyar kormány- és diplomáciai körökben ha Clinton elnök döntését a boszniai béketeremtésben a kongresszus jóváhagyja, ha az ENSZ a NATO-t erre fölkéri, ha a NATO politikai döntéshozó testülete ezt elfogadja, ha a daytoni békemegállapodást december közepén immár a horvátokra, bosnyákokra, szerbekre és muzulmánokra egyaránt kötelező érvényű szerződésként Párizsban is megerősítik. Ha e sok „ha" teljesül, akkor viszont már karácsony előtt ismét idegen katonák léphetnek magyar földre. Mindaddig viszont rémesen diplomatikusak, titokzatosak vagyunk. Az újságírók nemegyszer csak találgathatnak, azt is többnyire csak akkor, amikor valami szinte már tény, csak éppen nincs kimondva róla, hogy az. Nos, ilyképpen a tévé, a napilapok ugyan több mint egy hete megnevezték a hazánkba telepítendő amerikai logisztikai bázis helyét, Kaposvárt, valamint Taszárt (a jól kiépített, ma is működő repülőterével), a hét közepén Somogyország fővárosában megtartott háttérbeszélgetésen viszont azt mondta Szentiványi Gábor külügyi és Erdélyi Lajos honvédelmi minisztériumi sajtószóvivő, hogy amíg az ENSZ, illetve a NATO nem dönt, addig biztosat tudni nem lehet. Nekik persze ezt kellett nyilatkozniuk. Az újságírók megértő (olykor megértő) emberek... Az Öbölháború idején világszerte ismertté vált amerikai hírtelevízió, a CNN forgatócsoportja nem is kérdezett mást, csak annyit, hogy „ez a város itt valóban Kaposvár-e, biztos, hogy ez Kaposvár?" Aztán a főtéren fölállították hatalmas parabolaantennájukat, és elkezdtek dolgozni. A magyar tollforgató sem tehet egyebet, mint ha a hivatalosságoktól nem kap feleletet, akkor elmegy a helyszínre, és megpróbál szóba elegyedni a „hétköznapi" emberekkel. Mielőtt azonban ezt megtenné, igyekszik megtudni, mi is tulajdonképpen az a „logisztikai bázis". Póriasán nyugodtan nevezhetnénk hadtápnak persze ezt a katonák elhelyezéséről, ellátásáról gondoskodó intézményt, tudományosan azonban ennél sokkal több, tudtuk meg Deák Pétertől, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának igazgatójától. E fogalomhoz tartozik a harcoló csapatok anyagi-technikai hátterének megteremtése, a modern számítógépes és telekommunikációs rendszer, az infrastrukturális kiszolgálás, a humán erőforrásokkal való gazdálkodás és nem utolsósorban a katonák tovább- és átképzése. A logisztikai bázis feladata egy-egy nagyobb egység s a hozzá tartozó fegyverzet mozgásának megszervezése, valamint egységek és eszközeik helyi pihentetése, felfrissítése. A logisztikai bázisnak részei a repülőterek, a működésüket szolgáló berendezések és szakemberek, s mindezek megfelelői a közúti vagy vasúti szállítás esetére, részei a laktanyák és a raktárak. Deák Péter elmondta, hogy annak idején Vietnamban, amikor az ott tartózkodó amerikaiak létszáma elérte a félmilliót, hatvan százalékuk tartozott valamiképpen a logisztikai bázishoz. Akkor egy, a harcokban részt vevő pilótát éppen negyvenhárom ember szolgált ki. Viszont e mintegy háromszázezer ember közé számították - mint a „logisztikai" rendszer tagjait - a tábori csendőröket meg a kuplerájok „hősnőit" is. Ez utóbbiak kapcsán aztán az is kitűnik, hogy rengeteg civil vállalkozó ugyancsak része volt a rendszernek. Mert például a háborúhoz nélkülözhetetlen olajat, az üzemanyagot a világszerte ismert multinacionális cégek szállították. Ilyen hatalmas embertömegre nekünk nem kell számítanunk. Az valószínű, hogy mintegy 20 ezer amerikai fog átvonulni Magyarországon. A bázis törzsszemélyzete egyes hírek szerint lehet 800-1500, mások szerint, akár 2500 ember. Az átvonulókkal, illetve a „béketeremtő" alakulatokból néhány napos pihenőre kivont „leharcolt" katonákkal együtt a folyamatosan itt lévők száma a 7000 főt is meghaladhatja. Az amerikaiak, mindenről - tartós élelmiszerekről, cigarettáról, csokoládéról - maguk gondoskodnak majd. Vásárolni legfeljebb gyorsan romló élelmiszereket fognak. Fizetnek a repülőterek, a vasút, a közút, a laktanyák használatáért. (Hogy mikor, mit és mennyit, azt államközi szerződés szabályozza majd.) Föltehetőleg föllendül az autókölcsönzők s az autójavítók forgalma. A játék- és biliárdtermeké. S nem utolsósorban szépen kasszírozhatnak majd az örömlányok, még inkább a futtatóik. (Kaposvárott érdeklődtem, s megnyugtattak az Arany Oroszlánban, van elég óvszer a patikában.) És akik „az amik" pénzére ácsingóznak most, vélhetően nemhiába teszik. Úgy hírlik, egy amerikai katona napidíja ma 150 dollár. Forintban már az is szép summa. (Az idetelepülő amerikai erőkkel együtt érkezik a híres, hírhedt MP, a katonák közti rendbontást az fogja megakadályozni.) Egyelőre azonban csak mintegy ötven amerikai szállásmester készíti elő a terepet társaik decemberi fogadására, Taszáron és Kaposvárott. Az tudható, hogy Somogyban, Baranyában meg Zala megyében is lefoglaltak sok szállodai szobát decemberre, meg házakat, lakásokat is megnéztek, amelyeket hosszabb távra bérelnének a tiszti állománynak. A szállásmesterek mégis afféle szellemkatonák, civil - értsd: újságíró! - legalábbis nem láthatja őket, nem tudhat róluk. Beszélni azért beszélnek az „amikről" az emberek, csak a nevüket nem adják a nyilatkozók. A Taszári repülőtér közeléből, a helyőrségi parancsnokság kapujából elhajtanak bennünket a magyar szolgálattevők, vezérkari engedély nélkül - azt pedig, mert még semmi sem hivatalos, nem adnak - egy szót sem mondanak semmiről. Amerikaiakról nem is hallottak. Fotós kollégámmal valószínűleg mesébe csöppentünk, amikor mi viszont azt látjuk, halljuk, hogy egy civil fiatalember kapuügyeletes ismerősének éppen azt magyarázza elég mérgesen, hogy az „ami" már három napja elvitte a hosszabbító kábelkötegét, s nem is áll szándékában visszahozni. Az „utca népe" sem szívesen válaszol kérdéseinkre. Egy fiatalasszony csak annyit hajlandó közölni, hogy ő már megkérdezte Magdikét, a zöldségest, hogy ha az amerikaiak jönnek, drágul-e a fehér meg a sárgarépa, de Magdika megnyugtatta, hogy attól nem. Viszont a közértben majd biztos minden drágább lesz, fűzi hozzá elmenőben. A kocsmákban sem beszédesebbek az emberek. Néhány helybéli szóba áll velünk, kínosan mosolyogva felelgetnek, a nevét azonban egyikük sem árulja el. Azt mondja egy szakállas fiatalember, civil alkalmazottként valamennyien benn dolgoznak a laktanyában, nem akarnak kellemetlenséget. Elég baj az, hogy hamarosan valószínűleg úgyis munkanélküli lesz, mert az ő szakmájában is hoznak embert a reptérre az amerikaiak. Akik egyébként már a konyhákat is lefoglalták, mert átalakítják őket, nekik meg, a még itt lévő magyaroknak, már az udvaron, gulyáságyúban főznek. De ő még ezt is bírja. Inkább a haverját sajnálja, aki fölépítette itt, Taszáron a házát, s most meg elvezénylik Pápára, hetente ingázhat a munkahelye és a család között. Talán az sem akkora baj, mondom, sokan élnek így az országban. Talán igaza van, mondják a körülállók. Akkor mitől tartanak? A drogtól meg a prostituáltaktól, s a nyomukban járó zsiványoktól, felelik olyan arccal, mintha e szavakat kimondani is bűn volna, majd hátat fordítanak. Kovács Pálnak viszont „malaca van". A karosszérialakatosmester éppen az őszön bővítette a műhelyét. Még nem is ért a végére egészen, a festőműhely befejezésre vár. Azt mondja, amikor az épület korszerűsítését elhatározta, még szó sem volt arról, hogy esetleg jönnek az amerikaiak. Akik, ha valóban olyan sokan lesznek, mint az hírlik, s oly szabadon közlekednek, ahogy az a filmekből látható, s bár ne adj isten, de a kocsikat is úgy törik időnként, akkor lesz munkája bőven. Csaknem kétszer annyi lesz itt a katona időnként, mint a falu egész lakossága, s az emberek mindenfélét beszélnek, a családját nem félti? Bölcsen felel az ember. A műhelyt nem tudja elköltöztetni. Ha túl jól nem is, de tisztességgel megélnek belőle itt és most is. Két gyermeke van egyébként. A kisfia harmadik, a nagylánya nyolcadik osztályos. A lánynak - mint minden serdülőnek - megvan a magához való esze, tud a világ dolgairól. Nem félti jobban, mint kellene, el is engedi mindenhová. Okos a gyerek, vigyáz magára. Ami viszont az akaratán kívül történhet meg vele, attól az isten sem óvhatja meg. Pór Vilmos Ma MAGYARORSZÁG ÖRÜL az „inváziónak”. A Washington Post kaposvári tudósítója szerint „hat évvel azután, hogy az utolsó szovjet katona elhagyta ezt az álmos magyar mezővárost, amerikai szálláscsinálók húzzák fel a NATO sátrait. Nem úgy, mint másutt, ahol az emberek dührohamot kapnak attól az ötlettől, hogy sok ezer idegen katona, szállító repülőgépek, tankok, helikopterek garmadája özönöljön rájuk, ennek a vidéknek a lakói s hasonlóképpen a Balkántól északra fekvő Magyarország a jelek szerint túláradó örömmel várja az Inváziót. Jellemző példa, hogy a rendszerint igencsak megosztott parlament ezúttal 312:1 arányban hozzájárult ahhoz, hogy a NATO-csapatok rendelkezésére bocsássák, amire szükségük lehet.” A tudósító, John Pomfret gazdasági és érzelmi okokkal magyarázza, hogy a magyarok és „a korábbi szovjet blokk országai készek elfogadni egy másik idegen megszállást”. Kovács Pál időben bővítette a karosszériás műhelyét Talán ide, talán már holnap Fotók: Rieb Attila LICIT Az amerikai kongresszusban húszezer katona Boszniába küldéséről folyik a vita - a U. S. News and World Report azonban „felkerekíti” az adatot. A Fehér Ház szerint a békét 60 ezer katona fogja biztosítani, ebbe azonban nem számolják be azt a 15-20 ezer kéksisakost, akik jó ideje Boszniában vannak. Azt még nem tudni, hogy ők majd sapkát-sisakot cserélve NATO-katonákká vedlenek-e át. De lehet, hogy azokat, akik nem NATO-országok állampolgárai - például bangladesiek vagy pakisztániak - most majd hazarendelik. Az amerikai lap azt javasolja, vegye tudomásul a világ, hogy Boszniában 90 ezer NATO-katona fog tartózkodni. A számjátékot a hét végén a Los Angeles Times folytatta. Közölte, hogy az eddig említetteken kívül 17 ezer amerikai katona logisztikai feladatokat lát majd el „a közel fekvő területeken”. Ebben a számban nincsen benne az a 4500 amerikai katona, aki Horvátországba megy, valamint az az ötszáz, akiket Macedóniába telepítenek. A lap szerint Magyarországon háromezren fognak állomásozni. 1995. december 3. . Ideiglenesen ittszállásolók Az amerikai katonák állomásoztatására vonatkozó parlamenti döntés után lehetne idézni azokból a beszédekből, amelyek akkor hangzottak el, amikor a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. A politikusok égre-földre esküdtek, hogy ide még egyszer idegen katona be nem teszi a lábát. Ehhez képest az Országgyűlés egyetlen ellenszavazattal döntött arról, hogy beteheti. Persze a rendszerváltás idején még nem tudtuk, hová fajul a helyzet Európában, hogy valóban jelentősen hozzájárulhatunk egy térség békéjéhez, ha ENSZ-NATO-USA-katonák állomásozhatnak nálunk. Ennek ellenére föltűnő, hogy amennyiben a NATO kér tőlünk valamit, mi azonnal egy emberként teljesítjük. Cserébe azért talán lehetett volna egy olyan szerződést is kötni velük, amelynek zárszavában Magyarország védernyő alá vonásáról nyilatkoznak. Legalább jelképesen. Kétségeinkkel dr. Pick Róbert vezérőrnagyhoz fordultunk, akit annak idején a köztársasági elnök katonai irodájának vezetőjeként ismerhettek meg az újságolvasók. - Valóban sokan voltak, akik azt mondták, hogy ide többet idegen csapatok nem teszik be a lábukat. De azok is sokan voltak - például az akkori kormány tagjai -, akik úgy gondolták, hogy nekünk az a jó, ha csatlakozunk a NATO-hoz. Aki erre rászánja magát, az nem tehet mást, mint hogy magára vállalja mindazokat a kötelezettségeket, amelyek ezzel járnak. Nevezetesen: nukleáris fegyverek állomásoztatása az országban, NATO-csapatok megjelenése... - Például azt is, hogy a mi katonáink is átlépik a magyar határt. - Természetesen. Csatlakozásunkról különböző helyeken valóban biztatások hangzottak el. De azt is figyelembe kell venni, hogy a NATO alapvetően nem katonai szervezet, hanem politikai, amelynek van egy katonai része. Mint mindenhol a világon, ahol érvényesül a civil kontroll, itt is sokkal fontosabb a politikai szféra - a mi esetünkben a NATO politikai döntéshozó testülete -, mint az a fegyveres erő, amit mozgat. - Ebben a tekintetben is jó lenne tudni, ki kérte föl a magyar kormányt az együttműködésre. A NATO politikai testületei, a katonák, az ENSZ? - Bárhonnan jött a felkérés, nem lehet előre kitérni, de a közreműködésnek több változata lehetséges. Az egyik az, hogy a magyar honvédség szállítókapacitásával a magyar területre érkezett utánpótlási anyagokat a délszláv térségbe szállítjuk az Egyesült Államok fegyveres erőihez. Ez egy kiváló lehetőség, amellyel olyan részt vállalunk a béketeremtésben, ami nem jár közvetlen beavatkozással és mégis komoly segítséget tudunk nyújtani abban, hogy az ország határai mellett végre béke legyen. Tehát van más lehetőség is. Ahogy elnézem, az Országgyűlés döntéseiből az nem derül ki, hogy az állomásoztatás keretében arról van-e szó, hogy egy hadtápbázis, egy amerikai támaszpont jöjjön létre, ahova saját maguk szállítanak, majd onnan szintén saját maguk viszik tovább az anyagokat és felszereléseket. Az sem tisztázott, hogy a hadtápbázis kiszolgálását az Egyesült Államok NATO alárendeltségben lévő csapatai hajtják végre, avagy nem a NATO-csapatok. - Mire lehet következtetni? - Úgy gondolom, hogy a NATO alá rendelt csapatok, hiszen az úgynevezettSOFA- egyezmény, amely az itt állomásozó csapatok jogviszonyát rendezi, csak a NATO-erőkre vonatkozik. De az „állomásoztatás" magába foglalja-e például a hadműveleti területekről kivont állomány pihentetését, orvosi ellátását is? Természetesen a mi országgyűlési határozatunktól függetlenül minden hadműveletben részt vevő magasabb egységnek - ide sorolhatók a békefenntartók is - szüksége van egy hadműveleti mögöttes területre, ahol elvégzik a szükséges javításokat, szervezik a logisztikai ellátást és a leharcolt állomány pihentetését. Talán valakit meglep, hogy egy ilyen küldetés esetében katonai szaknyelven „leharcolt állományról" lehet szó. Ám itt van még egy szinte új fogalom: a béketeremtés... - Ez egy újabban sokat hangoztatott, de nem kellően magyarázott funkciója az ENSZ- nek. Egy válságos térségben az első lehetséges beavatkozás a megelőzés, ami arra szolgál, hogy a konfliktus ne törjön ki. A második a békefenntartás, a tűzszünet őrzése. A harmadik a béketeremtés. Erre még nemigen volt példa. - Tulajdonképpen azt jelenti, hogy amennyiben a békekötés ellenére harcok törnének ki, az ENSZ erői beavatkoznak. - Igen, a gyakorlatban eldönthetik, ki szenvedjen vereséget. Természetesen az is lehetséges, hogy mindkét harcoló féllel szemben föllépnek. De számítani kell arra is, hogy viszonzásul őket is tűz alá veszik, esetleg két oldalról. - Csakhogy ebben az esetben Magyarország is célponttá válhat, hiszen a modern háborúban alaptétel, hogy csapást kell mérni az utánpótlásra. Ez a lehetőség valóban létezik, ám azt is tudomásul kell venni, hogy Magyarország az ENSZ tagállama. Ha az ENSZ minket ilyen feladatra fölkér, azt akkor is vállalni illik, ha van benne kockázat. Éppen úgy, ahogy a Kis-Jugoszlávia elleni embargót is vállalnunk kellett, noha az nyilván tetemes károkat okozott az országnak. Nem tudom, hogy a lakosságot megfelelően fölkészítik-e az amerikaiak fogadására. Például idejében szólni kellene, hogy felejtsék el a „néger" szót, mert aki használja, esetleg hatalmas pofont kap. Milyen bíróság elé kerülnek a verekedők? - Szerencsés lesz az, aki egy pofont kap és nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. Ismerve a profi amerikai katonák szokásait, több pofont tudok elképzelni, és hosszabb lábadozást. A SOFA-szerződés rendezi, hogy ilyen esetekben milyen hatóság jár el. A fogadóállamnak kizárólagos joghatósága csak olyan bűncselekmények esetében lesz, amelyek nem büntethetők a küldő állam jogszabályai szerint. Magyarország azt vállalta, hogy a SOFA rendelkezéseit úgy fogja alkalmazni, mintha a NATO tagja lenne. Lehet, hogy a magyar politikusok azt eszelték ki, hogy minden belső szerződést kívülről aláírunk, így a NATO politikai vezetői észre se veszik, hogy már be is léptünk? Azt hiszem, a személyes konfliktusoknál még mindig jobban aggaszt, hogy esetleg Magyarország területét agresszió érheti. Nevezzük békecsapásnak. Megnyugtatásul csak azt tudom mondani, hogy a katonák a hadműveleti tervezés során mindig konkrét erőviszonyokkal számolnak. Valószínű, hogy ha az Egyesült Államok, illetve a NATO magára vállalta az ENSZ majdani határozatának megfelelő megbízatást, akkor kellő erőfölénnyel rendelkezik ahhoz, hogy a béketeremtés nehézségei között ne kerülhessen sor olyan csapásra, ami Magyarország ellen irányulhat. Andrassew Iván