Színes Vasárnap, 1996. május (3. évfolyam, 18-21. szám)

1996-05-05 / 18. szám

1996. május 5._________________________________________________________________VASÁRNAPI BESZÉLGETÉS_____________________________________________________színes vasárnap 9 „Nem gondoltam, hogy zenész leszek” 1993-ban ünnepelte pályafutásának harmincadik évfordulóját. Harminc év? Sokkal messzebbnek tűnik az az idő, amiben egy furcsa nevű fiú azt kérdezte, hogy mi fáj?, énekelt a fehér sziklákról, gyémántról, aranyról, meg Beliről, a részeges kutyáról. Szerencsére ma is énekel. Legújabb albumán többek közt arról, hogy „Majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk / Majd egyszer nagyon boldogok leszünk...” Majd egyszer. \ül Magyari Imre beszélgetett Zorán Sztevanovittyal. a '_­_______ |__' _______ ' 4 Töprengtem, hogyan le­hetne az új lemez hangula­tát egyetlen szóba sűríteni. Ilyen sorok vannak rajta: „már a galambok se repül­nek”, „a mesék lassan el­fogynak”, a Karinthyt idéző „minden másképp van”. Olyan szavak jutottak eszembe, mint „kiábrán­dult”, „keserű”, „szkepti­kus”. Ilyen lennél? Becsüllek, mert bele mertél vágni, hogy egy szót keress... Én is próbálkoztam ilyesmivel, de nem találtam pontos kifeje­zést. Egy tíz számból álló al­bumot nemigen lehet egyetlen címkével ellátni. Amire célzol, a kiábrándultság, a keserűség csak részben igaz. De ott van mellette az is, hogy „Hajózni kell". Dusán fogalmazta meg nemrég, hogy az ember a hét­köznapjaiban sokkal könnye­debb, oldottabb, mint mikor nekiül megfogalmazni ezeket a hétköznapokat versben vagy prózában vagy zenében. Az ember derűsebb, mint a filozó­fiája.­­ Dusán magát fogalmazza meg, vagy téged? A számokat úgy lehet felfog­ni, mint eredőket. Négy éve nem dolgoztunk együtt, azóta sok minden történt, mi is vál­toztunk, és persze nem gon­dolkodunk teljesen egyfor­mán. A végső szót nekem kell kimondanom, hisz a közönség az előadóval azonosítja a dalo­kat, hiába tiltakozom olykor ez ellen.­­ A Vadkeletben ezt ének­led: „Az utcán tart még a nagy rablás, Az üldözés, az osztozkodás, S a gyorsaké a zsákmányolt jövő...” Meny­nyire érzed sötétnek ezt a periódust, amiben élünk? Sötétebbnek, mint mikor a lemez született, pedig ennek csak néhány hónapja. Egyre többen küzdenek megélhetési gondokkal, nem látják, mert nem láthatják a kiutat, egyre többen csúsznak lefelé - és persze kialakult az a réteg is, amelyiket semmilyen megszo­rítás nem érint, sőt. Nekem nincsenek megélhetési gond­jaim, de a közhangulat rám is hat, az ember igazságérzetét sok minden sérti.­ ­ Mennyire aggódsz a kislá­nyod jövőjéért? Nagyon, és nem csupán a jövőjéért, hisz már történtek gyerekrablások is. Nem tudni mibe megyünk bele, nem tud­ni, milyen jövő vár rájuk. Vi­szont naponta tapasztaljuk hogy a világ egyre jobban el­durvul, mindennapivá válik a brutalitás, a tévéből is csorog a vér. Szandra tizenegy éves, már nyiladozik az elméje. Va­lamelyik nap a vallásokról be­szélgettünk. Arról, hogy mi­lyen a megengedő, milyen a kirekesztő vallás, s melyikben mennyire marad meg az em­ber önállósága, méltósága. Nyíltságra és nyitottságra sze­retném nevelni. 4 . A volt Jugoszláviában zaj­ló háború mennyire érin­tett? Onnan származtunk el dip­lomatacsaládként, a politikai viharok tartottak itt minket, máshol is lehetnénk, minden azon múlott, hogy épp Ma­gyarországon voltunk, mikor a szocialista tábor szakított Jugoszláviával. Ma is élnek rokonaink Belgrádban. Vala­mi olyasmi történt ott, ami­nek a gyökerei mélyen vissza­nyúlnak a történelembe. Én már itt nőttem fel, ide jöttem, ide jövök haza. Jugoszlávia a béliességet, a kékló eget, a napfényt jelentette számomra is, ahogy sokaknak. Fájdal­masan élem meg, hogy tőlünk pár száz kilométerre egy or­szág, a szülőföldem romba tu­dott dőlni. Ijesztő, mint egy baleset. Gyanútlanul vezeted a kocsidat, nem gondolsz semmi rosszra, és akkor vala­ki szemből áttér a te sávodba, és egy másodperc múlva ott fekszel összetörve az út szé­lén.­­ Közelről érinthet, hogy emberek elkezdik gyűlölni egymást, mert az egyik szerb, a másik meg horvát... Előfordult ez az ismerőseim között is. Házaspárok, akiknél ez eddig nem volt téma, elvál­tak, a gyerekeket választás elé állítva - görög tragédiába ille­nek az ilyen történetek. 4 Te érted ezt? Nem tudom megmagyaráz­ni. Ez a gyűlölködés az érthe­tetlen tulajdonságok közé tar­tozik. Csak szomorúan nézem. 4 Mindjárt az első számban szerepel, hogy „jó helyre hívlak". Milyen hely volt a valamikori Hangulat bár a Nyugatinál, ahol most McDonald's van? Jó. Mondhatni, hogy ott kezdtünk a Metróval. Mámo­ros időszak volt, jöttek az első sikerek - valami elindult, ami miatt később az egyetemet is abbahagytam, ami elég ke­mény választásnak tűnik ma is. Ehhez a ,,hangulatbeli’’ hangulatok is hozzájárultak.­­ Hogy nézett ki a hely, kik jártak oda? Nemigen emlékszem már. Elég rideg, lepusztult hely volt, kőpadlós, nem gondolta volna az ember, hogy ott jó bulikat lehet csinálni, márpe­dig azokat csináltunk. Érde­kes, hogy a legtöbb éjszakai szórakozóhely nappal kiáb­rándító... A vendégkör a kor­osztályunk tagjaiból állt, hisz olyan zenét játszottunk, amit az idősebbek utáltak.­­ Hogy képzelted vűn, mi lesz veled? akkori­ Hobbiból kezdtünk zenélgetni, az egyetemet akar­tam elvégezni, mérnök akar­tam lenni. Nem gondoltam semmiképp, hogy zenész le­szek. Mikor otthagytam az egyetemet, már úgymond kényszerpályán mozogtam. A Metróban többeknek a zené­lés lett a fő foglalkozása, mi jártunk csak egyetemre Dusánnal. A tanáraim is sür­gettek a döntésben. A harma­dik év közepén mindenből le­vizsgáztam, lezártam az ötödik félévet, de a hatodikat már nem kezdtem el. Ez a hatva­nas évek közepén történt, mi­kor már látszott, hogy egy más területen is érhetek el sikere­ket. A politika akkoriban lett engedékenyebb, elindult egy író­, egy filmesgeneráció, vi­lágszerte izgalmas időszakot éltünk. Persze ez akkor így nem tudatosodott, nem fogal­maztam meg, mit akarok öt vagy tíz vagy húsz év múlva, a következő nap érdekelt. Ez volt a szép benne, jó kis fele­lősség nélküli életként emlé­­­kezem rá.­­ Mi volt az első dalotok? Az Édes évek, ha jól emlék­szem. Dusán írta a szöveget, én a zenét.­­ A két fesztiválsiker, a Mi fáj és a Fehér sziklák meny­nyire van ma közel hozzád? Annyira, hogy mindmáig éneklem őket. Tudom, hogy meghatározó dalok a pályá­mon, még akkor is, ha annak idején berzenkedtem ellenük, hisz úgy éltük meg, csupán kényszerből megyünk el az ál­lami tévé és rádió által meg­hirdetett fesztiválokra, mi, akik progresszív zenét ját­szunk. A Fehér sziklák szöveg­írójának, S. Nagy Istvánnak én is, mások is rengeteget kö­szönhetünk, sokat segített az indulásban.­­ Mikor tudatosodott ben­ned, hogy az a rendszer, amiben éltünk, alapvetően hibás? Dusánnal folyamatosan kri­tizáltuk a bennünket körülve­vő világot, de hazugság lenne állítani, hogy ezt valamiféle ideológiai tudatossággal tet­tük, hogy alternatívákat fogal­maztunk volna meg. Huszon­évesek voltunk, és nincs az a rendszer, ami megáll egy hu­szonéves előtt - s ez nagyon jól van így. Ma sokan dicseksze­nek, milyen bátrak voltak már akkor, és azért mellőzték őket, mert ki is mondták, amit gon­doltak. Biztos vannak ilyenek. De sokan akkor is csak tehet­ségtelenek voltak, akik ráadá­sul azok is maradtak.­­ Szerinted van ember te­hetség nélkül? Azt hiszem, van. Ha a tehet­séget úgy határozzuk meg, mint átlagon felüli képességet valamire, akkor ebben az is benne foglaltatik, hogy létez­nek átlagos képességek, léte­zik az átlag. 4 Szóval kritizáltatok. Szidtuk a rendszert, mint mindenki. Az ellenérzések vic­cekben éppúgy jelentkeztek, mint dalokban. Szidtuk, de él­tünk benne, és álmunkban sem gondoltuk, hogy ez a helyzet megváltozhat. Ezt még a CIA sem gondolta... Érde­kes, hogy ennek ellenére nyomtuk a dumát. A Dusánnak tán legszebb szövege a Volt egy tánc. Eb­ben hangzik el: „Mama az ablaknál állva / Újra évekig apámra várt.” Ez a dal a szüleink történe­te, ami eléggé tipikus történet errefelé. Ez a két sor arra vo­natkozik, hogy a Rajk-per má­sodik hullámában apánkat is letartóztatták, és tizenöt évre ítélték. Végül három eszten­dőt töltött börtönben, ebből kettőig egyáltalán nem tud­tuk, hogy él-e, és ha igen, hol van. 4 Hol volt? Több helyen. 4 Ez a letartóztatás mekko­ra törés az életedben - hisz az ilyesmi akár egy életre tönkretehet egy gyereket? Tízéves voltam, Dusán hét, én kicsit tudatosabban éltem át, ami történt. Ilyentájt még számít a korkülönbség. Ko­rábban ért véget a gyerekko­rom, korábban kellett tudo­másul vennem a világot. Lát­tam, és Dusán is látta, hogy a mama mindennap ott ül az ablakban, és vár, maga sem tudja, mire. Rengeteget sírt, amit egy gyerek nagyon át tud élni. Meghagyták a munkahe­lyén, ami csodának számított, de a fizetését levették a felére, el kellett adogatni a holmija­inkat.­ ­ Félni kezdtél? Igen, valami félelemféle volt ez, folyamatos bizonytalan­ság, és félelem attól a bizo­nyosságtól, hogy apánk már nem él. Persze ez a félelemféle is ingadozott, hisz ha kisza­ladtunk a grundra focizni, el­felejtettem.­­ Mennyire maradt meg a félelem, a gyanakvás, a bi­zalmatlanság a világgal szemben? Kevésbé, mint gondolni le­hetne. Úgy látszik, jól műkö­dött bennem a regenerációs ösztön - úgy, ahogy apámban. A körülötte lévők közül sokan beleőrültek a börtönbe, hófe­hér hajjal jöttek ki - ő nem. Az igazsághoz tartozik, hogy a be­­börtönzötteknek volt egy jugo­szláv csoportjuk, amelynek a tagjai egy emberként nem ír­tak alá semmit. Apám egyet­len ősz hajszálat sem szedett össze, és emelt fővel jött ki. Nem vesztette el a hitét sem, hogy az igazság győz - ebből a tartásból táplálkozik az Apám hitte. 4 A szülöszek szeretik ezt a két számot? Nagyon. Olykor el is sírják magukat, ha hallják. 4 Érezhetően szoros kap­csolatban vagytok. Ennek az is oka, hogy olyan család vagyunk, amelyik ki­szakadt a saját, eredeti kör­nyezetéből, egymásra voltunk utalva. 4­68-ban kijuthattál Lon­donba. Mennyire sokkolt a város, mennyire sokkolt a Nyugat? Napokig nem tértem ma­gamhoz. Nem attól, hogy hir­telen rádöbbentem, nem igaz a Coca-Cola-mámorban fet­­rengő ifjúság legendája, ha­nem például attól, ahogy a klubokban zajlott az élet, hogy egyszer csak egy légtérben ta­láltam magam világsztárok­kal, akikről valami olyasmit hittem, hogy egy transzcen­dens közegben léteznek. Az utcák, a kirakatok, az egész Nyugat varázslatos volt, már csupán az itthoni elzártsá­gunkból következően is. Fél­szegen viselkedtem, úgy érez­tem magam, mint falusi kis­lány Pesten. Abban az időben a dalokat nagyon nehezen sze­reztük meg eredetiben, leme­zen, a rádióból vettük fel őket. Semmilyen írott anyaggal nem rendelkeztünk, se kottákkal, se újságokkal, amikből kint a rajongók sokat megtudhattak a bálványaikról. Mi itthon ugyanúgy bálványoztuk a Beatlest vagy a Rolling Stonest, mint a kinti hívőik.­­ Találkoztál John Lennon­­nal és Ringo Starral is. Egy nagyon jóindulatú em­ber vitt ki minket - mert nem­csak én mentem, hanem pél­dául Zalatnay Cini is -, noha jellemezte őt a disszidensek egy típusának nagyotmondá­­sa. De tényleg jóindulatú volt, segíteni akart, ő hozta például Magyarországra az első nyu­gati együttest, a Stove-pipe-ot, amire ma már nemigen emlé­keznek. Halmai Gábornak hív­ták, már nem él. Ő hívott meg minket egy zártkörű klubba. Oda járt a krém. Én vettem észre Lennont és Ringót. Hal­mai megkérdezte, bemutas­son-e, én ijedten tiltakoztam, de azért nem kellett kétszer mondania. Bemutatott, kezet fogtunk, én nagyon eredeti módon megkérdeztem, mire készülnek... Igen kollegiálisan viselkedtek, noha kicsit cso­dálkoztak, hogy a vasfüggöny mögött is van beatzene - ekko­riban Kelet-Európát egységes orosz gyarmatnak gondolták, ahol Bukarestet és Budapes­tet nehéz megkülönböztetni, nem is kell.­­ Van közös képed a találko­zásról? Nincs. 4 Bánod? Nagyon, gondolhatod, de akkor ott ez eszembe se jutott. Nem nagyon mutogattam vol­na, a találkozásról is most be­szélek másodszor - visszari­asztott a sok dicsekvés, amit a „messziről jött” emberektől pályám során hallottam. 4 Amúgy is túlzás lenne ex­hibicionistának bélyegez­ni... Ha az utcán megállíta­nak, zavar? Ez stílustól függ. Olykor meg tudok állni, és nagyon kellemeseket tudok beszél­getni. 4 A színpadon az embernek meg kell mutatnia magát ak­kor is, ha nem kitárulkozó alkat. Sokáig úgy gondoltam, nem igazán termettem színpadra. De aztán úgy, hogy nem kell a színpadon sem mindent meg­mutatni. Aki a mindenáron va­ló kitárulkozásnak él, az elvesz­ti minden titkát, és eldobja a közönség. Meg kell tudni őrizni titkokat, amik épp attól szépek, hogy csak te tudsz róluk.­­ Lehet, hogy a boldogság­hoz titkok is hozzátartoz­nak? Lehet.­­ Ha nehezen tárulkozol is ki, a barátság fontos lehet számodra. A lemezeken ott a barátság is. Sok barátom volt mindig. Alig múlik el nap, hogy nincs nálunk társaság, vagy mi nem megyünk el valahová. Az ele­fántcsonttoronyba zárkózás megszünteti a külső kontrollt. A kételkedés sok bajtól, téve­déstől kímél meg, a jobbítást szolgálja.­­ Az egyik új dal Élet tanár úrról szól. Hányásod van életből? Hááát... Úgy négy alá. De még lehet javítani.

Next