Szinészek Lapja, 1928 (47. évfolyam, 1-11. szám)
1928-01-01 / 1. szám
SZÍNÉSZEK LAPJA Vischer — nem ismeri az élet szeszélyes játékait. Íróasztala fölé görnyedve, a holt betükből állapítja meg az erkölcsi világrend szürke paragrafusait s ezeknek békáiban a tragikai igazságtételt nem tudja másképen elképzelni, minthogy Csak annak szabad halállal bűnhődnie, aki vétkezett. Shakespearenak nincs szüksége ilyen banális és erőszakolt motivációra. Az erkölcsi világrend egyensúly-törvényeinek ilyen iskolamesteri magyarázatához neki semmi köze. Éppen ennyire értelmetlen és fölösleges Johnsonnak az a föltevése, hogy a kötő Julia sorsában a ravaszság bűnhődését akarja elénk állítani, amiért furfangos cseleit legtöbbször a vallás köpenyege alá bujtatja. Holott az egész darabban alig eoik szó a vallásról, még Lőrinc barát is csak egy ízben céloz a hit mrlsztjára. Nem! Az ilyen értelmezéshez nagyon sok önkényes erőszakolás s nagyon sok érzéketlenség kell. Shakespeare Romeo és Júliája ártatlan. Sorsukat őszinte megilletődéssel kisérjük. S haláluk mégsem fakasztja bennünk az elkeseredés fellázadását, hanem azt a hitet erősiti meg, hogy ennek így kellett történnie; úgy érezzük, hogy fölemelőbb fenségesebb és harmonikusabb ellobbanása ennek a két összeolvadt léleknek el sem képzelhető. Ennek a szerelemnek el kell égnie a saját lángjában. Ki tudja elképzelni Rómeót a családi tűzhely enyhe melegénél, lassan öregedve, az élet aprólékos bajaival bíbelődve, talán csúzát ápolgatva, s Juhát, mint a házvezetés ezer gondjai közt szorgoskodó, cselédekkel perpitvarkodó menyecskét? Ez a gondolat s ez a lehetőség megfosztaná ezt a szép szerelmi költeményt minden varázsától. Ámbár van két olyan drámai feldolgozása is a Romeo és Julia bus históriájának, amelyben a vég: boldog házasság, csöndes, általános kibékülés, holtomiglan- holtodiglan való örvendező egyesülés. Mind a két dráma spanyol földön termett. Az egyik Rojas Zrrillanak „Bandos de Verona“ című darabja, a másik pedig Lope de Vega híres műve, amely csak pár évvel később jelent meg, mint Romeo és Julia. Ám Shakespeare nem ilyen szerelmet fest. Lear királyban van egy mondás, amely valósággal mottója lehetne a Romeo és Julia szerelmi történetének: „A szerelem csak úgy szerelem, ha nem zavarjuk össze tekinetekkel, melyek a valódi ponton kívül esnek.“ Ennek a felfogásnak, ennek az érzésnek a variációja, szelestése, mélyitése, szinezése, orchesztrális szimfóniája a Romeo és Julia szerelme. Két tiszta gyermeklélek lobogó fellángolása. Attól a pillanattól kezdve, hogy szemeik találkoztak, megszűnt minden kapcsolat, mely eddig őket a föld porához, a közönséges emberi dolgokhoz, környezetükhöz, mindennapos gondjaikhoz fűzte. Szenvedélyük szárnyán emelkednek magasra, tul az emberi élet mindennapos sorompóin, menten a földi salaktól, oda, ahol létük kiszakad a mindenség szoros gyűrűjéből. Jóbarát vagy ellenség, rokon és szülő már csak üres nevek képzetükben. Az élet útjaival és göröngyeivel többé nem törődnek, akadályt nem ismernek, mennek vakon, nem nézve jobbra, nem nézve balra, csak mennek előre, amerre az érzésük ragadja. Ez az a szerelem, amelyről Shakespeare a száztizenhatodk szonettjében mély érzéssel dalolja ezidőtájban: „Hűséges szivek elé ne engedjetek akadályt gördíteni. A szerelem sziklaszilárd pont, ingathatatlanul néz le viharra, vészre. A szerelem nem az idő bolondja, rózsás ajkak és piros arcok megfakulhatnak az idő malmában; a szerelem nem változik rövidrák és hetek pörgésével, mindenen győzve tart minden idők végéig.“ Ilyen Romeo és Julia szerelme. Semmiféle földi aggodalom, mellékes tekintet, a szokás hatalma vagy emberi törvény nem zavarja ennek a szűzi fehérségét. Az érzéki egyesülés szilaj vágya sem ejt makulát ennek a szerelemnek nagyszerű tisztaságán. Hiszen az érzéki vágy nem ehemete, hanem természetszerű kiegészitője a tökéletes és egymásba olvadó szerelemnek Hazug világ erőszakolt mesterkedése tudja csak különválasztani a két érzést s dicsőitő himnuszt zengve az ideális, ájtatos és szende szerelem fizikai gondolatoktól mentes varázsáról, s sztmbeállitani vele — mint pőie és véres ember gyarlóságot — az érzéki vágyakban egyesülő, alanyinak bélyegzett szerelmet. Brooke költeménye, mely közvetlen forrása volt Shakespearenek, álsenteskedő és szigorú moralizálással hirdeti előszavában ezt a ferde és korlátolt erkölcsi törvényt. Shakespeare felülemelkedett korának e jámbor szemforgatása felfogásán, ö a szerdind a maga egesz melység vd, minden szenvedélyével, ittasult vágyakozásával és szentlén lángolasával festl. A szemek összevillanasai önkéntdenül követi nala az ajkak egymásra tapadasa s a szivek összedubbanasat a forró testek egyesülese. De egy pillanatra se érezzük úgy, mintha durva és salakos kéjvágy egyesítené őket; e teljes összdorzadásban az őstermészet örök törvényét látjuk megnyilvánulni, mely nem ismeri halandó emberek rideg és kicsinyes konvencióit és kotnyeleskedő nagyképűségét. Az ilyen szerelem nem tud alkudozni az élet valárában jogaiért, nem tud alkalmazkodni külső körülményekhez s nem tud türelmesen várakozni kielégítésére Ha az élet szétválasztja ezt a sztrtimes párt, úgy egyesülniük kell a halálban. Ez elöl nincs kitérés. Mert ez a szellem erős, mint a halál, amely nem fájdalmas nekik hiszen. Csak addig fáj, míg végkép elszakad. Mely a fülühöz csatol, minden kőiél. (Madách.) Nagyon finom művészettel készíti elő Shakespeare ezt a harmonikus megnyugvást, mely a szerelmes pár szónora halálának nyomán fakad a léiekben. Két ellenséges ház mindent összeörlő malomköve közé dob egy illatos, színes világot: két gyermek tiszta szeremet. S ezt az ellenségeskedést olyan hatanásnak, a gyűlölködést annyira elvisztehetetlennek, a viszalkodást igen vadul örjöngőnek festi, hogy az egy egész város csendjei, békéjét fel tudja forgatni. Hogy élhetne hat mg ebben a vértől ázott, átokkal itta ott talajban a szerem, amey nemcsak önmagának s önmagáért tud élni, szenvtelenül, magányosan, melléktekintetek nélkül, a maga utján haladva, érdeket, tettetést, engedményeket nem ismerve. Azokból a gyér és megbízhatatlan adatokból, amelyek Shakespeare életéből reánk maradtak, alig volna megállapítható. vajjon szerelmes volt e, mikor Romeo és Júliát irta? Valószínűnek kell tartanunk, mert csak szerelemtől ittas lelek tud ennyi őszinteséggel, ilyen viharzó erővel és ilyen fékezhetetlen vágyakkal dalolni a szerelemről. Lessing is azt tartja, hogy a Romeo és Julia megalkotásában a szerelem