Szinészek Lapja, 1935 (54. évfolyam, 1-11. szám)

1935-01-01 / 1. szám

TERVEZET a vidéki színészet központosítása tárgyában. A vidéki színházi válság okait kutatva, lehe­tetlen még nem látni, hogy ép­p akkor, amikor a közönség igényei óriási módon megnőttek, ugyanakkor a vidéki színészet főleg a háború óta úgy művészi, mint technikai téren évről-évre kevesebbet n­yújt a közönségek. Kezdve azzal, hogy a társulatok művész taglétszáma évről-évre , zsugorodott (végeredményben kb. 10Oo/o-kal), ezzel szemben az előadások száma megnöveke­dett 50o/o-kal. Ilyen körülmények között szó sem lehet művészi, de még tisztességes ipari produk­cióról sem. Évente 30-35 szerepet még szövegileg sem lehet jól betanulni, hát még meg is formálni a szeretteket. Szinte általánossá vált, hogy vidé­ken nincs rendező. A színészek rendeznek. Pe­dig ezeknek arra sincs idejük, hogy a szerepeiket megtanulják. Az is rettenetes, amilyen ruhában ma a színpadra mennek a színészek és a színész­nők. Egy-kettő kivételével. De ezek még kiábrán­­dítóbbá teszik a többséget. És a 20-30 év óta toldo­­zott-foldozott, ezerszer átfestett, puklis, ferde, lógó vásznn­, kilincs nélküli, lebegő ajtaj­i dísz­letek!... Ezek keltsenek illúziót a közönségben, amely a mozi által fejtett ízlésre tett szert? De menjünk tovább. Egyetlen vidéki színháznak sincs a technika mai állásához mért színpadvilágítási apparátusa. Szabályozható fejreflektort vidéki színpad talán még nem is látott. A kellékezés általában kiábrándító. A bútorozás nyomorúsá­gos. Mindez együttvéve csak illúziórontásra jó. Pedig ha élni akarunk, illúziót kell teremtenünk! Az is rémes, ahogy a legtöbb színház nézőtere és bejárata fest; sötétség, legjobb esetben fél­homály. Ila már egy kis világítás is van, feltűnik az előcsarnok falain a kopottság, a por, meg a korom. A nézőtéren feltűnnek a kárpitozás hiá­nyosságai, a páholyszegélyek huzatának kopott­sága s az úgynevezett Beyruth-függönyön tátongó lyukak vagy a durván alkalmazott foltozások stb. És mialatt minden így elpusztult, bes­orosodott és elszürkült a vidéki színházakban, azalatt megszü­letett és diadalmasan felnőtt a külföldi filmekkel táplálkozó moziipar, a színház legnagyobb kon­­kurrense. A közönség persze a mozihoz pártolt, mert a mozi mindent elkövet, hogy becsábítsa a közönséget. Kezdi a csábítást a reklámmal, amelyet a vaknak is meg kell látnia: éles, színe­sen illusztrált, ordító plakátok és transzparen­sek az ideákon, oldalas hirdetések és kommüni­kék az újságokban. Maguk a mozik épületei is élő reklámok, a Neon-csöves és pazarul kivilágított bejárataikkal. A mozi előcsarnokában és néző­terén tisztaság és kényelem. S hogy milyen az előadásuk, azt nem részletezem, tudjuk, mit lehet kihozni többszázezer dollárból . . . Megál­lapíthatjuk tehát, hogy a vidéki színházak válsá­gának oka egyrészt a vidéki színház visszamara­dottsága, másrészt a mozi. Tehát konkurrálnunk kell! A vidéki színészetet gyökeresen át kell ala­kítani. Át kell alakítani központilag vezetett stag­­gione rendszerré. T E R V E Z E T az országos színészet racionálisabb és eredmé­nyesebb működéséről. A tervezet célja, hogy a vidéki színészet mű­vészi és anyagi színvonalát emelje. E színvonalem­elkedés csak úgy érhető el, ha egy-egy színtársulat — az eddigi gyakorlattal szemben — az évi 35—40 színdarab helyett maximum 7 darabot tanud be évente, (vagyis ötször kevesebbet mint eddig) már adva is van a lehetőség: először, hogy a színház ötször annyi reklámmal hívja fel magára a közönség figyel­mét, mint eddig. Másodszor adva van a lehető­ség, hogy ötször annyi időt, ötször annyi erőt, ötször annyi fantáziát és ötször annyi pénzt fek­tessen egy-egy darab színrehozatalába, mint eddig. Általában, társulatonként, évi hét darab színrehozatala mellett adva van a lehetőség, hogy a színház ötször annyit adjon fényben, világítás­ban, kényelemb­en, tisztaságban, rendezésben díszletekben, bútorokban, kellékekben, kosztü­mökben, modern indiákban, maszkokban, a sze­repek kidolgozásában és alakításában, zenében, táncban, hangulatb­an és illúzióban, egyszóval: színházban! Ez esetben egészen biztos, hogy emelkedni fog a színház bevétele legalább 5()o/o-kal. És ez a cél! . . . De ez csak úgy érhető el, ha a vidéki színé­szet működési rendszere gyökeresen megváltozik és átalakul központból irányított slaggione rend­szerré. A központból irányított slaggione rendszer előnyei és k­iírási lehetőségei: a) Eredményesebb hirdetés és reklám. A központ ugyanis a társulatok egész évi plakát- és színlapszükségletét egyszerre rendeli meg. A köz­pont színesen illusztrált plakátokat terveztet és tekintve, hogy nagy mennyiségről van szó, a nyomdai költség olcsó lesz. b) Kifogástalan férfi és női fiarókák. A köz­­front megállap­odást köt egy fővárosi színházi fodrásszal, aki átalányösszegért vállalja egy-egy társulat parókával való ellátását. c) Illúziót keltő elsőrendű díszletek. Eddig tizennyolc társulatnak külön-külön, tehát tizen­nyolc példányban kellett elkészíttetnie ugyanazt a díszletet. A staggione rendszer mellett csak két példányban kell elkészíteni ugyanazt a díszletet, mert az egész staggione rendszerben csak két tár.

Next