Színház, 1970 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
2. Az ilyen „szerepcserével” való próbálkozás mellett a színházra váró másik veszélyt „szerepfelejtésnek” nevezném. Az előbbit a funkciók összemosódása hozza, az utóbbit a funkció tudatának hiánya. Ilyenkor a színház mint intézmény lazul fel. Gépiesen kezd „üzemelni”, elveszíti hivatásérzetét, egész tevékenységének célját. Művészei lemondanak ambícióikról, alkotófantáziájuk elszegényedik. Zavar, kényelmesség, pozícióféltés az ismertetőjele az ilyen „szerepfelejtési” folyamatnak. A színház akkor kerül ilyen helyzetbe, mikor a társadalom életében nem határozódik meg pontosan feladata, és a művészek nem látják művészi munkájuk lényegét, értelmetlennek érzik a küzdelmet céljaikért, vagyis rosszul ítélik meg koruk és közönségük igényeit, nem érzik át a „mit nyerhetünk vagy mit veszíthetünk a színházzal” kérdés alternatíváit. A jövő színházára leselkedő igazi veszély nem az ideigóráig tartó érdeklődéshiány, nem az átmeneti pangás vagy akár nézőszám csökkenés. A valóságos veszély az, hogy szinte észrevétlenül megőrizve a „színházcsinálás” külső formáit — a színház átcseréli funkcióját. Feloldódik a szabad idő értelmes-szórakoztató eltöltését biztosító - és önmagukban szükséges - szolgáltató egységek között. Egy lesz a sok hely közül, ahol az ember időt tölthet. Vagyis: ily módon feladja saját erkölcsét, művészetét, öntudatát. Ennek is van hagyománya a színház évezredes történetében, hiszen Thália gyermeke „vásott kölyök”. A polgári színház a múltban a nyugati színházi élet sok mai áramlata mutatja, milyenné lesz, amikor hajlékait a rutinnak, csillogásnak, ügyeskedésnek adja át. De ne titkoljuk, hogy ma a szerepcsere és a szerepfelejtés lehetőségei a mi színházi életünk alternatívái között is ott vannak. Ne kutassuk ezúttal, hogy mi volt előbb, hogy a céltévesztés hozta-e magával az alkotószervezet meglazulását, vagy a színházi organizáció fellazulása helyezte át a célokat egy devalvált terepre ... A magyar színház életében még így is van annyi eredmény, erő, tehetség, amelyből a lehetőségek megvalósításához szükséges struktúra megteremthető. Milyen legyen a színházépületek telepítése, megoszlása, férőhelye? 1. Budapest fejlődése más nagyvárosok életszerkezetéhez hasonló változásokat hoz majd. A változások máris megkezdődtek. A modern nagyvárosnak már nem egyetlen centruma van, hanem egy fő centruma. A távolságok növekedésével, a városon belüli közlekedés lassulásával kialakul a fő centrumot körülvevő „több városcentrum”, mindegyik a maga önálló szolgáltatási rendszerével. A város fő központjától esetleg félszáz kilométeres távolságban levő lakótelepek is saját szolgáltatási egységgel rendelkeznek az iskoláktól a mosodákig, az éttermektől a mozikig. Nálunk a színháztelepítés ezzel szemben a város régi központjában történt és történik. Lényegében egy belső kerületnyi körzetben helyezkednek el az épületek. A század első évtizedeinek színházépítési szisztémája volt ez, egy régi rendszer, egy letűnt réteg érdeklődési körét szolgálta. Ezért a színházak helyi elosztása elfeledett világot őriz. A centrumtól távol lakó dolgozók többsége az új távolságok adta közlekedési nehézségek miatt, a négy-öt órai munkabefejezést számítva, alig lehet képes arra, hogy elérje az esti hétórás előadáskezdést. 2. A másik folyamat a közönségdifferenciálódás. A mai színházi nézőhelyek 75%-a ezer vagy ezernél nagyobb befogadóképességű színházépületekben van. Ez megint csak a polgári színháztelepítés módszere volt, amely nem számolt a különböző rétegek ízlésével, hiszen lényegében egyetlen rétegnek játszott, egyetlen réteget szolgált ki. Ez a színházépítési rendszer nem ismerte a különböző kultúrák, a különböző informáltság és érdeklődés jelenlétét. Másrészt - mint már utaltunk rá - az életszerkezet változásával a közönség differenciáltsága a jövőben még a maihoz képest is változik majd. Egy olyan színházépületi struktúra, amely ezer vagy ezren felüli nagyszínházakon alapul, ezt a differenciálódó igényt nem elégítheti ki. A jövő színházépületei elosztásának megtervezése ezért együtt kell járjon nemcsak a telepítési hely okos megválasztásával, hanem az új helyzetet a kisebb nézőférőhellyel is szolgáló színházak létesítésével. 3. 1945-ig a fővárosban 18 színház működött, 11485 nézőhellyel. A statisztikai adatok szerint ma 18 színház működik 10 157 nézőhellyel. A lakosság növekedése 25 év alatt mintegy 70%-os volt, a színházi férőhelyek csökkenése, majdnem 10%-os. A következő évek további lakosságnövekedést hoznak. Szerény igénnyel tervezve ehhez a 10%-os elmaradás behozása és 10%-os színházi férőhelynövekedés szükséges. Ez kb. 2000 nézőhely. (A számadatokból kitűnik, hogy minimális programot ajánlunk.) Ez a szerény elhatározás akkor válhat jelentőssé, ha összekapcsolódik a növekedő város ma színházilag még „fehér foltjainak” beépítésével, és ha figyelemmel a közönségdifferenciálódásra 300-500-as férőhelyű színházakat létesítünk. A kettős igény kielégítésének összehangolása így, hosszabb távon mintegy öt új színház létesítését jelenti. Ez már korszerűen rendezheti át a modern szocialista nagyváros színházi térképét. Bizonyos, hogy színházat kell kapnia Buda központjának. Színházat kell kapnia Kőbányának, esetleg a mai IX. kerület lakóira is figyelemmel. Ezenkívül színházat kell létesíteni a két legnagyobb épülő lakótelepcentrum környékén, a peremvidéken, esetleg a Lágymányoson és Zuglóban. Budapest színházi struktúrája 23 színházzal kb. 13 000 nézőhellyel ilyen módon korszerűen megváltozik majd. Kirajzolhatjuk - a telepítési térképen túl - a színházak szellemi struktúrájának a társadalmi fejlődését jól szolgáló arányait is. Ezzel az elképzeléssel mintegy 55%-ra csökken a nagy színházak nézőszáma, ezek a színházak a klasszikusok modern előadásainak, a nemzeti hagyományok korszerű ápolásának, a népszínházi koncepció megformálásainak, valamint a klasszikus és középfajú zenés műfajoknak az otthonaivá válnának. 45%-ot tennének ki az intimebb, a közönségükkel szinte párbeszédszerű kapcsolatot tartó többi színházak. És éppen a sokszínűség, a néződifferenciálódás érdekében a Nemzeti Színházon és az Operaházon kívül nem látszik fontosnak kamaraszínházak fenntartása. Ezzel is három új épület szabadul fel (Madách Kamara, Pesti, Kis Színpad). Hogy az épületek száma és méretei mennyire meghatározhatják az egész színházi struktúrát, a profilt, programot, versenyt, azt mutatja, hogy ily módon nem is túl nagy változással a mai tucatnyi társulat helyett mintegy húsz együttes szolgálhatná nagy feladatát. (Önálló problémakör a vidéki színházak helyzete. Önálló tervet is kíván. A legfontosabb az, hogy hivatását magasabb szín-