Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

feladattól függetlenül: szép, hozzá nem szabályos-időtlen bababájjal vagy kihívó, ál­mai szexbomba-allűrökkel, hanem modernül, eredetien, emberi mó­don, gyönyörűen beszél, finoman, mégis határozottan mozog. Ami már az adott feladathoz tartoznék: egyszerre árad belőle vonzó, jó illatú tisztaság és ke­mény, elszánt erő; érződik, hogy tudna gondolkodni, tudna harcolni, tudna szenvedni, tudna győzni önmagán és másokon, ha a dráma módot adna rá. Jelen van, él, reagál akkor is, ha a drá­ma figyelmen kívül hagyja; s mikor épp róla van szó, felül tud emelkedni a banalitásokon, a nem a figurára sza­bott vicceken. Úgy megsebzi a keserű­­víz-epizód, mintha az ismeretlen kül­világ egy lényeges törvényével került volna összeütközésbe, úgy viaskodik feltámadó vágyaival, elfojtott nőiessé­gével, mintha nem egy sötét agyú feke­téző huligán, hanem egy valamennyire is tartalmas, az általa felvázolt Ilonához illő férfi karjaiba törekedne, fel-feliz­­zón, vissza-visszatántorodva. Mindeh­hez, paradox módon, hozzásegíti lát­ható elfogódottsága is, mert ez a naiv megilletődöttség illik az alakhoz és old­ja a tétnek: Guszti szerelme elnyerésé­nek nyers drasztikumát. Persze, az ív, melyet Ilonaként megrajzol, hézagos, meg-megszakadó, de igazságtalanság lenne, ha épp e darab kapcsán próbálnék kielemezni, hogy ezért mennyiben ter­heli őt, a pesti pályáját most kezdő ifjú színésznőt a felelősség. Gusztiból és a Ronyecz Mária által eljátszott Ilonából össze nem illő, bol­dogtalan házaspár lesz; ez a frigy, ha utánagondolunk, kevéssé éri meg a nézőnek két és fél órán át beruházott drukkját. Hogy a közönség mégis feszül­ten izgul ezért a happy endért, az nem­csak annak tudható be, hogy másért aligha izgulhatna, hanem elsősorban Sztankay István elragadóan kedves ala­kításának, az előadás e legjobban meg­oldott színészi teljesítményének. Sztan­kay kapcsán máris sokat beszélnek ru­tinról, nézetem szerint igazságtalanul. A rutin, mint ezt épp ez az előadás is il­lusztrálja, nem egységes értelmű foga­lom. Rutinból játszik a szereplőgárda nagy része is, de náluk, részben szere­pük hibájából, beidegzett, hamis sablo­nok gyűjteményéről van szó. Sztankay nem a csodabogárságnak légüres térben mozgó manírjait vonultatja fel, hanem az embert, a típust, a jellem belső mag­ját keresi - igaz, a szerzőtől ő kapja erre a legtöbb lehetőséget. Sztankaynak abban van rutinja, hogy mihelyt megje­lenik, élettel, mégpedig konkrétan: mai élettel telik meg a színpad, megmoccan az állókép, pezsegni kezd az áporodott levegő. Meglehet, ezúttal nem sok újat ad hozzá eddigi elbűvölő vagányfigu­ráinak eszközeihez, de ezt a típust an­­­nyira belülről érzi, minden reagálását olyannyira szerves jellemképből vezeti le, hogy majdnem mindent elhiszünk neki. Elhisszük, hogy 1949-ben, keresz­tény származású és e világban élő ifjú létére, püspökasszonyról és szentanyáról beszél, elhisszük azt is, hogy izgatja a lány, az első, aki nem enged neki első taktikai lemezkészletének leforgatása után; azt már sokkal kevésbé, hogy érte önmagát is hajlandó feladni - a semati­kus művekben zajlottak le ilyen játszi, idillikus könnyedséggel alapvető átala­kulások. A befejezés ugyanis ezzel egyenértékű. Ez az Ilona tudniillik nemcsak börtönbüntetésre ítéltette, amit szerencsésen kitöltött; emellett az ő szá­mára az egész élet börtön lenne. Fe­szeng is Sztankay az utolsó képben, már csak a maga teremtette atmoszféra él­teti, de a közönség szerencsére nem igé­nyes. Jót mulatott a vicceken, a rende­ző és a színészek által hozzáértéssel re­konstruált bizarr tablókon, az alvilág és a periféria hatásos-ügyes színfoltjain, és főleg annyira megszerette ezt a hami­sítatlanul sztankays Gusztit, hogy csak egyet sajnál: miért nem lesheti meg a végén azt a nyilván szakértő és szenve­délyes csókot, amellyel hőse végleg meg­töri a hősnő ellenállásának repedező jég­páncélját. Végezetül óhatatlanul felmerül a kér­dés: el kellett-e játszania a Nemzeti Színháznak ezt a darabot? Tudjuk, egy színház műsorválasztását sok szempont indokolja: latba esik, mi kell, mi fon­tos a közönségnek, mi használ az írónak és rajta túl a honi dráma ügyének, mi a társulatnak, esetleg egyes színészegyé­niségeknek. Azt hisszük, ez esetben egyik tényezőnek sem vált hasznára a dráma bemutatása. Ha a Sötét galamb kezdő író műveként árulna el ennyi, feltétlen tehetséget, színpadi érzéket, akkor az előadás a szerző és végső so­ron a magyar dráma javát is szolgál­hatná; azonban - Létay Verának az Élet és Irodalomban használt szellemes meghatározását kölcsönvéve - a „bez­­zeg-Örkénynek”, a Tóték írójának nem volt szüksége erre az így megszerzett színpadi tapasztalatra, mint ahogy mu­­tatis mutandis, a Hamlet szerzőjét se igen gyarapította volna a Titus Andro­­nicus elkésett bemutatásával nyert ta­nulság; az ebben az 1958-ból származó műben fellelhető hibákat rég kiküszöböl­te ő maga­­ a legmagasabb fokon. A szí­nészek se jutottak igazán hálás lehetőség­hez; a rájuk osztott feladat - még Sztan­­kayt is beleértve - egyiküknek se fog nagy szerepei közé számítani. Méltóbb és egyben hálásabb bemutatkozási alka­lom illette volna meg Ronyecz Máriát is, noha kétségtelen, hogy ez a debütá­lás is megszerezte számára a nézők fi­gyelmét és rokonszenvét; erre a tőkére a későbbiekben színház is, művésznő is építhet. Örkény István: Sötét galamb. Nemzeti Szín­ház. Rendezte: Egri István; díszlet: Bakó József; jelmez: Schäffer Judit. Szereplők: Mészáros Ági, Ronyecz Mária, Szersén Gyula, Szirtes Ádám, Kohut Magda, Ladomerszky Margit, Apor Noémi, Sólyom Ildikó, Gáti József, Csá­szár Angéla, Versényi László, Benedek Miklós, Kun Tibor, Faluhelyi Magda f. h., Kállai Fe­renc, Sztankay István, Máthé Erzsi, Pártos Erzsi, Csernus Mariann, Gelley Kornél, Pathó István, Dániel Vali, Sivó Mária, Tarsoly Ele­mér, Szabó Kálmán, Sugár Lajos, Gyalog Ödön, Székhelyi József f. h. RONYECZ MÁRIA ILONA SZEREPÉBEN A SÖTÉT GALAMB ELŐADÁSÁN (NEMZETI SZÍNHÁZ) 4

Next