Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
feladattól függetlenül: szép, hozzá nem szabályos-időtlen bababájjal vagy kihívó, álmai szexbomba-allűrökkel, hanem modernül, eredetien, emberi módon, gyönyörűen beszél, finoman, mégis határozottan mozog. Ami már az adott feladathoz tartoznék: egyszerre árad belőle vonzó, jó illatú tisztaság és kemény, elszánt erő; érződik, hogy tudna gondolkodni, tudna harcolni, tudna szenvedni, tudna győzni önmagán és másokon, ha a dráma módot adna rá. Jelen van, él, reagál akkor is, ha a dráma figyelmen kívül hagyja; s mikor épp róla van szó, felül tud emelkedni a banalitásokon, a nem a figurára szabott vicceken. Úgy megsebzi a keserűvíz-epizód, mintha az ismeretlen külvilág egy lényeges törvényével került volna összeütközésbe, úgy viaskodik feltámadó vágyaival, elfojtott nőiességével, mintha nem egy sötét agyú feketéző huligán, hanem egy valamennyire is tartalmas, az általa felvázolt Ilonához illő férfi karjaiba törekedne, fel-felizzón, vissza-visszatántorodva. Mindehhez, paradox módon, hozzásegíti látható elfogódottsága is, mert ez a naiv megilletődöttség illik az alakhoz és oldja a tétnek: Guszti szerelme elnyerésének nyers drasztikumát. Persze, az ív, melyet Ilonaként megrajzol, hézagos, meg-megszakadó, de igazságtalanság lenne, ha épp e darab kapcsán próbálnék kielemezni, hogy ezért mennyiben terheli őt, a pesti pályáját most kezdő ifjú színésznőt a felelősség. Gusztiból és a Ronyecz Mária által eljátszott Ilonából össze nem illő, boldogtalan házaspár lesz; ez a frigy, ha utánagondolunk, kevéssé éri meg a nézőnek két és fél órán át beruházott drukkját. Hogy a közönség mégis feszülten izgul ezért a happy endért, az nemcsak annak tudható be, hogy másért aligha izgulhatna, hanem elsősorban Sztankay István elragadóan kedves alakításának, az előadás e legjobban megoldott színészi teljesítményének. Sztankay kapcsán máris sokat beszélnek rutinról, nézetem szerint igazságtalanul. A rutin, mint ezt épp ez az előadás is illusztrálja, nem egységes értelmű fogalom. Rutinból játszik a szereplőgárda nagy része is, de náluk, részben szerepük hibájából, beidegzett, hamis sablonok gyűjteményéről van szó. Sztankay nem a csodabogárságnak légüres térben mozgó manírjait vonultatja fel, hanem az embert, a típust, a jellem belső magját keresi - igaz, a szerzőtől ő kapja erre a legtöbb lehetőséget. Sztankaynak abban van rutinja, hogy mihelyt megjelenik, élettel, mégpedig konkrétan: mai élettel telik meg a színpad, megmoccan az állókép, pezsegni kezd az áporodott levegő. Meglehet, ezúttal nem sok újat ad hozzá eddigi elbűvölő vagányfiguráinak eszközeihez, de ezt a típust annyira belülről érzi, minden reagálását olyannyira szerves jellemképből vezeti le, hogy majdnem mindent elhiszünk neki. Elhisszük, hogy 1949-ben, keresztény származású és e világban élő ifjú létére, püspökasszonyról és szentanyáról beszél, elhisszük azt is, hogy izgatja a lány, az első, aki nem enged neki első taktikai lemezkészletének leforgatása után; azt már sokkal kevésbé, hogy érte önmagát is hajlandó feladni - a sematikus művekben zajlottak le ilyen játszi, idillikus könnyedséggel alapvető átalakulások. A befejezés ugyanis ezzel egyenértékű. Ez az Ilona tudniillik nemcsak börtönbüntetésre ítéltette, amit szerencsésen kitöltött; emellett az ő számára az egész élet börtön lenne. Feszeng is Sztankay az utolsó képben, már csak a maga teremtette atmoszféra élteti, de a közönség szerencsére nem igényes. Jót mulatott a vicceken, a rendező és a színészek által hozzáértéssel rekonstruált bizarr tablókon, az alvilág és a periféria hatásos-ügyes színfoltjain, és főleg annyira megszerette ezt a hamisítatlanul sztankays Gusztit, hogy csak egyet sajnál: miért nem lesheti meg a végén azt a nyilván szakértő és szenvedélyes csókot, amellyel hőse végleg megtöri a hősnő ellenállásának repedező jégpáncélját. Végezetül óhatatlanul felmerül a kérdés: el kellett-e játszania a Nemzeti Színháznak ezt a darabot? Tudjuk, egy színház műsorválasztását sok szempont indokolja: latba esik, mi kell, mi fontos a közönségnek, mi használ az írónak és rajta túl a honi dráma ügyének, mi a társulatnak, esetleg egyes színészegyéniségeknek. Azt hisszük, ez esetben egyik tényezőnek sem vált hasznára a dráma bemutatása. Ha a Sötét galamb kezdő író műveként árulna el ennyi, feltétlen tehetséget, színpadi érzéket, akkor az előadás a szerző és végső soron a magyar dráma javát is szolgálhatná; azonban - Létay Verának az Élet és Irodalomban használt szellemes meghatározását kölcsönvéve - a „bezzeg-Örkénynek”, a Tóték írójának nem volt szüksége erre az így megszerzett színpadi tapasztalatra, mint ahogy mutatis mutandis, a Hamlet szerzőjét se igen gyarapította volna a Titus Andronicus elkésett bemutatásával nyert tanulság; az ebben az 1958-ból származó műben fellelhető hibákat rég kiküszöbölte ő maga a legmagasabb fokon. A színészek se jutottak igazán hálás lehetőséghez; a rájuk osztott feladat - még Sztankayt is beleértve - egyiküknek se fog nagy szerepei közé számítani. Méltóbb és egyben hálásabb bemutatkozási alkalom illette volna meg Ronyecz Máriát is, noha kétségtelen, hogy ez a debütálás is megszerezte számára a nézők figyelmét és rokonszenvét; erre a tőkére a későbbiekben színház is, művésznő is építhet. Örkény István: Sötét galamb. Nemzeti Színház. Rendezte: Egri István; díszlet: Bakó József; jelmez: Schäffer Judit. Szereplők: Mészáros Ági, Ronyecz Mária, Szersén Gyula, Szirtes Ádám, Kohut Magda, Ladomerszky Margit, Apor Noémi, Sólyom Ildikó, Gáti József, Császár Angéla, Versényi László, Benedek Miklós, Kun Tibor, Faluhelyi Magda f. h., Kállai Ferenc, Sztankay István, Máthé Erzsi, Pártos Erzsi, Csernus Mariann, Gelley Kornél, Pathó István, Dániel Vali, Sivó Mária, Tarsoly Elemér, Szabó Kálmán, Sugár Lajos, Gyalog Ödön, Székhelyi József f. h. RONYECZ MÁRIA ILONA SZEREPÉBEN A SÖTÉT GALAMB ELŐADÁSÁN (NEMZETI SZÍNHÁZ) 4