Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Hagyományos vagy új dramaturgia? BOTH BÉLA Meditáció a színház jövőjéről A SZÍNHÁZ lapjain hónapok óta fo­lyik a vita a hagyományos és „új” dra­maturgia kérdéséről. Hazai és külföldi tekintélyek fejtik ki nézetüket a színház talajvesztéséről, a közönség érdeklődé­sének csökkenéséről, az új formák kere­séséről és várható hasznáról. Az elmé­letek és hozzászólások nem szűkölköd­nek indulatokban sem. Az együttérzéstől a reménytelenségig, a spleentől a felhá­borodásig elég széles skálája van jelen az érzelmi állásfoglalásnak is. És a cikkek olvastán hasonlóan elég változatos érzel­mi reagálások születnek az olvasóban (feltéve, ha akad, akinek futja érdeklő­déséből - ha már a színház iránt nem - a vele foglalkozó elméleti számvetések iránt legalább). Nem ringatom magam illúziókba. Sem azt nem hiszem, hogy a lap „olvasótá­bora” jelentékeny volna; sem azt, hogy a véletlenül éppen ezt a cikket elolvasók szűk köre képes lenne elhatározóan dön­teni, vagy pláne cselekvően fellépni eb­ben a vitában. Hogy mégis beszélek - azért van, mert szükségét érzem, hogy hangot adjak néhány szerény gondola­tomnak, amelyek talán nemcsak az én fejemben fogantak meg. Féltem a színházat. Attól féltem, hogy elveszti a közönséget, és ezzel elveszti önmagát. Nem amiatt féltem, hogy a te­levízió nagyobb csapást mér rá, mint amekkorát a film és a rádió jelentett szá­mára. Azokat kiheverte, s bízom benne: ki fogja heverni ezt is. De félek, hogy azt nem fogja kiheverni, amit ő, saját maga erőszakol magára, önnön megmen­tése érdekében. Van-e szükség darabra? Természetesen van! - mondja a jóhisze­mű beavatatlan, s azt, hogy „nincs”, ilyen pőrén természetesen nem mondja senki. De burkoltan mondják, s példá­kat hoznak fel, sikereket emlegetnek, a commedia dell’artéra hivatkoznak. Föl­sorolják klasszikus drámák szövegének számos módosulását a bemutató előtt, s az író halála után­ beszélnek az egykori aktualitások korszerű aktualitásokra va­ló kicserélésének szükségességéről, a szín­ház önálló alkotó tevékenységének nél­külözhetetlenségéről; összekevernek iga­zat nem igazzal, részletet egésszel, egy­szerű­ általánossal; zavart keltenek, s közben nemegyszer maguk is zavarba esnek. Én nem tudom elfogadni­­ klassziku­sok esetében - a darab átalakításának, megváltoztatásának indokait. A lényeg­ről beszélek. Tudom: külföldi művek esetében maga a fordítás, az új ráfordí­tás sem adja ugyanazt. De szándéka és képessége szerint azt adja. Tudom: az olykor nélkülözhetetlen húzások is vál­tozást jelentenek az eredetihez képest. De a húzást végző rendező szándéka és képessége szerint a lényeg sértetlen ma­rad. Tudom: hazai klasszikus művek esetében szükséges lehet (volt és lesz példa rá) a gondozás, portalanítás, oly­kor az átdolgozás is. De mindezt csak akkor tudom elfogadni, csak akkor tar­tom hasznosnak és tisztességesnek, amíg a lényeget nem érintik. Ha átdolgozó, rendező, dramaturg mást akar elmondani - akár ugyanazon téma, cselekmény út­ján is —, ám tegye meg: írjon saját neve alatt új darabot ugyanabból a témából. De ne hamisítsunk se jó, se rossz szán­dékkal. Ne tévesszük meg a közönséget, ne járassuk le a színház hitelét. A gyanú öl. Amit ma megteszünk (esetleg jóhisze­műen), holnap más megteheti­­ rosszhi­szeműen. A közönség pedig néhány „mó­dosítás” kiderülése után, esetleg soha többé nem fogja elhinni, hogy nem „értő kezek” végeztek plasztikai műtétet­­ az ő megtévesztésére. Ettől pedig óvjon is­ten! Akkor is kételkedni fognak ben­nünk, mikor még gondolatban sem „ak­tualizálunk”. És ez a vég. Akiben nem hiszek, elkerülöm. A klasszikusok nagy értéke (ami a mi kincsünk is, s amit eléggé gondosan őriz­ni nem lehet) az, hogy olyan igazságokat mondtak ki, amelyek - mutatis mutan­dis — ma is érvényesek, pontosabban: a mára is alkalmazhatók. Azt kívánni tőlük, hogy pontosan a mai viszonyokat tárják föl: képtelenség­ azt tenni velük, hogy saját szavainkat adjuk az ő szájuk­ba: hamisítás. A klasszikusok megbecsü­lése s közönségünk megbecsülése egya­ránt azt kívánja: hűséggel tolmácsoljuk klasszikusainkat. Szükséges, megtisztelő és izgalmas feladata a ma színházának: a klasszikus dráma eredeti és hű tolmá­csolása. Konkrét elemzést igényel ese­tenként, hogy eredetiség és hűség ne el­lentétes, hanem egymást segítő szem­ponttá legyen. Az eddig elmondottak nem hagynak kétséget afelől - gondolom -, hogy a színháznak újra és újra új és új dara­bokra van szüksége. Darabokra, ame­lyeket írók írnak (ilyen vagy olyan se­gítséggel, kritikával és támogatással), amelyeket a színházak rendezői rendez­nek és színészei játszanak. Tehát írók ír­ják, rendezők rendezik, színészek játs­­­szák. Nem megfordítva és nem összecse­rélve. Ez nem céhtörvény, ez tehetség, rátermettség, vállalkozókedv és munka­­megosztás kérdése. Elvégre írhat a ren­dező is darabot, akkor ő lesz az író, s ha jónak ítéli és képessége lesz rá, ren­dezheti az író, akkor ő lesz a rendező. De addig: ki-ki a maga mesterségét folytassa . . . Rendezőnek és színésznek egyaránt az az érdeke, hogy olyan da­rabok birtokába jusson, amelyek révén elmondhassa mindazt, amit saját képes­sége szerint és mestersége eszközeivel ki tud fejezni az adott darab révén. Ez pe­dig nem kevés. („Kinek virág kell. . .”) Persze a legnehezebb dolga az írónak van. Tőle követelik a legtöbbet, sőt tő­le követeljük a legtöbbet. Mit? A gon­dolatokat. A véleményt. Az élet sűrített és igaz tükrözését. A figurákat, akikben a néző önmagára ismer (vagy nem akar önmagára ismerni). A figurákat, akiket a színésznek érdemes eljátszani, mert iz­galmasnak és hitelesnek érzi őket; a szi­tuációkat, amelyek megragadják a ren­dező képzeletét, amiért érdemes törnie magát, hogy eredetien és jól állítsa szín­padra; a cselekményt, az aktualitást, a lelki fejlődést, az atmoszférát, az izgal­mat, a megrázó hatást, egyszóval mind­azt, amit érdemes eljátszani s amit ér­demes megnézni. Drámaírókra van szükségünk. Szük­ségünk van drámaírókra. Megértem és érzem az írók keserűségét, mikor Peter Brook nyilatkozatát olvassák. Ne hig­­­gyenek neki! Írjanak! Támasszanak igé­nyeket önmagukkal szemben, írásaikkal szemben, egyre nagyobb igényeket, de írjanak! Mozdulni sem tudunk nélkü­lük. Nincs borzasztóbb egy ember szá­mára, mint ha azt érzi: nincs szükség rá többé. A színháznak a drámaíróra el­sőrendűen szüksége van! Drámákat ké­rünk tőlük. Drámákat - amelyek nél­kül nem tudunk létezni, nem tudunk !

Next