Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Petőfi és a színház ALEKSZANDR GERSKOVICS Petőfi, a drámaíró Az áttörés hagyománya Vajon mondhatjuk-e azt, hogy Petőfi Sándor a magyar dráma egy sajátos hagyományának rakta le az alapjait, és hatást gyakorolt a magyar nemzeti drámairodalom további fejlődésére? Nem minősíthető-e túlzásnak ez az állítás, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy Petőfi nem is volt a szokásos értelemben vett drámaíró ? A magyar színháztörténet nem egy kudarcot, bukást jegyzett fel a nemzeti klasszikusok legértékesebb műveivel kapcsolatban, míg a színházak pénzügyi folytonosságát biztosító múlékony sikerek, könnyű győzelmek olyan másodrendű szerzők nevéhez fűződtek, akik nem is tartottak igényt arra, hogy jelentős helyet foglaljanak el a magyar nemzeti irodalom történetében. A magyar hivatásos színjátszás fejlődésének egész menetét az a szakadék jellemezte, amely az új utakat kereső drámaírás és a színházak gyakorlati tevékenysége közt tátongott, így a színház története - a klasszikus drámaírás fejlődésének szempontjából - irodalmi furcsaságok, különös paradoxonok sorozata. Az első klasszikus magyar drámai emlék, Bornemisza Péter Magyar Élektrája. (1558) csupán 1931-ben került a világot jelentő deszkákra. Csokonai Tempefői]c. eredeti formájában nem került színházban bemutatásra. A magyar drámatörténet büszkesége, Katona József Bánk tótja csak a szerző halála után került színre. Vörösmarty színdarabja, a Csongor és Tünde megírása után csupán félszázaddal kezdett élni a színpadon, 1879-ben Paulay Edének, a magyar színházi rendezés megreformálójának bátor kezdeményezésére. Vörösmarty történeti drámáinak még keservesebb sors jutott osztályrészül. A bujdosók máig nem került színre, a Csilléi és a Hunyadiak 1844-ben megbukott, több évad alatt összesen csak tizenegy előadást ért meg, és csak napjainkban, Marton Endre rendezése fedezte fel a Nemzeti Színház nézői részére. Nehéz színpadi sors jutott a világhírű Madách Imrének is: ember tragédiája csak két évtizeddel a szerző halála után került színre, s jóllehet később világszerte nevezetessé lett, a nemzeti színjátszást nem tudta átalakítani, pedig Madách erre törekedett drámáival. A magyar drámatörténet „fehér hollónak” tekintette, mely elszigetelt jelenség a kiváló újító szerző életművén belül is elszakítva áll A civilizátor c. szatirikus komédiájától valamint Mózes c. drámájától. A huszadik század nem hozott lényeges változást abban a lenéző szemléletben amellyel Magyarországon viseltettek a hazai klasszikusok iránt. Móricz Zsigmond színpadra írt művei alulmaradtak a polgári vígjáték virtuózaival szemben. A nemzeti színjátszás e potenciális megreformálói közé sorolhatunk olyan világhírű újító művészeket, mint Balázs Béla, akinek fiatalkori színdarabja, Az utolsó nap 1909-ben négy előadással megbukott, és ide kell sorolnunk Karinthy Frigyes drámai kísérleteit is, aki nemcsak Holnap reggel c. háromfelvonásos darabjában, hanem számos egyfelvonásosában is, jóval a nyugati abszurd dráma felbukkanása előtt maró gúnnyal pellengérezte ki a kispolgári logika abszurdumait. Valóban európai méretű drámaíró volt Füst Milán. Eredeti, költői világába transzponált s ugyanakkor — a színpadi hagyományok megbontását tekintve - „barbár” társadalmi és történeti drámái, mint a Boldogtalanok vagy a IV. Henrik király, ha valamelyik közismert európai nyelven íródtak volna, nem kevesebb dicsőséget szereznek alkotójuknak, mint Dürrenmattnak a maga darabjai, s lám, a magyar színpadon csak harminc-negyven évvel a keletkezésük után kaptak - s akkor sem teljes elismerést. Végül pedig a magyar dráma mai, élő klasszikusát, Németh Lászlót csak a hatvanas években fedezte fel a színház. Egy kézikönyv meglepetései Ez az érem egyik oldala. Hát a másik? Vajon kiknek a darabjait játszotta a Nemzeti Színház, kiket tekintett irányadónak, kikre alapozta műsorpolitikáját és bevételeit ? Van egy igen becses, de kiadatlan kézikönyv az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárában. Hajdú L. Algernon írta, a Nemzeti Színház 1873 és 1941 közötti műsorairól. A Nemzeti Színház színpadán játszott hazai darabok közt messze első helyen Szigligeti Ede darabjai állnak: 1838 és 1878 között 1880 előadásban játszották a műveit (pedig száz bemutatott darabja közül egyes-egyedül a Liliomfi az, amely a legutóbbi időkig megmaradt a hazai színpadok műsorán). Majd következik Herczeg Ferenc, akinek darabjaiból 1893 és 1940 között 1481 előadást tartottak. Köztük és a következő „repertoárszerző”, Csiky Gergely között igen széles a szakadék: Csiky műveit csak 685 ízben adták. Ezután következik Szigeti József több mint 500 előadással stb. Bérczik Árpád műveit 1862 és 1907 közt 324 előadásban játszották, kétszer annyiszor, mint együttvéve mindazt, amit Vörösmarty írt! Ismeri-e ma valaki Rákosi Jenőnek akár egyetlen darabját is? Pedig 1866 és 1883 között, amikor már megjelent, de még előadásra várt Az ember tragédiája, az ő darabjai valósággal uralkodtak a Nemzeti Színház színpadán! Petőfi kortársának és munkaadójának, Vahot Imrének tizennégy darabja 1843 és 1861 között 174 ízben ment, míg Petőfi darabjait a Nemzeti Színház valamilyen ürüggyel mindig elutasította. A drámaírás világtörténete tele van ilyen paradoxonokkal. Elég, ha arra utalunk, milyen sors jutott osztályrészül az angol színpadon Byron és Shelley drámai műveinek, a német színpadon Büchnernek, a francián Balzacnak és Zolának. Végül Petőfi esetéhez több tekintetben talán Puskinnak az orosz dráma történetében elfoglalt helye hasonló. Bizonyos értelemben kivételnek tekinthető a lengyel színház, amely ellene szegülve a divat szerint változó ízlésnek és a történelmi körülményeknek, vezető irányzataiban következetesen tartotta magát a nemzeti drámának életükben el nem ismert óriásaihoz. Adam Mickiewicz és Juliusz Slowacki távolabb éltek a hazai színházi gyakorlattól, mint bárki más a kortársaik közül. Lázadó költői drámáikat olyan körülmények közt írták, hogy semmi reális lehetőségét nem remélhették műveik hazai bemutatásának vagy akár a kiadásának. S ennek ellenére mintegy hetven évvel az Ősök (Mickiewicz) és a Balladyna (Slowacki) megírása után, a lengyel színház mihelyt megszabadult az elnyomatás béklyóitól, mohó szomjúsággal itt a romantikus drámaíróinak furcsa, félfantasztikus-félreális műveiből az életadó nedvet, nem törődve azzal, hogy ezek a művek a hagyományos dramaturgia szabályai szerint nemcsak hogy „színpadiatlan”, hanem valósággal „színpadellenes” alkotások. Ezek a hősi romantikusok állanak ma is, méltán, a lengyel nemzeti színpad átalakulásainak forrásánál. * A cikk szerzője szovjet kritikus és irodalomtörténész, a moszkvai Balkanisztikai Intézet munkatársa