Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
mat, hanem egy kitűnő ötlet jóvoltából biztos helyre vannak zárva, ahol nyugodtan dolgozhatnak, és még jól is érzik magukat. Talán majd tudományos munkásságuk kárpótol erkölcsi tévelygéseikért. Ismerünk néhány haladó politikust, igaz forradalmárt, lánglelkű költőt, baletttáncost, zenevirtuózt, festőt, művészt - akik életművüket és nem magánéletüket hagyták ránk, s akiknek nem a szerelmi moráljukat szoktuk firtatni, hanem eszméiket vagy alkotásaikat tesszük kötelező középiskolai tananyaggá. A dolog persze bonyolultabb. Miközben azon töprengünk, hogy talán üdvös lenne a társadalomra nézve, ha szaporítanánk a szexuálisan rokkant tudós fők részére fönntartott - a darabbelihez hasonlatos - munkaterápiás menhelyek számát, Illyés Gyulával együtt jeges iróniával ítéljük el nyomorék emberségüket. Még inkább: szánjuk őket, amiért félemberek, hiszen fogalmuk sincs a valódi társas kapcsolatról, két ember szövetségéről, a szerelemről. Az egész emberekről - akik sokkal többen vannak náluk. Közülük való a darab két központi alakja: Orbán és Erika. Ők egymást elvesztve sodródtak bele az érzelmi szegények falanszterébe, egy megromlott házasságot hagyva maguk mögött. Válságuk, úgy tetszik, magából a házasság intézményének válságából fakad. Illyés így beszélt erről egy interjúban, a darab megjelenése idején: „Az emberek nem teremtődnek monogámnak, hűségesnek. Még a nagymamák sem. Kell valamit kapniuk, aminek a kedvéért lenyesegetik a maguk vadhajtásait. . .” Ez a nagyon szép, nagyon igaz gondolat korunk fölszabadult emberének drámáját rejti magában. Azét az emberét, aki megtanulta anyagi érdek és előítélet nélkül fölépíteni társas kapcsolatait, és aki éppen a megváltozott, szocialista társadalomban kapta meg a lehetőséget, hogy az elidegenedett társas kapcsolatokat humanizálja. A házasságot is. Megküzdve az ösztönök és kísértések visszahúzó erejével. Megküzdve a „környezeti ártalommal”, a szexuális divatok változásával és csábításával - s legfőképpen saját poligám természetével. Az Orfeusz a felvilágban drámai alaprajza korunk egyik legizgalmasabb konfliktusának megragadására alkalmas. Orbán és Erika szeretik egymást. Drámájuk épp oly köznapi, mint amilyen tipikus. Orbán poligám, Erika monogám. Orbán sokszor megcsalta Erikát, ezért Erika elhagyta, és az „együttességben” próbálja újrakezdeni életét váltott, érzelemmentes szeretőkkel. Orbán utánamegy, hogy - mint Orfeusz Euridikét - visszahozza a félemberek alvilágából. (Közben azért Don Juan-i lénye is vonzza a „bármikor bárkivel” paradicsomába.) Pokolra szállás ez mindkettőjüknek. Erika úgy érzi, hogy kigyógyult Orbánból, és ezt azzal bizonyítja, hogy mind jobban beilleszkedik a dehumanizált erkölcsi rendbe. Orbán kétségbeesve nézi, és hogy a „gyógyulása” teljes legyen, valami furcsa, mazochista kéjjel, fogadásból belöki Kázmér ágyába is. Kapcsolatuk eme mélypontján rádöbbennek, hogy egymáshoz tartoznak, és a másikba kapaszkodva, újrakezdve talán még a felszínre evickélhetnek, és kimenthetik szerelmüket. Az ösztönök hatalmát és legyőzését legutóbb Peter Brook ábrázolta gyönyörűen a Szentivánéji álom Titánia-Oberonkapcsolatában. Nála Titánia szexuális kalandját a szamárrá változtatott Zubollyal Oberon a szerelem nevében irányította, és az ösztön mocsarába rántott kedvesét saját maga hozta föl megtisztultan, érzékenyebben a szépségre és a szerelemre. Illyésnek nincs szüksége az állati erotika szimbólumaira ahhoz, hogy az egymást keresők, egymásért küzdeni tudók találkozását ihletetten ábrázolja. Az egymásra találás jelenetét olvasva nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy a pokol A Főnök (Kézdy György) és Kázmér (Holl István) „pisztolypárbaja" (Murányi Zsófia felvétele)