Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

MÁRIÁSSY JUDIT Vita egy színész­barátommal A vitát akkor kellett volna lefolytatnunk, azon az októberi estén, a Taganka elő­adásáról kifelé menet. Csakhogy én akkor és ott nem tudtam vitatkozni, még nem ért véget bennem a Csendesek a hajnalok, pedig láttam Moszkvában is, meghittebb környezetben. Az előcsarnokban égtek a gyertyák, a nézők csoportokra oszlottak, a lelkesek, a fanyalgók, a beavatottak csoportjaira, ők nem vitatkoztak, csak egymásra licitáltak azonos nézőpontjuk érveivel. Mi viszont bámultuk egymást, én őt, aki teljesen és fellebbezhetetlenül eluta­sította magától Ljubimov színházát, ő engem nézett úgy, mintha váratlanul ki­váltam volna a normális emberek, az egészséges műélvezők, a magyar állam­polgárok átlagos seregéből, és mint Ionesco kisvárosának lakói - valami tö­meghisztéria hatására - rinocérosszá let­tem volna. Méghozzá önkéntesen. - Te is bedőlsz ennek a szemfényvesz­tésnek? Lehetetlen. - mondta. - Bedőlök. - Megáll az ember esze! - Nem is először dőltem be, és remé­lem, nem utoljára. Van itthon is, a világ­ban is néhány színház - nem sok, de néhány olyan színház, amit már szőrös­­tül-bőröstül szeretek. És szeretem őket konokul mindaddig, amíg meg nem csal­nak, amíg ki nem fulladnak, amíg bemu­tatóról bemutatóra meglepnek valami újjal és fontossal, anélkül, hogy hűtlenek lennének önmagukhoz. - Az ég szerelmére, téri észhez ! Ez nem színház, hanem cirkusz és bábjáték. - Miért nem színház ? - Itt nincs darab, itt nincsenek színé­szek, itt csak Ljubimov van. És sziréna meg petárda meg fényszóró és csini­­bumm. A Hamletban függöny, emitt a teherautó, mindenütt ez: technika és technika és technikai - Ezek nagyszerű színészek . . . - Ki ? Melyik ? Én csak marionettfigu­rákat láttam, a Mester nagyon ügyesen rángatta őket, és ahhoz is volt esze, hogy ne tartson szünetet, különben a publikum fele meglógott volna az unalom elől. Színház csak ott van, ahol színész van, és nem bábok ágálnak a rendező parancs­szavaira. Előbb mennék el széklábat fa­ragni a falanszterbe, mint Ljubimovhoz színésznek . . . Színészbarátom jó színész. Érzékeny ember. Azok közé tartozik, akik típussá formálták magukat, és olyankor boldog, ha színháza alkalmat ad rá, hogy átlépje e típus körvonalait, és lehessen valami más. Ritkán boldog. És most mégis, monológ­gá fajult beszélgetésünkben a Taganka színház tagjait sajnálta hosszan és heve­sen. Őket vélte boldogtalanoknak. A monológra nem akarok egy szabá­lyos színibírálat monológjával felelni. Túl sokan és sokat írtak már Moszkva leg­kisebb és egyik legnevezetesebb színhá­záról régebben is, most pedig a Magyar­­országra hozott három darab kapcsán kitűnő kritikusok elemezték a nagy szín­házi forradalmárok nyomdokain járó és e forradalmárok hagyatékát korszerű szintézisbe foglaló, megújító együttes eszközeit és szellemét. Mivel pedig én nem hittem, hogy színészbarátom kifor­dult volna eddigi önmagából, hogy ezen­túl orrszarvú legyen, sőt utólag meg is értettem tiltakozásának hevét és gyöke­reit, megpróbálom az ő feltételezett érve­it szembesíteni a magam tagadhatatlan el­fogultságával. *­O: A legszomorúbb az, hogy a magyar kritikusok minden előtt hasra esnek, ami külföldi, és minden vendégjáték al­kalom számukra, hogy gyalázzák saját értékeinket. Ráadásul ez tovább hat. Brookék első vendégjátéka után meg­jelentek a bőrruhák a színpadon. A má­sodik után jött az akrobatika korszaka, és nyomában színésznek nevezték ki azt a srácot, aki fejjel lefelé lógva tud zongo­rázni. Én: Mielőtt védőbeszédet mondanék a Taganka mellett (bár voltaképpen nincs értelme védőbeszédet mondani bíró nél­kül), hadd meséljek el neked valamit. Öt évvel ezelőtt Leningrádban jártam, min­den este színházban ültem, az egy hétnyi minden estéből négyszer Tovsztonogov színházában, és egyszer csak gyanússá vál­tam önmagam szemében. Csupa jó elő­adás ott, csupa jó a Kirov Operában. Ez véletlen is lehet. És szabad-e újságíróként a véletlen csapdájába esni? Hiszen az a dolgom, hogy tudósítsak. Akkor meg­kértem Veronikát, a házigazdámat, mon­daná meg, melyik a legrosszabb lenin­­grádi színház, és szerezne-e jegyet oda. Veronika nem volt lelkes. Leningrádi patrióta szíve tiltakozott a kérésem ellen, de leningrádi udvariassága megkövetel­te, hogy teljesítse. Most hadd ne nevez­zem meg a színházat, mely nemcsak Veronika, de mások szerint is a legjelen­téktelenebb, legkevésbé ismert társulata a városnak. Kaptam jegyet. A három testőrt játszották. Láttam A három test­őrt Sinkovits Imre remek magánszáma­ként. Láttam Planchon zseniális rende­zésében. Itt csakugyan nem volt egyetlen Sinkovits formátumú színész. Planchon se volt, hiányzott a mindent eltervező, mindenkit lelkesítő, mindent a maga egyedi elképzeléséhez igazító rendező­egyéniség. És a legrosszabbnak minősí­tett színház majdnem telt nézőterén én mégis irigykedtem. Alig tudok oroszul. És értettem minden szót. Egyetlen szí­nész nevét se kerestem ki a színlapról, hogy a tudósítást színezendő megjegyez­zem és felírjam. De ezek a feljegyzésre méltatlan színészek úgy tudták a szak­mát, hogy a semmi különös előadásnak lelket adtak. Nem volt szükség rá, hogy fejjel lefelé lógva zongorázzanak, de ar­ra igen, hogy két és fél méter magasság­ból úgy ugorjanak talpra, hogy a meg­kezdett szöveget lihegés nélkül mondják tovább, és mellette vívjanak is, eldőlje­nek vagy éppen leszúrják az ellenfelet. És végül ez a „legjelentéktelenebb” szín­ház őszinte örömet és mulatságot szer­zett nézőinek. Az előadás időtartamára, nem tovább. Mi köze ennek a Taganká­­hoz, melynek éppen egyik jellemzője, hogy mindig felzaklat és továbbkísér, nem hagy gyorsan visszazökkenni járókelői közönyömbe, gondolkodásra ingerel, ha másként nem, hát úgy, mint téged: tilta­kozó gondolkodásra. Szerinted Ljubi­mov - diktátor. Nem ismerem személye­sen. Lehet, hogy tényleg az. (Halkan. A Taganka Színház előadásairól több alkalommal közöltünk méltatást, elemzést, recenziót. Azokról a produkciókról is (Tíz nap, amely megrengette a világot; Hamlet; Csendesek a hajnalok), amelyek a ljubimov vezette híres moszkvai társulat nagy sikerű októberi vendégjátékán szerepeltek. A napisajtó a budapesti bemutatók alkalmából bő teret szentelt az egyes előadások elemzésének. Ezért döntöttünk úgy, hogy kritika helyett inkább azzal foglalkozunk, ami a színibírálatokból általában kimarad: a vendég­játék magyarországi hatásával.

Next