Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
MÁRIÁSSY JUDIT Vita egy színészbarátommal A vitát akkor kellett volna lefolytatnunk, azon az októberi estén, a Taganka előadásáról kifelé menet. Csakhogy én akkor és ott nem tudtam vitatkozni, még nem ért véget bennem a Csendesek a hajnalok, pedig láttam Moszkvában is, meghittebb környezetben. Az előcsarnokban égtek a gyertyák, a nézők csoportokra oszlottak, a lelkesek, a fanyalgók, a beavatottak csoportjaira, ők nem vitatkoztak, csak egymásra licitáltak azonos nézőpontjuk érveivel. Mi viszont bámultuk egymást, én őt, aki teljesen és fellebbezhetetlenül elutasította magától Ljubimov színházát, ő engem nézett úgy, mintha váratlanul kiváltam volna a normális emberek, az egészséges műélvezők, a magyar állampolgárok átlagos seregéből, és mint Ionesco kisvárosának lakói - valami tömeghisztéria hatására - rinocérosszá lettem volna. Méghozzá önkéntesen. - Te is bedőlsz ennek a szemfényvesztésnek? Lehetetlen. - mondta. - Bedőlök. - Megáll az ember esze! - Nem is először dőltem be, és remélem, nem utoljára. Van itthon is, a világban is néhány színház - nem sok, de néhány olyan színház, amit már szőröstül-bőröstül szeretek. És szeretem őket konokul mindaddig, amíg meg nem csalnak, amíg ki nem fulladnak, amíg bemutatóról bemutatóra meglepnek valami újjal és fontossal, anélkül, hogy hűtlenek lennének önmagukhoz. - Az ég szerelmére, téri észhez ! Ez nem színház, hanem cirkusz és bábjáték. - Miért nem színház ? - Itt nincs darab, itt nincsenek színészek, itt csak Ljubimov van. És sziréna meg petárda meg fényszóró és csinibumm. A Hamletban függöny, emitt a teherautó, mindenütt ez: technika és technika és technikai - Ezek nagyszerű színészek . . . - Ki ? Melyik ? Én csak marionettfigurákat láttam, a Mester nagyon ügyesen rángatta őket, és ahhoz is volt esze, hogy ne tartson szünetet, különben a publikum fele meglógott volna az unalom elől. Színház csak ott van, ahol színész van, és nem bábok ágálnak a rendező parancsszavaira. Előbb mennék el széklábat faragni a falanszterbe, mint Ljubimovhoz színésznek . . . Színészbarátom jó színész. Érzékeny ember. Azok közé tartozik, akik típussá formálták magukat, és olyankor boldog, ha színháza alkalmat ad rá, hogy átlépje e típus körvonalait, és lehessen valami más. Ritkán boldog. És most mégis, monológgá fajult beszélgetésünkben a Taganka színház tagjait sajnálta hosszan és hevesen. Őket vélte boldogtalanoknak. A monológra nem akarok egy szabályos színibírálat monológjával felelni. Túl sokan és sokat írtak már Moszkva legkisebb és egyik legnevezetesebb színházáról régebben is, most pedig a Magyarországra hozott három darab kapcsán kitűnő kritikusok elemezték a nagy színházi forradalmárok nyomdokain járó és e forradalmárok hagyatékát korszerű szintézisbe foglaló, megújító együttes eszközeit és szellemét. Mivel pedig én nem hittem, hogy színészbarátom kifordult volna eddigi önmagából, hogy ezentúl orrszarvú legyen, sőt utólag meg is értettem tiltakozásának hevét és gyökereit, megpróbálom az ő feltételezett érveit szembesíteni a magam tagadhatatlan elfogultságával. *O: A legszomorúbb az, hogy a magyar kritikusok minden előtt hasra esnek, ami külföldi, és minden vendégjáték alkalom számukra, hogy gyalázzák saját értékeinket. Ráadásul ez tovább hat. Brookék első vendégjátéka után megjelentek a bőrruhák a színpadon. A második után jött az akrobatika korszaka, és nyomában színésznek nevezték ki azt a srácot, aki fejjel lefelé lógva tud zongorázni. Én: Mielőtt védőbeszédet mondanék a Taganka mellett (bár voltaképpen nincs értelme védőbeszédet mondani bíró nélkül), hadd meséljek el neked valamit. Öt évvel ezelőtt Leningrádban jártam, minden este színházban ültem, az egy hétnyi minden estéből négyszer Tovsztonogov színházában, és egyszer csak gyanússá váltam önmagam szemében. Csupa jó előadás ott, csupa jó a Kirov Operában. Ez véletlen is lehet. És szabad-e újságíróként a véletlen csapdájába esni? Hiszen az a dolgom, hogy tudósítsak. Akkor megkértem Veronikát, a házigazdámat, mondaná meg, melyik a legrosszabb leningrádi színház, és szerezne-e jegyet oda. Veronika nem volt lelkes. Leningrádi patrióta szíve tiltakozott a kérésem ellen, de leningrádi udvariassága megkövetelte, hogy teljesítse. Most hadd ne nevezzem meg a színházat, mely nemcsak Veronika, de mások szerint is a legjelentéktelenebb, legkevésbé ismert társulata a városnak. Kaptam jegyet. A három testőrt játszották. Láttam A három testőrt Sinkovits Imre remek magánszámaként. Láttam Planchon zseniális rendezésében. Itt csakugyan nem volt egyetlen Sinkovits formátumú színész. Planchon se volt, hiányzott a mindent eltervező, mindenkit lelkesítő, mindent a maga egyedi elképzeléséhez igazító rendezőegyéniség. És a legrosszabbnak minősített színház majdnem telt nézőterén én mégis irigykedtem. Alig tudok oroszul. És értettem minden szót. Egyetlen színész nevét se kerestem ki a színlapról, hogy a tudósítást színezendő megjegyezzem és felírjam. De ezek a feljegyzésre méltatlan színészek úgy tudták a szakmát, hogy a semmi különös előadásnak lelket adtak. Nem volt szükség rá, hogy fejjel lefelé lógva zongorázzanak, de arra igen, hogy két és fél méter magasságból úgy ugorjanak talpra, hogy a megkezdett szöveget lihegés nélkül mondják tovább, és mellette vívjanak is, eldőljenek vagy éppen leszúrják az ellenfelet. És végül ez a „legjelentéktelenebb” színház őszinte örömet és mulatságot szerzett nézőinek. Az előadás időtartamára, nem tovább. Mi köze ennek a Tagankához, melynek éppen egyik jellemzője, hogy mindig felzaklat és továbbkísér, nem hagy gyorsan visszazökkenni járókelői közönyömbe, gondolkodásra ingerel, ha másként nem, hát úgy, mint téged: tiltakozó gondolkodásra. Szerinted Ljubimov - diktátor. Nem ismerem személyesen. Lehet, hogy tényleg az. (Halkan. A Taganka Színház előadásairól több alkalommal közöltünk méltatást, elemzést, recenziót. Azokról a produkciókról is (Tíz nap, amely megrengette a világot; Hamlet; Csendesek a hajnalok), amelyek a ljubimov vezette híres moszkvai társulat nagy sikerű októberi vendégjátékán szerepeltek. A napisajtó a budapesti bemutatók alkalmából bő teret szentelt az egyes előadások elemzésének. Ezért döntöttünk úgy, hogy kritika helyett inkább azzal foglalkozunk, ami a színibírálatokból általában kimarad: a vendégjáték magyarországi hatásával.