Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
FODOR GÉZA A Hamlet a Madách Színházban A művészetben a nagyság és a tökéletesség nem korrelatív fogalmak. Egy művészeti ág, egy műfaj, egy művész legnagyobb műve - ha egyáltalán van értelme az ilyen minősítésnek - nem feltétlenül a legtökéletesebb is egyszersmind, a legtökéletesebb pedig nem feltétlenül a legnagyobb. A művészetben nem a tökéletesség áll az értékhierarchia csúcsán. De a művészetben nem is a nagyság áll az értékhierarchia csúcsán. A művészetben - úgy tűnik - nincs egységes értékhierarchia. Tökéletes az a műalkotás, amely művészileg szabatosan formulázza és oldja meg problematikáját, amely a maga dimenziójában hiánytalanul és harmonikusan beteljesíti a művészet lehetőségeit, azaz önmagában lezárt, érzékletes, tagolt, mély, gazdag, eredeti, önmagát hordozó világ. Ha a művészet - képletesen szólva - szférája az emberi szellemnek, akkor a tökéletes műalkotások vonulata mintegy a természetes határait alkotja ennek a szférának. Úgy tetszik, a művészet ezekben az alkotásokban elérte önmagát, azonossá vált lényegével, magában nyugvó tüneménnyé lett. Tisztán esztétikailag nincs tovább. De feltűnő, hogy az újkori európai művészetnek éppen azok a művei, amelyeket viszonylagos egyetértésben a legnagyobbaknak érzünk és tudunk, nem tökéletes, hanem híresen problematikus alkotások. Az Antonius és Kleopatra vagy a Coriolanus tökéletes tragédia, de a homályos Hamlet nem nagyobb-e ? A Figaro házassága tökéletes opera, de a meg-megbicsakló Don Giovanni nem nagyobb-e? A Tasso tökéletes mű, de az „inkommenzurábilis” Faust nem nagyobb-e? A VIII. szimfónia tökéletes, de a monstruózus IX. nem nagyobb-e? A Reménytelenül tökéletes vers, de a belsőleg heterogén eszmélet nem nagyobb-e? Ezek a műalkotások azért foglalnak el kitüntetett helyet kultúránkban, mert bennük a művészet bizonyos fokig túllépett önmagán, kapcsolatba került a szellem egyetemes világával, a csak művésziből az általános szellemi szférába emelkedett. Innen nézve tűnik csak fel, hogy a tökéletes műalkotások „nincs tovább”-ja közvetve a „ne tovább!” tiltását is magában foglalja, hogy az objektív tökély és a zavartalan élmény záloga a mérték, az ambíció és az ösztönös-bölcs önkorlátozás egyensúlya. A nagy problematikus művek vonulata mintegy a túloldalról erősíti meg a művészet szférájának természetes határait. Ambíciójuk túlhajtotta őket e határokon, s ezért művészi megoldatlanságokkal kellett fizetniök: egyetemes szellemi problematikájuk nem tudott hiánytalanul és töretlenül tárgyszerűvé, érzékletessé válni. Természetesen ezek a művek nem elvont szellemi ambíciójuknak és egyetemességüknek köszönhetik nagyságukat; dilettáns vagy elhibázott alkotásokat az általános szellemi nagyság sem tehet művészetté. A szellemi felfokozódás itt új művészi dimenziókat teremtett, minőségileg más esztétikai gazdagságot, mélységet és magasságot ért el, tehát művészi felfokozódás is, csak éppen a végső összezárulást, az áttetsző művészi logikát hiúsította meg. Az a művészi nagyság, amelynek alapja a metabaszisz cisz allo genosz, az átlépés másik nembe, valamiféle abszolút komolysággal, szenvedő-szenvedélyes pátosszal terheli meg a műalkotást. Vagyis ugyanaz az erő, amely egybeforraszt a művel, leküzdhetetlenül inadekváttá is teszi hozzá való viszonyunkat. Valahogy mindig túl közvetlen lesz a kapcsolat, túl emfatikusan ismerjük fel benne életproblémáinkat és túl dogmatikusan ideológiánkat. Mintha a művészet - természetével ellentétben - egyszerre azt kívánná, hogy alkotásait valóságnak tekintsük; a legnagyobb művek gyakran vallásos színezetet kapnak, úgy érezzük, hogy a sorsproblémák e nagy, szimbolikus képletei valamiképpen következményekkel terhesek ránk nézve, hogy személyiségünk, életvitelünk erkölcsi értéke, világnézetünk igazsága valamiképpen függ e műalkotások - felfogásunk szerint való helyességétől és hitelességétől. Fonák és elvileg intoleráns logika ez, de be kell látnunk, hogy nem külsődleges és véletlen e művekhez képest, hanem szükségszerű viszonyban van sajátos jellegükkel. Az olyan műalkotás, amelynek valamely lényeges mondanivalója túl van az esztétikai tapasztalaton, elkerülhetetlenül hitbéli kérdéssé válik. A Hamlet a nagy problematikus művek között is minden bizonnyal az egyik legproblematikusabb. Lukács György egy ifjúkori tanulmányában brutálisan, de nagyon pontosan fogalmazta meg az alapproblémát: „egy ember nem tesz meg valamit, amit kötelességének érez: ok tulajdonképpen nincsen is ábrázolva, csak az összes stádiumok utolérhetetlenül szimbolikussá növekvő érzékiségben. Okok nincsenek, tehát minden ember és minden idő a maga nemcselekvéseinek szimbólumát látja Hamletban.” Kérdés, hogy Shakespeare és közönsége mit tekintett természetesnek, további elemzést és magyarázatot nem igénylő, magától értetődő ténynek, és hol érezte szükségét oksági megalapozásnak, motivációnak. Vagy ami ugyanezt jelenti: mikor érezte valaminek a nem-ábrázolását művészi hiánynak. Az azonban bizonyos, hogy a XVIII. század vége felé, a kauzális séma szerint működő dramaturgiai érzék és gondolkodás megszilárdulásával, a motivációs szféra hiánya, illetve gondolati rekonstruálása vált a Hamletinterpretáció alapkérdésévé. Azóta kíséri a drámát az az élmény, hogy voltaképpen nem arról szól, amiről közvetlenül szó van benne, vagyis csak közvetve, a nyomatékos kimondatlanság, sőt kimondhatatlanság reflexeként sejlik fel igazi mondanivalója. Azóta kíséri valamiféle esztétikai horror vacui, irtózás az űrtől, minek hatására az interpretátor nem tűr benne intellektuálisan üres helyet, hanem azonnal kitölti azt. Azóta kíséri az a felismerés, hogy anyaga - a szó összes értelmében - tökéletesen plasztikus: mindenekelőtt valamennyi újraalkotás során teljesen képlékenynek bizonyul, továbbá minden felfogását utolérhetetlenül szemléletesen fejezi ki, végül reprezentatív interpretációi szinte jobban artikulálják koruk problémáit, mint a korszak saját drámairodalma. A Hamlethez való viszonyunk alapvetően kompenzáló és projektív. A szolid szövegmagyarázat és a szélsőséges átértelmezés között csak fokozati különbség van, nem pedig elvi ellentét. Minden interpretáció azt racionalizálja vagy teszi esztétikai tapasztalattá általa, hogy itt és most mi az ember helye, lehetősége a világban. Minden interpretáció megmutatja a nemcselekvés szubjektív vagy objektív okait. Ezért minden interpretáció vagy önkritika, vagy önigazolás. A Hamlet mindig neuralgikus pont. Nem csoda hát, hogy az elmélet és a színházművészet hagyományos antagonizmusa a Hamlet kapcsán különösen kiéleződött. Mindkét diszciplína igyekezett kisajátítani a darabot. Annál feltűnőbb, hogy az utóbbi évtizedekben objektíve megszűnt ez a konkurrencia. A játékszín