Színház, 1982 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
valóságunkban, lenn a nézőtéren. Az elhallgatás, az utalás, a célzás sajnos súlyos mulasztása a műnek, olyan gyenge pont, amely elvezet az egész mű hitelességének kérdéséhez. Ugyanis nem tudom, hogy a mai magyar antiszemitizmus mily mértékű, a társadalmi nyilvánosság hiányos mivolta miatt mindössze saját tapasztalataimra lehetnék utalva, ezek viszont, minthogy nem reprezentatívak, nem is publikusak. E tekintetben nálunk a hallgatás eleddig szinte kötelező volt. Ez egy feltétlenül pozitív dolgot mindenképpen eredményezett: az antiszemitizmus nyíltan nem kaphat teret, nem juthat nyilvánossághoz. De jól tudjuk - erre mutat Illyés darabjának a ténye -, hogy mindezzel nem töröltük el az antiszemitizmust. Az elfojtás nem szül kultúrát, jelen esetben semmi esetre sem. Viszont az, hogy „erről” nem beszélünk, nemegyszer mármár a viktoriánus illemet meghazudtolóan, vitathatatlanul torzulásokhoz vezetett. A társadalmi feszültségek e tekintetben, ha nem a legnagyobb nyilvánosság, úgy az interperszonalitás szintjén, de érezhetőek. Amilyen beláthatóak a hallgatás politikájának előnyei rövid távon, éppoly kellemetlenek lehetnek következményei hosszú távon. Nem írhatnak az antiszemitizmus létező tényéről az antiszemiták, de nem szólalhatnak meg a kérdés tárgyilagos elemzői sem. A kérdés nincs: mindez ahhoz vezetett, hogy az elmúlt évtizedekben írott, felülmúlhatatlan tisztességű elemzések egyike, Száraz György munkája is gyakorlatilag lezárult 1945-tel. Morális kötelességünk így fogalmazni: nem tudhatjuk, a kérdés komoly-e vagy sem. Nem állíthatja senki, hogy a mai antiszemitizmus ilyen és ilyen mértékű, a mindennapi tapasztalatok, akárkiéi is legyenek, e tekintetben soha nem relevánsak. III. Végső soron mi az az alapgondolat, melyek azok a belátható tévedések, amelyek Illyés művét jellemzik, s amelyeknek következtében elkerülhetetlenné váltak az arányeltolódások, a szerkezeti gyengeségek? Hogyan jött létre az a történet, amelynek formája és végkicsengése egyaránt, ha groteszken is, de sorstragédia ? Mindaz, amiről ez a történet beszél, valóban társadalmunk legnagyobb nyilvánosságát is foglalkoztató kérdés. Azonban ahogyan a történet alakul, a fordulatok lezajlanak, az nincsen összhangban sem minőségében, sem hitelességében a felvetett problémával. A sorstragédia fordulatai kínosan kimódoltak, leplezetlenül művi jellegűek, mindezt azonban nem Illyés drámaírói gyengeségének, esetleges figyelmetlenségének kell betudnunk, hanem a sorstragédia, a feltétlenül akart műfaj alapvető tisztázatlanságának, fogalmi többértelműségeinek, ellentmondásai következményének. Illyés sorstragédiát írt, a darabban nyíltan el is hangzik Gábor és Oidipusz analógiája. Bizonyos értelemben modernet, hisz ha tragikus végbe fúlót is, ám groteszket. Az anya végső tette inkább kínos, inkább aránytalanságában lehetne megrázó, mintsem önértékének súlyánál fogva felemelő vagy épp katartikus. A dráma hőse az igazság nyomába ered, Illyés szerint sorsát tárja fel. Megtudja az igazságot, és ezért buknia kell, az igazság útja egyben az áldozaté is. Alapvető a darab címe, a sors választásáról van szó. Ám látnunk kell, hogy a kérdés ez: milyen igazságot keres a hős, milyen sorsot hív ki, ha van, miben álljon tragikus vétsége? Tudjuk, hogy a sorstragédia mélyén szinte minden esetben jellem és sors egysége, megbonthatatlansága, kikezdhetetlensége áll, s ez jelenti egyben minden individualitás alapját is. (Kinek-kinek az ethosza a daimon, tanítja Hérakleitosz, és ez mindenfajta dráma lehetőségének alapja is.) Oidipusz: megölt egy idegent (apját), házasságot kötött egy asszonynyal (anyjával). Az ő sorsa kikerülhetetlen volt, és ha nem is tudta, hogy mit tesz, mindezt megcselekedte, ölt, és átlépte az egyik legősibb tabu határát. Bűne és tette személyében egy. Akaratlanul cselekedett, és mindennek súlya visszaháramlik reá. Elégedjünk meg ennyivel: a klasszikus sorstragédiában a vétség tett formájában jelentkezik, a cselekvés a személy megnyilvánulásának formája, így van ez akkor is, ha a cselekvés épp a titok őrzése, mint például Kierkegaardnál. Illyés hőse ebben az értelemben: Kim Gábor (Sztankay István) és az Anya (Tolnay Klári) Illyés Gyula drámájában Bencze Ilona, Koltai János, Piros Ildikó a Sorsválasztókban