Színház, 1983 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-01 / 1. szám

Illyés történelmi alapproblémáját a személyek közötti viszonyok szintjén is érzékelteti, ám túlságosan világosan lát­hatóak azok az összefüggések, melyek a szereplők egymáshoz való viszonyait meghatározzák. Fekete-fehér egyértel­műséggel érvényesül a Walter Benja­min által megfogalmazott, egyébként jó­val kétértelműbb formula: „A sors az élők bűn-összefüggése.” (Angelus no­­vus, Budapest, 1980, 63. old.) Ám ezek a sorsösszefüggések minden kidolgozott­ságuk, árnyaltságuk ellenére is vissza­utalnak a kettéosztott világ merev szer­kezetére. A tragédia általánosságát meg­erősíti és így befolyásolja egy a jók és a rosszak világainak határán át húzódó háromszöghelyzet. Perellának, a vár (nép) védőjének felesége (Corba) vala­mikor a várat (és a népet) támadó pápai legátus, Pierre-Amiel szeretője volt, még ha csak egy csalárd éjszaka erejéig is. Innen is ered Corba vonzalma az albi­­gensek iránt, Marty püspök híveként keres feloldozást egyszeri vétkére, a megcsalás bűnének feloldása végett for­dul az eretnekség felé. Perella francia, aki fontosabbnak tekinti származásánál a lo­­vagságot, azaz az egyetemes morált, az általános becsületet, ennek okán kétféle­képp keveredik bele az eseményekbe. Egyrészt morálisan a priori elkötelezett a provanszál nép oldalán, hiszen becsü­letérzéke nem engedheti, hogy azokat kiirtsák. Másrészt hozzájuk fűzi, akár akarata ellenére is, felesége egyre erősödő vonzalma Marty és az albigensek meg­váltáshite iránt. Itt rejlik a drámai mag lehetősége, amint beláthatjuk, hogy bi­zonyos mértékig épp a morál egész dara­bot meghatározó egyetemességének okán itt is vész el. Ha ugyanis Perella morá­lisan is abszolút feddhetetlen, amint az, hiszen lovag, tehát a priori a gyengék és támadottak oldalán áll, akkor a szerelmi konfliktus szála mindössze gazdagít­hatja a cselekményt. Humanizálhatja azt, de már nem változtathat rajta alap­vetően. Perella megrendültsége, majd csalódása és kiégettsége azért nem vál­hat konfliktus forrásává, mert a morá­lis feddhetetlenség abszolút parancsa en­nek ellenére van. Ő nem egyszerűen em­ber, hanem példázat és hős - az eposzi igény érthetően ezt sugallja -, azaz a szerelmi becsapatottság már nem befolyá­solhatja amúgy is egyértelmű döntéseit. Ez növelheti tiszteletünket a hős iránt, ám nem teremt lehetőséget a konfliktus­helyzetek kialakulására, így a személyes­ség nagyobbrészt külsődleges marad, úgy tűnik, hogy elkerülhetetlenül az előzetes prekoncepciókhoz idomulnak a szituációk, és nem a drámai ívből, a sorsok alakulásából bomlik ki az általá­nos tanulság. A drámát teremtő kettős­ség egyben előre le is zárja annak gaz­dag kibontakozását, így Corba drámája is magányos és el­szigetelt marad, amely nem befolyásol­ja a cselekmény alakulását, mindössze hitelesebbé teszi saját választását, önkén­tes máglyahalálát. Egykori, gyűlölt ked­vesét, a pápai legátust kövek temették maguk alá, férjétől elidegenítette saját bűne, s a nép, melyben megváltást kere­sett, épp pusztulásának óráját éli. Nem sok keresnivalója van e földön. Ez így tisztán és logikusan belátható. Egyértel­műen és tévedhetetlenül követhető. A probléma azonban az, hogy a konfliktus egyértelműsége itt némiképp túlzott, Corba nem választ két világ között, őt már egy bűnhődési folyamat legvégén látjuk, amely egybeesik egy másik, ugyanitt lezajló folyamattal, a provan­­szál nép pusztulásának történetével. A magánélet és történelmi sors tehát együtt futnak, a drámai négyest, Perellát, Cor­­bát, Pierre-Amielt és Martyt összefűzik életük eseményei, de mindazt, amit így tesznek, megtennék enélkül is. Perella mindenképp védené a várat. Amiéi min­denképp támadná, ha nem ő, hát más. Corda bűne - a kor erkölcse szerint - bűn maradna, Marty sem tenne mást, ő mindenképp a halált választaná, így ha egyszerre fut is e két szál, nem olvad össze, nem válik egy formává. Nem alakul ki annak a különösségnek a lehetősége, melynek révén az eltérő sí­kokon játszódó cselekmény nem lenne ilyen egyértelműen széjj­elválasztható, és amely révén az eltérő konfliktusok ösz­­szeolvadnának, egyedi minőséget te­remtve. Ugyanígy a morál által diktált egyértelműséggel alakul Azalaisnak, Pe­rella lányának és a katolikusoktól átpár­tolt Gérard lovag szerelmének drámá­ja is. A lovag, megbizonyosodván sze­relme országának morális fensőbbségé­­ről, saját katolicizmusának indokolatlan intoleranciájáról, habozás nélkül átáll. Pusztulása ugyancsak megrázó, de nem drámai. E lovag semmi mást nem tett, mint követte a morált, a lovagi etika sza­vát. Ebben a keretben játszódik le a tör­ténet, amely minden belső problémája ellenére is, akár esetleges húzásokkal is, feltétlenül pontosan funkcionálhat. Hi­szen Illyés a dráma végén felléptetett hőse, Des Arcs, a világi hadak fejének figurájában lehetőséget nyújt egy akár az egész darabra is általánosítható szem­lélet megteremtésére. E figura egész egy­szerűen szakmájának tekinti a lovagsá­­got, amellyel kényelmesebben intézheti el valójában ítéletvégrehajtó feladatát. Szemlélete e hősök között ezért is meg­hökkentő. Des Arcis szakember, akit a máglyához kellő és tavasszal is beszerez­hető fa és gyanta érdekel, akit a perellai eszmény csak mint etikett érint. Undora a papoktól a profi undora a túlzóktól. E mélyen reális, és csak ebben a szöveg­­összefüggésben groteszk figura ponto­san mutatja, hogy nem lenne idegen a műtől egy bonyolultabb, többrétű szer­kezet lehetősége sem. Mindez vitathatatlanul Perella hősi­ességének és eleve elszántságának szük­ségképpeni tompításához vezetne. A hő­siesség csökkenésének árán viszont pon­tosan érzékeltethetnénk a történelembe belekeveredő ember tragikumát. Nem Hámori Ildikó (Corba) és Trokán Péter (Pierre-Amiel)

Next