Színház, 1983 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Illyés történelmi alapproblémáját a személyek közötti viszonyok szintjén is érzékelteti, ám túlságosan világosan láthatóak azok az összefüggések, melyek a szereplők egymáshoz való viszonyait meghatározzák. Fekete-fehér egyértelműséggel érvényesül a Walter Benjamin által megfogalmazott, egyébként jóval kétértelműbb formula: „A sors az élők bűn-összefüggése.” (Angelus novus, Budapest, 1980, 63. old.) Ám ezek a sorsösszefüggések minden kidolgozottságuk, árnyaltságuk ellenére is visszautalnak a kettéosztott világ merev szerkezetére. A tragédia általánosságát megerősíti és így befolyásolja egy a jók és a rosszak világainak határán át húzódó háromszöghelyzet. Perellának, a vár (nép) védőjének felesége (Corba) valamikor a várat (és a népet) támadó pápai legátus, Pierre-Amiel szeretője volt, még ha csak egy csalárd éjszaka erejéig is. Innen is ered Corba vonzalma az albigensek iránt, Marty püspök híveként keres feloldozást egyszeri vétkére, a megcsalás bűnének feloldása végett fordul az eretnekség felé. Perella francia, aki fontosabbnak tekinti származásánál a lovagságot, azaz az egyetemes morált, az általános becsületet, ennek okán kétféleképp keveredik bele az eseményekbe. Egyrészt morálisan a priori elkötelezett a provanszál nép oldalán, hiszen becsületérzéke nem engedheti, hogy azokat kiirtsák. Másrészt hozzájuk fűzi, akár akarata ellenére is, felesége egyre erősödő vonzalma Marty és az albigensek megváltáshite iránt. Itt rejlik a drámai mag lehetősége, amint beláthatjuk, hogy bizonyos mértékig épp a morál egész darabot meghatározó egyetemességének okán itt is vész el. Ha ugyanis Perella morálisan is abszolút feddhetetlen, amint az, hiszen lovag, tehát a priori a gyengék és támadottak oldalán áll, akkor a szerelmi konfliktus szála mindössze gazdagíthatja a cselekményt. Humanizálhatja azt, de már nem változtathat rajta alapvetően. Perella megrendültsége, majd csalódása és kiégettsége azért nem válhat konfliktus forrásává, mert a morális feddhetetlenség abszolút parancsa ennek ellenére van. Ő nem egyszerűen ember, hanem példázat és hős - az eposzi igény érthetően ezt sugallja -, azaz a szerelmi becsapatottság már nem befolyásolhatja amúgy is egyértelmű döntéseit. Ez növelheti tiszteletünket a hős iránt, ám nem teremt lehetőséget a konfliktushelyzetek kialakulására, így a személyesség nagyobbrészt külsődleges marad, úgy tűnik, hogy elkerülhetetlenül az előzetes prekoncepciókhoz idomulnak a szituációk, és nem a drámai ívből, a sorsok alakulásából bomlik ki az általános tanulság. A drámát teremtő kettősség egyben előre le is zárja annak gazdag kibontakozását, így Corba drámája is magányos és elszigetelt marad, amely nem befolyásolja a cselekmény alakulását, mindössze hitelesebbé teszi saját választását, önkéntes máglyahalálát. Egykori, gyűlölt kedvesét, a pápai legátust kövek temették maguk alá, férjétől elidegenítette saját bűne, s a nép, melyben megváltást keresett, épp pusztulásának óráját éli. Nem sok keresnivalója van e földön. Ez így tisztán és logikusan belátható. Egyértelműen és tévedhetetlenül követhető. A probléma azonban az, hogy a konfliktus egyértelműsége itt némiképp túlzott, Corba nem választ két világ között, őt már egy bűnhődési folyamat legvégén látjuk, amely egybeesik egy másik, ugyanitt lezajló folyamattal, a provanszál nép pusztulásának történetével. A magánélet és történelmi sors tehát együtt futnak, a drámai négyest, Perellát, Corbát, Pierre-Amielt és Martyt összefűzik életük eseményei, de mindazt, amit így tesznek, megtennék enélkül is. Perella mindenképp védené a várat. Amiéi mindenképp támadná, ha nem ő, hát más. Corda bűne - a kor erkölcse szerint - bűn maradna, Marty sem tenne mást, ő mindenképp a halált választaná, így ha egyszerre fut is e két szál, nem olvad össze, nem válik egy formává. Nem alakul ki annak a különösségnek a lehetősége, melynek révén az eltérő síkokon játszódó cselekmény nem lenne ilyen egyértelműen széjjelválasztható, és amely révén az eltérő konfliktusok öszszeolvadnának, egyedi minőséget teremtve. Ugyanígy a morál által diktált egyértelműséggel alakul Azalaisnak, Perella lányának és a katolikusoktól átpártolt Gérard lovag szerelmének drámája is. A lovag, megbizonyosodván szerelme országának morális fensőbbségéről, saját katolicizmusának indokolatlan intoleranciájáról, habozás nélkül átáll. Pusztulása ugyancsak megrázó, de nem drámai. E lovag semmi mást nem tett, mint követte a morált, a lovagi etika szavát. Ebben a keretben játszódik le a történet, amely minden belső problémája ellenére is, akár esetleges húzásokkal is, feltétlenül pontosan funkcionálhat. Hiszen Illyés a dráma végén felléptetett hőse, Des Arcs, a világi hadak fejének figurájában lehetőséget nyújt egy akár az egész darabra is általánosítható szemlélet megteremtésére. E figura egész egyszerűen szakmájának tekinti a lovagságot, amellyel kényelmesebben intézheti el valójában ítéletvégrehajtó feladatát. Szemlélete e hősök között ezért is meghökkentő. Des Arcis szakember, akit a máglyához kellő és tavasszal is beszerezhető fa és gyanta érdekel, akit a perellai eszmény csak mint etikett érint. Undora a papoktól a profi undora a túlzóktól. E mélyen reális, és csak ebben a szövegösszefüggésben groteszk figura pontosan mutatja, hogy nem lenne idegen a műtől egy bonyolultabb, többrétű szerkezet lehetősége sem. Mindez vitathatatlanul Perella hősiességének és eleve elszántságának szükségképpeni tompításához vezetne. A hősiesség csökkenésének árán viszont pontosan érzékeltethetnénk a történelembe belekeveredő ember tragikumát. Nem Hámori Ildikó (Corba) és Trokán Péter (Pierre-Amiel)