Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

drámáját majdnem áttekinthetetlenül el­fedő, behálózó mellékszálak. A szélmalom lakói esetében - bár ezúttal a mű drámai magjától távoli figurák szerepeltetésére is kéznél a magyarázat - hasonlóképpen zavaróak a messzire kanyarodó, epikus természetű kitérők. A szerző dilemmáit is megjelenítő vándorfestő litániáinak még van a darabban bizonyos funk­ciója, de már a molnár házába menekü­lő két örömlány romantikus és semati­kus sablonokból komponált életrajza, patetikus fecsegése sem az első (konk­rét) szinten, sem a parabola gondolat­rendszerében nem tartozik bele Kérész Pap drámájába. Páskándi a kommentár­ban úgy fogalmaz, hogy ,,a nagyon meg­próbált test tiszta lélekharangjait” kíván­ja a lányok által megszólaltatni. Csak­hogy ez a harangszó­­ hamis. Szívszo­rító volt a premieren a drámai pillana­tokat szétnevető közönség spontán reak­ciója. De őszintén szólva igazságtalan lenne, ha e disszonáns pillanatokért csak a nézőket tennénk felelőssé . . . Piroskának, ennek a rokoni minő­ségben a malomba idézett meddő asz­­szonynak a drámában egyetlen funk­ciója, hogy terméketlen ölével, megté­vesztő csipkebatyujával, fel-fellobbanó hisztériájával megfelelően ellenpontozza a megesett lány madonnasorsát, és a gyermekgyilkos atyában felébressze a mardosó önvádat. Ám a madonna jár­­tányi erővel sem rendelkező nagymamá­jának még ennyi feladat sem jutott. Sem az író, sem a rendező nem tud vele mit kezdeni, egészen az utolsó előtti jelenetig, amikor is a molnár, min­denki meglepetésére, neki ítéli az élet­mentő bárkában felkínált, egyetlen sza­bad helyet. Németh László sok évvel ezelőtt intet­te drámaíró társait s talán önmagát is, hogy ,,a dráma lelke nem az események, hanem az ember vívódása köztük”. Azt, hogy valami dráma-e vagy sem, „nem az eseményeken dől el, hanem en­nek a vívódásnak a forróságán és igaz­ságán”. Páskándi Géza ezúttal mintha megfeledkezett volna erről az evidens szabályról: a szélmalom lakóiban Kérész Pap Dániel valóságos drámája helyett jobbára a környező természeti katasztró­fa alakulása, fokozódása teremt feszült­séget. Mint amikor a bestseller orvos­regényekben a hősök sorsa helyett pusz­tán a műtét kimeneteléért izgulunk . . . A vízszint emelkedését sokféle tényező befolyásolhatja, a gátak stabilitása és a széljárás is, csak az emberek jellembéli minősége nem. Amikor a szélmalom kár­tyavárként roppan össze a viharban, csak azt érezzük, hogy a természeti tragédia az, ami jóvátehetetlenül végbement. (A hősök sorsa tudniillik még mindig nyitva marad.) Kérész Pap Dánielről s a hozzá leg­közelebb állókról tudjuk, hogy sorsuk megpecsételtetett. Ám a Nemzeti Szín­ház ruhatárában többen találgatták, hogy vajon mi lett a molnár által kegyetlenül kikergetett politikus rokon, a Piroska férjeként is ágáló Dőrös Imre sorsa, s vajon túlélte-e a gazdát nagy nehezen mégiscsak felszarvazó tiszteletes vetély­­társát és a végveszélyt ? Csakhogy ezért a rejtélyért valójában nem Páskándit ter­heli a felelősség. A végkifejlet is, ért­hetetlen módon, a szövegen végrehaj­tott - egyébként jogos - húzásnak esett áldozatul. Tüzetesebb szövegelemzésre lenne szükség ahhoz, hogy bebizonyít­suk: bár a dramaturg nagyjában és egé­szében jó érzékkel nyúlt a szöveghez, és főként a párbeszédek mellékvágányra kanyarodó vadhajtásait nyesegette, egy­­szer-egyszer - mint az idézett végelszá­molásban is - lényeges információktól fosztotta meg a nézőt. A szélmalom tablója Vámos László, a dráma rendezője annak fogja fel Páskándi darabját, ami lehetne: nagyformátumú, reprezentatív és hagyo­mányos nemzeti drámának. Ehhez a meg­késett romantikus-realista műhöz készült Varga Mátyás monumentális díszlete is, amelynek egyetlen hibája, hogy talán túlságosan is a gazda szemével - hatal­mas várkastélyként - láttatja a szélmal­mot, ahol se szeri, se száma a vendége­ket befogadó lakószobáknak. Vágó Nel­ly jelmezei viszont hibátlanok, és találó­an jellemzik a szereplőket. Annuska ki­csit suta, de nem bájtalan házilány­­eleganciája és a Völgy utcai örömlányok hivalkodó „munkaruhája”, egyaránt te­litalálat. Sinkovits Imre nyilatkozatában rokon­­szenves elragadtatással szólt szerepéről és arról, hogy Páskándi darabjában az elején megformált jellemet a legszélső­ségesebb szituációkban vezetheti végig. Ez az elragadtatás egész alakítását át­fűti: őszintén szereti Kérész Pap Dánielt is. Szereti erejét, következetességét, ma­gabiztosságát, még indulatosságát is; szereti mindazokat a tulajdonságait, amelyek által Páskándi a magyar nem­zeti karakter reprezentánsává tehette a molnárt. De mintha - nyilatkozata el­lenére - mégsem haladna vele együtt a pokolraszállás stációin. Szeretője közelsé­gétől és elvesztésétől őszintén szenved, de belső drámája, életfilozófiájának ösz­­szeomlása sokkal kevésbé meggyőző. És természetesen Sinkovits Imre sem hidalhatja át azt a szakadékot, amely a figura tiszteletet parancsoló karakterét a gyilkos aljasságától elválasztja. Béres Ilonának is a hihetetlent kellett volna elhitetnie velünk. Ehelyett azon­ban még a hihetőt is mereven, kissé lélektelenül tolmácsolta. Igaz, hogy Er­zsébet asszony színpadi partnerétől, a tisztelendő szerepét meglehetősen színte­lenül játszó Kertész Pétertől sem kapott szenvedélye hitelesítéséhez túl sok támo­gatást. Marsek Gabi és Császár Angela elszánt igyekezettel, de nem túl sok eredmény­nyel próbálják szereppé formálni az örömlányok szövegeit. Harsányi Gábor Gyarmathy szerepében a színlap szerint­­ kétes egzisztencia, a színpadon viszont a mű stílusától teljességgel idegen, har­sány kabaréfigura. Oszter Sándor is beéri azzal, hogy vígjátéki eleganciával, dél­cegen viseli hadnagyi uniformisát. A szélmalom lakóinak változatos cso­portképén csak három szereplő arcképe Kováts Adél (Boriska) és Sinkovits Imre (Kérész Pap Dániel) a Páskándi-drámában (Iklády László felvételei)

Next