Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
drámáját majdnem áttekinthetetlenül elfedő, behálózó mellékszálak. A szélmalom lakói esetében - bár ezúttal a mű drámai magjától távoli figurák szerepeltetésére is kéznél a magyarázat - hasonlóképpen zavaróak a messzire kanyarodó, epikus természetű kitérők. A szerző dilemmáit is megjelenítő vándorfestő litániáinak még van a darabban bizonyos funkciója, de már a molnár házába menekülő két örömlány romantikus és sematikus sablonokból komponált életrajza, patetikus fecsegése sem az első (konkrét) szinten, sem a parabola gondolatrendszerében nem tartozik bele Kérész Pap drámájába. Páskándi a kommentárban úgy fogalmaz, hogy ,,a nagyon megpróbált test tiszta lélekharangjait” kívánja a lányok által megszólaltatni. Csakhogy ez a harangszó hamis. Szívszorító volt a premieren a drámai pillanatokat szétnevető közönség spontán reakciója. De őszintén szólva igazságtalan lenne, ha e disszonáns pillanatokért csak a nézőket tennénk felelőssé . . . Piroskának, ennek a rokoni minőségben a malomba idézett meddő aszszonynak a drámában egyetlen funkciója, hogy terméketlen ölével, megtévesztő csipkebatyujával, fel-fellobbanó hisztériájával megfelelően ellenpontozza a megesett lány madonnasorsát, és a gyermekgyilkos atyában felébressze a mardosó önvádat. Ám a madonna jártányi erővel sem rendelkező nagymamájának még ennyi feladat sem jutott. Sem az író, sem a rendező nem tud vele mit kezdeni, egészen az utolsó előtti jelenetig, amikor is a molnár, mindenki meglepetésére, neki ítéli az életmentő bárkában felkínált, egyetlen szabad helyet. Németh László sok évvel ezelőtt intette drámaíró társait s talán önmagát is, hogy ,,a dráma lelke nem az események, hanem az ember vívódása köztük”. Azt, hogy valami dráma-e vagy sem, „nem az eseményeken dől el, hanem ennek a vívódásnak a forróságán és igazságán”. Páskándi Géza ezúttal mintha megfeledkezett volna erről az evidens szabályról: a szélmalom lakóiban Kérész Pap Dániel valóságos drámája helyett jobbára a környező természeti katasztrófa alakulása, fokozódása teremt feszültséget. Mint amikor a bestseller orvosregényekben a hősök sorsa helyett pusztán a műtét kimeneteléért izgulunk . . . A vízszint emelkedését sokféle tényező befolyásolhatja, a gátak stabilitása és a széljárás is, csak az emberek jellembéli minősége nem. Amikor a szélmalom kártyavárként roppan össze a viharban, csak azt érezzük, hogy a természeti tragédia az, ami jóvátehetetlenül végbement. (A hősök sorsa tudniillik még mindig nyitva marad.) Kérész Pap Dánielről s a hozzá legközelebb állókról tudjuk, hogy sorsuk megpecsételtetett. Ám a Nemzeti Színház ruhatárában többen találgatták, hogy vajon mi lett a molnár által kegyetlenül kikergetett politikus rokon, a Piroska férjeként is ágáló Dőrös Imre sorsa, s vajon túlélte-e a gazdát nagy nehezen mégiscsak felszarvazó tiszteletes vetélytársát és a végveszélyt ? Csakhogy ezért a rejtélyért valójában nem Páskándit terheli a felelősség. A végkifejlet is, érthetetlen módon, a szövegen végrehajtott - egyébként jogos - húzásnak esett áldozatul. Tüzetesebb szövegelemzésre lenne szükség ahhoz, hogy bebizonyítsuk: bár a dramaturg nagyjában és egészében jó érzékkel nyúlt a szöveghez, és főként a párbeszédek mellékvágányra kanyarodó vadhajtásait nyesegette, egyszer-egyszer - mint az idézett végelszámolásban is - lényeges információktól fosztotta meg a nézőt. A szélmalom tablója Vámos László, a dráma rendezője annak fogja fel Páskándi darabját, ami lehetne: nagyformátumú, reprezentatív és hagyományos nemzeti drámának. Ehhez a megkésett romantikus-realista műhöz készült Varga Mátyás monumentális díszlete is, amelynek egyetlen hibája, hogy talán túlságosan is a gazda szemével - hatalmas várkastélyként - láttatja a szélmalmot, ahol se szeri, se száma a vendégeket befogadó lakószobáknak. Vágó Nelly jelmezei viszont hibátlanok, és találóan jellemzik a szereplőket. Annuska kicsit suta, de nem bájtalan házilányeleganciája és a Völgy utcai örömlányok hivalkodó „munkaruhája”, egyaránt telitalálat. Sinkovits Imre nyilatkozatában rokonszenves elragadtatással szólt szerepéről és arról, hogy Páskándi darabjában az elején megformált jellemet a legszélsőségesebb szituációkban vezetheti végig. Ez az elragadtatás egész alakítását átfűti: őszintén szereti Kérész Pap Dánielt is. Szereti erejét, következetességét, magabiztosságát, még indulatosságát is; szereti mindazokat a tulajdonságait, amelyek által Páskándi a magyar nemzeti karakter reprezentánsává tehette a molnárt. De mintha - nyilatkozata ellenére - mégsem haladna vele együtt a pokolraszállás stációin. Szeretője közelségétől és elvesztésétől őszintén szenved, de belső drámája, életfilozófiájának öszszeomlása sokkal kevésbé meggyőző. És természetesen Sinkovits Imre sem hidalhatja át azt a szakadékot, amely a figura tiszteletet parancsoló karakterét a gyilkos aljasságától elválasztja. Béres Ilonának is a hihetetlent kellett volna elhitetnie velünk. Ehelyett azonban még a hihetőt is mereven, kissé lélektelenül tolmácsolta. Igaz, hogy Erzsébet asszony színpadi partnerétől, a tisztelendő szerepét meglehetősen színtelenül játszó Kertész Pétertől sem kapott szenvedélye hitelesítéséhez túl sok támogatást. Marsek Gabi és Császár Angela elszánt igyekezettel, de nem túl sok eredménynyel próbálják szereppé formálni az örömlányok szövegeit. Harsányi Gábor Gyarmathy szerepében a színlap szerint kétes egzisztencia, a színpadon viszont a mű stílusától teljességgel idegen, harsány kabaréfigura. Oszter Sándor is beéri azzal, hogy vígjátéki eleganciával, délcegen viseli hadnagyi uniformisát. A szélmalom lakóinak változatos csoportképén csak három szereplő arcképe Kováts Adél (Boriska) és Sinkovits Imre (Kérész Pap Dániel) a Páskándi-drámában (Iklády László felvételei)