Színház, 1989 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
BÉRCZES LÁSZLÓ Vezetőválság Beszélgetések színházrendezőkkel Súlyos krízisben van a magyar színház! Gazdasági helyzetének folyamatos romlása, belső morális tartásának megingása, társadalmi szerepének elbizonytalanodása lassan már-már a működését is veszélyezteti, s ha e jelenségek nem változnak meg, nemcsak konkrét intézmények, hanem a színház egészének fennmaradása is kérdésessé válik. Ennek a helyzetnek természetesen számos oka van: gazdasági, strukturális, irányítási, belső működési és művészi stb. Mindezen okok közül az egyik leglényegesebb a színházvezetésben beállt válság. Egyes színházak élén (Madách, Thália, Bábszínház, a legutóbbi hetekig Pécs) évtizedek óta, mások élén csupán majd’ egy évtizede (például Nemzeti, Győr) nem történt változás, s ez - amint ezt a gyakorlat is mutatja - nem egészséges, nem fejlődőképes formáció. Más színházak viszont éppen krónikus vezetőhiánytól szenvednek. Az utóbbi két évben Békéscsabán, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden, Szolnokon, Veszprémben és Zalaegerszegen volt igazgató- vagy főrendezőváltozás. A legriasztóbb a mindenki által jól ismert kecskeméti helyzet, amely a rövid idő alatt kierőszakolt többszöri és állandósult vezetőségváltoztatás következtében csaknem végveszélybe sodorta a hajdan egyik legkitűnőbb vidéki teátrumunkat, s jövője ma sem megnyugtató. A vezetőségválság bonyolult és összetett problémájáról több oldalról megközelítve kívánunk foglalkozni. Bevezetőként mostani és következő számunkban olyan rendezőkkel - Csiszár Imrével, Kerényi Imrével, Paál Istvánnal, Székely Gáborral, illetve Ascher Tamással és Babarczy Lászlóval - készített interjúkat közlünk, akik hosszabb-rövidebb ideig színházvezetők voltak vagy most is azok. Azt tudakoltuk tőlük, hogy miként értékelik meg a vezetésnek az adott kultúrpolitikai gyakorlatból adódó ellentmondásait, látnak-e lehetőséget arra, hogy a jelenlegi vezetőválság megoldódjon, s ha igen, hogyan. (Szerk.) A cinizmus ellen Csiszár Imre - Kilenc évig színházi vezető voltál Miskolcon. - Háromszor hároméves szerződésem volt. Eredetileg igazgató-főrendezőnek hívtak oda, de ezt illetékes helyen megvétózták, így fél év múltán egy helyi újságíró lett az igazgató, én pedig a művészeti vezető. - Ez a döntés számodra kedvezőtlen volt? - Még most, visszagondolva sem mondhatnám azt, hogy igen. Megszabadultam egy csomó adminisztrációs feladattól. Menedzser-igazgatóm volt, aki nem akart „művészkedni”, vagyis se színész, se rendező nem akart lenni. Megmaradt a munkájánál szinte a legutolsó pillanatig. Aztán, isten tudja, miért, megszállta az ihlet, és rendezett - de becsületére legyen mondva, ezt nem a színházán belül oldotta meg. Azt mondhatom, kilenc éven át megfelelő kapcsolat, egység volt köztünk. Én végeztem a művészi kérdésekkel összefüggő munkát, az igazgató pedig írta a leveleket, járt az értekezletekre, a helyismerete - vagyis a párt- és állami apparátus ismerete - nagyon sokat számított. - Miskolcról - az ottani konfliktusokról - sok mendemonda kering mostanában. Iménti fogalmazásoddal viszont mintha arra utalnál, hogy egyszerűen lejárt a szerződésed, és azt nem újítottad meg. - Pontosan. Az igaz, hogy már egy évvel korábban késztetést éreztem arra, hogy eljöjjek. - Sőt már az azt megelőző évben általad rendezett Cseresznyéskert is sugallta... .. .a búcsúzás hangulatát. Ez így van. De aztán még jött egy nagy feladat, a Galilei élete, s ezt csak olyan színházban lehetett megcsinálni, ahol én voltam a „főnök”. Bizony vannak olyan darabok, amelyeket csak akkor rendezhet meg valaki, ha ő az adott színház vezetője. Erre példa a Galilei. Ezt anyagi, erkölcsi, munkapszichológiai feltételek hiánya miatt egyetlen beosztott rendező sem tudná Budapesten megcsinálni. Egy jó vidéki színházban esetleg el tudom képzelni, ahol szövetség, egymásra figyelő munkamegosztás van a rendezők között. - A Galilei rendezésének lehetősége arra példa tehát, miért akar egy rendező vezető, „főnök” lenni. - Azért akar főnök lenni, mert azzal van megverve, hogy van mondanivalója, azt a színházban akarja elmondani, és mit ad isten, a színházat komolyan is veszi. A legnagyobb gond az, hogy a színházaink élén állók többsége nem veszi komolyan a színházat, vagyis a saját munkáját. A színházaknak nincs profiljuk, koncepciójuk. A vezetés csak külsőségekben nyivánul meg, az élető nyitatkozik, pénzt kap, a hivatala ajtajára ki van írva a beosztása. Hiányzik az a vezető, akinek a létezése, működése a legutolsó statiszta munkájára is hat. A komolytalanság szakmai cinizmusban nyilvánul meg. „Én már mindent tudok, nekem a színház már nem tud újat mondani” - állítja vagy legalábbis gondolja az ilyen „beérkezett” vezető. Eszembe jut erről egy évad eleji sajtótájékoztató, ahol az egyik budapesti színház vezetője ismertette a műsortervet, és unott, fásult mosollyal közölte, hogy ő ebben az évben nem rendez. Hangvétele, magatartása mindvégig azt sugallta szá-