Színház, 1992 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
BERNHARDIANA A GÁNCSOSKODÓ Der Nörgler” — Karl Kraus nagy tragédiájának, Az emberiség végnapjainak önportré-rezonőrje. Mindig az ő alakja ötlik eszembe Kompolthy Zsigmond drámai műveit olvasva. A Kompolthy álnév beszélő név: egyszerre hajaz a cukrozott lében lévő gyümölcsre, s a szerves anyagok bomlása révén nyert keverék trágyára, a név végén persze a dzsentri kivagyiság jelével, a thy-nal. Az álnév legendája, hogy ugyanis a múlt század második felében élő minores egyikéről volna szó, arra jó, hogy a szerző minden lehető módon megmerítkezzék a magyar tébolyban — mintegy visszahelyezve magát annak keletkezésvidékére. Mint ahogy onnan veszi adaptációit is, a Kisértetcsárdást és az Egy Cziffra-napot. Krúdy (és Jókai) anyaga, nem költészete szolgáltatja műveinek témáját, hogy létrehozza belőlük kétségbeesetten ironikus látásmódjának nagy tablóit, s telítse (legpregnánsabban a Kisértetcsárdás Tócsa bácsijának nagy monológjában, s hasonló szándékkal az Egy Cziffra-nap Setétkealakjában) valamifajta tragikus, s ugyanakkor meglepő módon érzelmes modern lírával. Azt a gondolatot, amely szerzőnket eltölti, olyképpen lehetne megfogalmazni, hogy az egész magyar kultúra, történelem szőröstül-bőröstül operett, népszínmű, cigányzene. Nagy őrület az, amelyben szerencsénk, pontosabban szerencsétlenségünk van élni. Darabjaiban az a szándéka, hogy ezt az igazságát a téboly és a hülyeség sűrítésével idézze fel. Ezért kell neki a kacagányos, helyzetgutyutyus couleur locale. Jelen dramolettje azonban, amelyet Gábor Miklós (mint Bernhard), Máté Gábor (mint Kompolthy) és Vallai Péter (mint színi utasítás) remek előadásában a rádió sugárzott már, nem az eredetvidéken játszódik. Thomas Bernhardban, mint igen-igen különböző okokból néhány jelentős írónk, Kertész Imre vagy Esterházy Péter, Kompolthy is rokon lélekre talált. Hommage-a ezúttal is adaptáció: hasonló, végtelenül banális jelenetében Bernhard rendezőjével, Peymannal megy el nadrágot vásárolni. Kompolthy is kiválasztja az egyik legközhelyesebbet, legsematikusabbat minden lehetséges szituáció közül, amikor a színházi vacsora kiszolgálási hiányosságainak keretébe állítja jelenetét. A gyűlölködő, hazáját hevenyül utáló Bernhardot — a magyar színházat és a magyar viszonyokat látva — elfogja a sárga irigység: az ő szellemének, az ő beállítottságának, az ő gyűlölködésének eszményibb terepe lett volna Magyarország, mint Ausztria. Ebben az országban ő mindent cigányzenének lát, a parlamenti debattériát éppúgy, mint a Himnuszt, vagy Bartók zárótételeit. Ez az ötlet a kis darab. A két figura lényegében ugyanazt a — ritmikailag megszerkesztett — nagymonológot mondja, a felvillanyozott Bernhard a nagyobb részét, a kétségbeesésében s hiábavaló rendelési igyekezetében kissé megkukuló Kompolthy csak visszhangozza. De persze az ő apoteózisa a jelenet, hiszen ő él a bernhardi szellem eszményi helyén — igaz, épp ezért itt az ilyen szellem ki sem formálódhat. A bernhardi szavakkal „nevetségessé és büntethetővé válna”, más egyéb mellett egyetlen folyóirat sem közölné le. Mondhatná valaki, hogy az a puszta tény, hogy a SZÍNHÁZ íme, leközli, a rádió bemutatja, mindjárt ki is húzza a szőnyeget az ilyen provokatív magakelletés alól. Valójában kétségbeesett kérdés rejlik eme „apoteózis” mögött, hogy nem kell-e az ilyen gáncsoskodó szellemnek, gyűlölködésében szükségképp torzítónak, a magyar kultúrában „féltehetségként”, az „irodalmi élet” vagy a „színházi élet” peremén tengetni életét. Hiszen a vértolulás, a túlhabzó dühroham nem jó szolgája az artikulációnak (nyilvánvaló: ezért ír Kompolthy mindig adaptációkat, hogy keretbe kényszerítse lázálmait), s a majdnem az őrületig radikális, teoretikus-ironikus gesztust az fenyegeti, hogy megtervezett effektusait még akár finom és érzékeny szellemek is egy az egyben veszik: teszem dilettantizmusnak, nyelvi hisztériának. Karl Kraus, aki maga is ilyen alkat volt, Offenbachot a hülyeség hatványra emeléséért dicsérte. Nyersen szólva: félő, hogy a magyar színházi életben a hülyeség hatványra emelése egyszerűen hülyeségként, a banalitás démonikus tébolya puszta banalitásként fog megjelenni. Ebből következik, hogy Kompolthy folyamatos őrjöngési nagyrohamának legfőbb céltáblája — persze magán túlmutató szimbólumként — a színház, ez a „grandiózus / felülmúlhatatlan dilettantizmus / Rendezni nem tudó rendezők / beszélni járni és mozogni nem tudó / vagyis ezáltal játszani egyáltalán nem képes / színészek / Teljes / tökéletes színházelbutulás.” Egy Bán Zoltán András nevű bíráló ostorozza még ilyen engesztelhetetlenül, a radikalizmust számon kérve, néha igazságát túlfeszítve, s ezért igazságtalanul a magyar színházi életet és drámairodalmat — nem véletlenül ő. De Kompolthy és Bán nincsen teljesen egyedül. Szilágyi Andor színházi kísérleteiben látok hasonló — a magyar múlt tekintetében is hasonló — provokatív törekvéseket megnyilvánulni. A kőszínház ostroma, melyet mindketten a maguk eszközeivel vívnak, persze minden radikalizmus mellett bizonyos kontinuitást feltételez annak tradíciójával. Ami Kompolthyt illeti, ő olyan mértékben tisztában van e kontinuitással, s — névválasztása is bizonyítja — a magyar tradíció benne is létrejövő kontinuitásával, hogy — gyanítom — a műveiben megnyilvánuló jókora öngyűlölet erre vezethető vissza. S valóban, a minden irányban vagdalkozó, kétségbeesett düh, mely épp mindenoldalú voltából kifolyólag nem igényli a tartalmi telítettséget (gesztusa a rámutatás „mindenre”: hát nézd meg, nézz körül !), minden szent dolog lábbal tiprása, a magyarság egyetemes gyűlölete is érintkezik egy jellegzetes magyar hagyománnyal, amelynek sokat emlegetett alanyi példája, a lássuk, uram Isten, mire megyünk ketten mögött ott szunnyadnak magyar évszázadok. E magatartás lehetősége mindannyiunkban megvan. De nem akarom ezzel a megfontolással megbékíteni, mintegy magunkhoz édesgetni Kompolthy nekikeseredett, kihívó, utálkozó és önutáló, aránytévesztő és bizonytalan, érzelmes és szépségre szomjazó, s mindezenközben, mindez által élesen látó, mindig érdekes szellemét. Inkább a közönségnek, magunknak mondom, hogy az ilyen szellem tolerálása próba, amelyet ki kellene állnunk. Engedtessék meg ezért, hogy e sorok írója hommage-ként, a szolidaritás jeleként ezúttal kissé megváltoztassa nevét: Radnóthy Sándor