Színház, 1992 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

BERNHARDIANA A GÁNCSOSKODÓ D­er Nörgler” — Karl Kraus nagy tragédiá­jának, Az emberiség végnapjainak ön­­portré-rezonőrje. Mindig az ő alakja öt­­lik eszembe Kompolthy Zsigmond drá­mai műveit olvasva. A Kompolthy álnév beszélő név: egyszerre hajaz a cukrozott lében lévő gyümölcsre, s a szerves anyagok bomlása révén nyert keverék trágyára, a név végén per­sze a dzsentri kivagyiság jelével, a thy-nal. Az ál­név legendája, hogy ugyanis a múlt század má­sodik felében élő minores egyikéről volna szó, arra jó, hogy a szerző minden lehető módon megmerítkezzék a magyar tébolyban — mintegy visszahelyezve magát annak keletkezésvidéké­re. Mint ahogy onnan veszi adaptációit is, a Ki­­sértetcsárdást és az Egy Cziffra-napot. Krúdy (és Jókai) anyaga, nem költészete szolgáltatja műveinek témáját, hogy létrehozza belőlük két­ségbeesetten ironikus látásmódjának nagy tab­lóit, s telítse (legpregnánsabban a Kisértetcsár­­dás Tócsa bácsijának nagy monológjában, s ha­sonló szándékkal az Egy Cziffra-nap Setétke­­alakjában) valamifajta tragikus, s ugyanakkor meglepő módon érzelmes modern lírával. Azt a gondolatot, amely szerzőnket eltölti, oly­képpen lehetne megfogalmazni, hogy az egész magyar kultúra, történelem szőröstül-bőröstül operett, népszínmű, cigányzene. Nagy őrület az, amelyben szerencsénk, pontosabban szeren­csétlenségünk van élni. Darabjaiban az a szán­déka, hogy ezt az igazságát a téboly és a hülye­ség sűrítésével idézze fel. Ezért kell neki a kaca­­gányos, helyzetgutyutyus couleur locale. Jelen dramolettje azonban, amelyet Gábor Miklós (mint Bernhard), Máté Gábor (mint Kom­polthy) és Vallai Péter (mint színi utasítás) remek előadásában a rádió sugárzott már, nem az ere­detvidéken játszódik. Thomas Bernhardban, mint igen-igen különböző okokból néhány jelen­tős írónk, Kertész Imre vagy Esterházy Péter, Kompolthy is rokon lélekre talált. Hommage-a ezúttal is adaptáció: hasonló, végtelenül banális jelenetében Bernhard rendezőjével, Peymannal megy el nadrágot vásárolni. Kompolthy is kivá­lasztja az egyik legközhelyesebbet, legsemati­kusabbat minden lehetséges szituáció közül, amikor a színházi vacsora kiszolgálási hiányos­ságainak keretébe állítja jelenetét. A gyűlölködő, hazáját hevenyül utáló Bernhardot — a magyar színházat és a magyar viszonyokat látva — el­fogja a sárga irigység: az ő szellemének, az ő be­állítottságának, az ő gyűlölködésének eszmé­nyibb terepe lett volna Magyarország, mint Ausztria. Ebben az országban ő mindent cigány­zenének lát, a parlamenti debattériát éppúgy, mint a Himnuszt, vagy Bartók zárótételeit. Ez az ötlet a kis darab. A két figura lényegében ugyanazt a — ritmikailag megszerkesztett — nagymonológot mondja, a felvillanyozott Bern­­hard a nagyobb részét, a kétségbeesésében s hiábavaló rendelési igyekezetében kissé meg­­kukuló Kompolthy csak visszhangozza. De per­sze az ő apoteózisa a jelenet, hiszen ő él a bern­­hardi szellem eszményi helyén — igaz, épp ezért itt az ilyen szellem ki sem formálódhat. A bern­­hardi szavakkal „nevetségessé és büntethetővé válna”, más egyéb mellett egyetlen folyóirat sem közölné le. Mondhatná valaki, hogy az a puszta tény, hogy a SZÍNHÁZ íme, leközli, a rádió bemutatja, mindjárt ki is húzza a szőnyeget az ilyen provo­katív magakelletés alól. Valójában kétségbee­sett kérdés rejlik eme „apoteózis” mögött, hogy nem kell-e az ilyen gáncsoskodó szellemnek, gyűlölködésében szükségképp torzítónak, a ma­gyar kultúrában „féltehetségként”, az „irodalmi élet” vagy a „színházi élet” peremén tengetni éle­tét. Hiszen a vértolulás, a túlhabzó dühroham nem jó szolgája az artikulációnak (nyilvánvaló: ezért ír Kompolthy mindig adaptációkat, hogy keretbe kényszerítse lázálmait), s a majdnem az őrületig radikális, teoretikus-ironikus gesztust az fenyegeti, hogy megtervezett effektusait még akár finom és érzékeny szellemek is egy az egy­ben veszik: teszem dilettantizmusnak, nyelvi hisztériának. Karl Kraus, aki maga is ilyen alkat volt, Offenbachot a hülyeség hatványra emelé­séért dicsérte. Nyersen szólva: félő, hogy a ma­gyar színházi életben a hülyeség hatványra emelése egyszerűen hülyeségként, a banalitás démonikus tébolya puszta banalitásként fog megjelenni. Ebből következik, hogy Kompolthy folyama­tos őrjöngési nagyrohamának legfőbb céltáblája — persze magán túlmutató szimbólumként — a színház, ez a „grandiózus / felülmúlhatatlan di­lettantizmus / Rendezni nem tudó rendezők / be­szélni járni és mozogni nem tudó / vagyis ezáltal játszani egyáltalán nem képes / színészek / Tel­­jes / tökéletes színházelbutulás.” Egy Bán Zoltán András nevű bíráló ostorozza még ilyen engesz­telhetetlenül, a radikalizmust számon kérve, né­ha igazságát túlfeszítve, s ezért igazságtalanul a magyar színházi életet és drámairodalmat — nem véletlenül ő. De Kompolthy és Bán nincsen teljesen egyedül. Szilágyi Andor színházi kísér­leteiben látok hasonló — a magyar múlt tekinte­tében is hasonló — provokatív törekvéseket megnyilvánulni. A kőszínház ostroma, melyet mindketten a maguk eszközeivel vívnak, persze minden radikalizmus mellett bizonyos kontinui­tást feltételez annak tradíciójával. Ami Kom­­polthyt illeti, ő olyan mértékben tisztában van e kontinuitással, s — névválasztása is bizonyítja — a magyar tradíció benne is létrejövő kontinuitá­sával, hogy — gyanítom — a műveiben megnyil­vánuló jókora öngyűlölet erre vezethető vissza. S valóban, a minden irányban vagdalkozó, kétségbeesett düh, mely épp mindenoldalú vol­tából kifolyólag nem igényli a tartalmi telítettsé­get (gesztusa a rámutatás „mindenre”: hát nézd meg, nézz körül !), minden szent dolog lábbal tip­­rása, a magyarság egyetemes gyűlölete is érint­kezik egy jellegzetes magyar hagyománnyal, amelynek sokat emlegetett alanyi példája, a lás­suk, uram Isten, mire megyünk ketten mögött ott szunnyadnak magyar évszázadok. E magatar­tás lehetősége mindannyiunkban megvan. De nem akarom ezzel a megfontolással megbékíte­ni, mintegy magunkhoz édesgetni Kompolthy nekikeseredett, kihívó, utálkozó és önutáló, aránytévesztő és bizonytalan, érzelmes és szépségre szomjazó, s mindezenközben, mind­ez által élesen látó, mindig érdekes szellemét. In­kább a közönségnek, magunknak mondom, hogy az ilyen szellem tolerálása próba, amelyet ki kellene állnunk. Engedtessék meg ezért, hogy e sorok írója hommage-ként, a szolidaritás jeleként ezúttal kissé megváltoztassa nevét: Radnóthy Sándor

Next