Színház, 1993 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
itt, de azt hiszem, még ez sem kell hozzá. A színpadi szituációkból ugyanis egyértelmű, hogy a szerző a szereplőket, elsősorban Clairee-t, Blanche-ot és Truvyt, sűrűn hozza olyan helyzetbe, amikor „jókat kell mondaniok”; ilyenkor a figyelem rájuk terelődik, s az elcsattant poén láthatóan mozdít majd egyet a cselekményen. A rendező és a színészek érzik is ezt: „poénállásba” helyezkednek — aztán mondanak valami egészen lapos vagy zavaros dolgot, és nemhogy nem robban vagy szikrázik, de még csak pukkanni sem pukkan semmi. A jólnevelten megtartott hatáspauza kínos csendként hatá s a szerkezet, elegánsan olajozott fordulat helyett, nyikorogva döccen tovább. Este a Hamlet Texasból Verebes István elolvasta a Cyranót, és elgondolkozott, miféle miliő idézhetné fel a mai magyar nézőben az újromantikus negéddel rekonstruált francia XVII. századnál élményszerűbben a virtus és a heves érzelmek, a művészetté és élet- ■ KRITIKAI TÜKÖR ■ Máhr Ági, Horváth Zsuzsa (Blanche) és Seres Ildikó (Shelby) a Harling-darabban formává stilizált kakaskodás, a szerelem, a boszszú, a lovagiasság mitológiáját? És ráakadt — a mű színpadi életében alighanem egyedülállóan — egyfajta, pontosan körül nem írt, mégis félreismerhetetlen westernstílusra, abból a megfontolásból, hogy korunk Gascogne-a leginkább a mitikus Texas lehet. Az Hôtel de Bourgogne első felvonásbeli nézőterére olyan figurák szállingóznak be, akik egy múlt századi közép-nyugati amerikai kisvárosban gyűlhettek össze egy vándor színtársulat előadására: cowboykalapos, lebegő köpenyű, fényes szögekkel kivert farmerbe és bőrdzsekibe öltözött férfiak, élénk színű, fodros hosszú ruhákat viselő nők. Lármásak, kötekedők, életvidámak, egész életmódjukat behozzák magukkal a nézőtérre. (Később a gascogne-i kadétok sem viselnek katonai egyenruhát; egyformán öltözöttek, de ők is csak szervezett cowboycsapat.) És bár a nevek franciák, bár van itt gróf is meg bíboros is, az atmoszféra olyan erős — és oly kevéssé naturalista —, hogy a konvenció azonnal elfogadtatja magát. Még akkor is — és ez az első s egyben a legfőbb próba —, amikor megjelenik s élni kezdi a maga drámáját Cyrano de Bergerac. Hogyan kerül a mégoly stilizált western világába a nagyorrú gascogne-i poéta? Édes Istenem, hisz ez csak világos: ő a western Magányos Hőse. A mitikus Charles Bronson. Az igazságtevő, a nagyszívű, a sorsot provokáló. Fekete nadrágjában és ujjasában, fehér ingében úgy tartozik bele a környezetbe, mint Hamlet Helsingőrbe, s úgy rí ki belőle, mint Hamlet Helsingőrből. S Verebes egy-kettőre tisztázza, hogy itt a játék nem a költészetről, a verbális bravúrról, a magyarra „brachi”-nak fordítható „fanfaromade”-ról fog szólni, hanem az igazságról. Mindjárt itt az első nagy ária, a Valvert vicomte-tal vívott párbaj, amelyben eddig a ballada („Megdöflök a versem végén...”) volt a főszereplő, s amilyen lazán, erőfeszítés nélkül rögtönözte versét a hős, éppoly lezseren, mintegy félkézzel intézte el nyálas