Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
MACEDÓN SIRÁLYOK Mol voltam, és miről volt szó? Első ránézésre nehéz lesz a válaszokból négy és fél gépelt oldalt kikerekíteni. Az „első ránézés” itt a térképet és az előzetesen megküldött faxot jelenti; a válasz így hangzik: Macedónia, „Kisebbségi színházak, többségi színházak”. Kész. Persze nem így van — és nem a négy és fél oldal miatt. Hanem mert semmi sem úgy van. Indulás előtt térképpel és faxszal a táskában még tudtam a válaszokat, érkezés után már csak az a jó kis fejbe kólintó balkáni élmény maradt: semmi sem úgy van. Mi az, hogy úgy? Úgy, ahogy mondva, írva, látva van. Marad még egy-két érzékszerv, de úgysincs. Ez a tagadás bizonyos ismeretekre utal, és nem tagadom, egy hét három macedón városban (Ohrid, Bitola, Szkopje) nem kevés ismeretet nyújtott. Anynyit bizonyosan, amennyi a bölcs tudatlanság felé vezet. A vonatra egykori Jugoszlávia-útikönyvei (mi mással?) szállok fel. A hálókocsi egyetlen utasaként átaluszom Szerbiát. Hajnalban határőrök ébresztenek. Az ötvenfilléres fagylalttal, a háromhatvanas kenyérrel és az egykori, határok nélküli Jugoszláviával együtt visszasírom a régi szép időket (csak aztán nehogy sikerrel). Tito hagyott volna tovább aludni. Szkopjében várakoznom kell a bolgár kollégával, mert hozzánk hasonlóan a horvát kollegina is késve érkezik körbe-körbe, átszállásokkal repült Zágrábból, mégpedig annyi ideig (és pénzért), amennyi idő alatt (és pénzért) majdhogynem New Yorkba is eljuthatott volna. Szóval én mégiscsak jobban jártam. A bolgár is késett, mert Szófia és Szkopje között nincs vasútvonal—pedig hát „a történelmi múltat tekintve, egy országról lenne szó”, mondja Nikolai hamiskás mosollyal. És valóban, a Bitola nevű százezer lakosú városban mászkálva eszembe jut a múlt, a színházi előadás előtt (az egyetlen igazán jó előadás az egy hét alatt, címe: Notre femme de Paris, írója a Párizsban élő Jordan Plevnes, rendezője Vlado Cvetanovszkij, témája egy tragikus szerelem, a nő Párizsba, a férfi Bejrútba menekül, a gyerek marad valahol Macedóniában) a városka főutcáján nézelődve, a sötét és szegényes kirakatok, a kopott ruházatú, kopott tekintetű emberek láttán felidéződnek a hetvenes évek bulgáriai autóstopjai, roskatag mecsetek és még roskatagabb új lakótelepek, a szálloda halljában mocskos szőnyegek, a fotelekben mélázó, volt szocialista országbeli sportolók, valószínűleg bokszolók, a lift nyikorogva kínlódja magát felfelé, le-lezuhanna, de mégsem, még nem, odafent csótányok a vizes kövön, kitört ablak, éjszaka csípős macedón ősz. Szóval nem vitás, bizonyos mértékig közös múlt közhelyes rekvizitumai. E „közös múlttal” szemben ne feledkezzünk meg a görögről, aki nyáron Macedónia fővárosa felől találós kérdésezett, majd közölte a helyes választ: Athén. Amikor aztán Ohrid macskaköves utcácskáin sétálunk, Arten, az albán rendező odasúgja titkon: „Jó, ha tudod, most albán földön lépdelsz.” Szegény, életében először van külföldön, és még akkor sem igazán. Hozzászólásában majd természetesen Európáról beszél, ő maga Genet-rendezésre készül. Később az egyik vacsoránál állandóan ugyanazzal a kérdéssel bökdös és egy bajszos figurára mutogat, aki mellesleg a szabadkai színház szerb nevű vezetője, és persze magyarul is jól beszél: „Szerinted ez nem cigány? Lefogadom, ez cigány!” Honfitársa (?), a macedón albán színész aztán összevitatkozik a tanácskozás helybéli vezetőjével, azt állítva, hogy a közölt tizennyolc százalékkal szemben több mint harminc százalék az albán lakosság aránya. Mert hogy ez itt egy ITI-tanácskozás (International Theatre Institute). Az előadások közben olykor kibámulok a szálloda tanácstermének hatalmas ablakain, tőlünk pár lépésre óriási tó — macedón Balaton —, a vízen vakítón csillog az éles őszi napfény, de azért látom a túloldalt: békés hegyvonulatok magasodnak, az ott már Albánia. A hegyek déli folytatása is előbukkan, az ott Görögország. Szóval itt vagyok, Macedóniában. Sanja, a horvát (nagyapját Hollósinak hívják) sugárzó arccal érkezik a Szkopjei Nemzeti Színház előcsarnokába (itt a Bűn és bűnhődést látjuk, korrekt, átlagos, közép-európai tálalásban), boldogan újságolja, „találkoztam Rade Serbedzijával, tudod, ő a legnagyobb színészünk, illetve... az övék — mutat Borkára, a szerbre —... Serbedzija Belgrádban lakik, szóval az övék. Nem tudom, hogy van ez” — savanyodik el az ábrázata. Hát én tudjam?, gondolom magamban nagyképűen, előkelő idegenként. Pedig Sanja is idegen Szkopjében. Igaz, ő ismeri a szkopjei utcákat, meg Rade Serbedziját is. Én meg persze a Horea utcát ismerem, meg a Mihály vajda teret, meg Csíky Bandit, Zsoldos Árpit, meg Czintost. De hát ezt nem mondom, tartom a távolságot, hogy legalább néhány napra nyúlnak érezzem magam — a békákkal szemben. Tornász, a lengyel kritikus idézte Mickiewicz meséjét, amiben a nyúl, az erdei kisebbség képviselője egyszer találkozik egy békával, és meglepődve tapasztalja, hogy az remegve áll előtte. Szóval nyúlnak lenni sem mindig rossz, partner kérdése, mikor kikhez tartozunk: a kisebbséghez vagy a többséghez. Mickiewiczről itt most el kell mondani, hogy ő a lengyel dráma első nagy alakja volt, a Hősök lengyel alapmű, ő maga különben Belorussziában született, és sokszor nevezték a legnagyobb orosz költőnek, egyik leghíresebb versének címe pedig : Litvánia, szülőhazám. (Ennyit a nyulakról és a békákról, és arról, miért nem úgy van semmi errefelé.) Tornász még az első napon elmondja ezt a mesét, hogy aztán szegény állatok végigkísérjék ezt az egy hetet. Mindig hivatkozik rájuk valaki. Ennél többször csak Európára hivatkozunk. Hogyan is kéne odamenni: kézen fogva, különkülön, közös vonaton, gyalog... A (bizonyára) tisztességben megőszült macedón kritikus is európázik, miközben kisebbsége hányatott bulgáriai sorsát ecseteli. Később látom, hogy együtt rakijázik a bolgár kollégával. Utóbbi aztán nevetve meséli: „Odajött elnézést kérni, mondván, nincs semmi baja a mi kisebbségeinkkel, csak hát az itteni albánok miatt neki is muszáj volt kicsit elégedetlenkednie.” Na, így megyünk mi Európába. Kanyargósan, ravasz mondatokkal, amelyeket Martha, az amerikai elnökasszony nem is igen ért. Pedig ha otthon elmesélné ezt az MTI tiszteletbeli elnökének, Edward Albee-nak, ő talán megírná egykori drámája folytatását, Európai álom címmel. De Martha és mellette André- Louis, a francia főtitkár (aki különben olasz) csak néznek derűs mosollyal és mondják, amit ilyenkor kell: it’s interesting. Jeanne, a bájos francia tanárnő is mosolyog, de ő már tudja, hogy semmi sem úgy van. Férjhez ment egy macedón rendezőhöz, ő tehát onnan, Európából jött ide (vagyis oda). Halkan, szépen beszél, nemes eleganciával tartja a poharat, pici ujjával a táncolókra mutat. Török zene szól, a parketten a török kisebbségi társulat kiszőkített hajú, ötvenes sztárja. Néhány órával ezelőtt még egy rettenetes „európai” balettben láttuk őt, most viszont gyönyörűen táncol a kör közepén. Körülötte boldog török és macedón férfiak mozognak együtt a zenével. Itthon vannak. Odakinn hűvös őszi szél fodrozza a tó vizét, a víz fölött sirályok repkednek országról országra.