Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

■ CSEHOV-JÁTÉK ■ szik, könnyedén lebeg a többi életprobléma fe­lett. Beszélnek róla, emlegetik szüntelen, de mö­götte hangosan szól az is, amit elfedni próbálnak vele. A fülledt nyárutón a kerti asztalon ott a sza­movár, a dajka mellette kötöget, és az álmos békében Asztrov saját békétlenségéről tudósít. Mire a gyűrött, ébredező Ványa előbotorkál, és ugyancsak zsörtölődésbe fog, már tudjuk: ebben a házban felborult a rend. Szerebrjakov éppen csak átvonul a kerten, felvillantja taszító, öntelt valóját, és - Csehov legtöbb drámájától eltérően - máris az érzelmek és figurák drámai viszony­­rendszerének középpontjában vagyunk. Szonya szerelmes Asztrovba, Ványa bácsi Jelenába, Sze­rebrjakov fiatal és szép feleségébe. Jelena unot­tan hárít, és lustán némi érdeklődést táplál Asztrov iránt. A maga módján Asztrov is udvarol: szenvedélyéről, az erdőtelepítésről mesél. Ványa anyja, Vojnyickaja leplezetlen csodálattal csügg volt vején, és rideg anyai despotizmussal viszo­nyul saját felnőtt fiacskájához. Marina, a dajka a sokat látott öregasszonyok bölcsességével si­­mítgatja a mind feltűnőbb gyűrődéseket a sze­replők közt, miközben Istent és a rendet emlege­ti. A felvonás zárásaként Ványa heves szerelmi vallomása mintegy összegzi a különböző irány­ból egymás felé tartó feszültségeket. A második felvonás főleg párjelenetekből áll. Az első Szerebrjakov és Jelena kettőséé, mely­ben Valló Péter rendezésében bizony némi igaz­ság szolgáltatk az önző és házsártos öregember­nek: nem a „fényes” tudományos pálya, nem is a jellembéli kiválóság, hanem az alighanem igazi fájdalom, igazi szenvedés, igazi félelem és igazi életcsőd nevében. Bálint András az első felvo­násban átsuhanó fekete kabátos alakot, a kezét maga elé és fölé emelő, önünneplő szónokias gesztussal kihátráló professzort itt magába ros­­kadtan, a világhoz és önmagához egyaránt kriti­kus viszonyban mutatja. Az öregek kegyetlen igazmondásával, szinte élvezettel kínozza a fele­ségét. Bálint ebben a jelenetben visszavonja Szerebrjakov portréjából az első felvonásban fel­villantott karikaturisztikus jelleget, és részint szá­nalmasnak, részint fenyegetőnek mutatja figurá­ját. Hosszú csöndek, tétova és kapkodó gesztu­sok törik meg a jelenetet; ez utóbbiak Jelena reakciói, aki Kováts Adél alakításában élénk arc­játékkal, gyakori ajakbiggyesztéssel is kíséri - nő, nem is elsősorban férje iránti indulatát, ha­nem önmagával kapcsolatos érzelmeit. Ez az ajakbiggyesztés - mindközönségesen „pofavágás” - Szonyát is jellemzi, amikor a szo­bába lépve rend­reutasítja panaszkodó apját. Aki erre még visszavág, de halálosan megrémül, amikor a szintén betoppanó lánya egyedül akar maradni vele. Szerebrjakov, akár egy ijedt gye­rek, kapaszkodik a nőkbe, és reszket volt sógo­rától, valóságos megváltás számára, amikor megérkezik az ősanya képzetét idéző dajka, akit Martin Márta két alapvonásból, a megértésből és az együttérzésből kever ki, és Szonyával az ágyá­ba kíséri. Ványa és Jelena párjelenetében már nem csak a megismételt szerelmi vallomás fokozza a fe­szültséget. A kicsit részeg és nagyon gyűrött, házikabátos Ványa szenvedélye egyszerre öniro­nikus és tragikus: Kulka János két kezét előre­nyújtva mintegy az életét, negyvenhét éves ma­gamagát kínálja Jelenának: érvel, könyörög, nya­fog, követelőzik. Kulka ebbe a vallomásba már belelopja Ványa életkudarcát. Jelenának van né­mi igaza, amikor azt mondja: „hiányzik a jóság ebből a házból”, csak nem az emberi jóság, hanem az életjóság. Az előadás egyik legmeg­­rendítőbb pillanata, amikor Kulka János Ványa bácsija mintegy Jelena lábnyoma után veti ma­gát: minden benne van ebben a vetődésben, és minden elillan a szobából kicsattogó meztelen lábbal. Ványa magára maradva keserűen döbben rá, hogy be van csapva, reménytelen a szerelme, az egész élete, és visszafelé is: hiábavaló volt minden, értelmetlen az áldozat, rossz a cél, fö­lösleges az erőfeszítés. A csehovi értelemben vett tragikus felismerés ideje ez, és a szokásosan késleltetett robbanás innen, ebből az éjszakai, félrészegen is tiszta pillanatból eredeztethető. És itt válik fontossá, hogy Kulka Ványa bácsija egy­általán nem bácsi; a pontosan kiszámított, sza­bályos ritmusú alakítás egyik csúcspontja ez. A negyvenhét éves életerős férfi magányos leszá­molása a jövővel, mindazzal, ami még hátravan. Szonya és Asztrov jelenetében a hagyomá­nyosan kényes együtt evésbe Valló és a két szí­nész belelopja mindazt, ami addig és később szavakban és tettekben megfogalmazódik: ez is összegző jelenet. Szonya szerelmesen, odaadó­­an, felkínálkozóan eszik, némasága kifejezőbb minden beszédnél. Akárcsak Asztrov zavart-té­­tova mozdulata, mellyel Szonyára ráhajolva a kredenc ajtaját nyitná ki, poharat keresve. Szer­vét Tibor Asztrovja jelentéses újrafogalmazása ennek a csehovi archetípusnak: menekülő alak. Nem csak Szonyától menekül; kapóra jön neki minden hívás, ami elszólítja a Szerebrjakov-ház­­ból, bárhogy nyafog is alkalmanként. Menekül a betegtől és a beteghez, az italtól és az italba, a faültetéses jövőbe és a jövőtől­ szétfolyó életétől pillanatnyi túlélésekbe. Jelenához a másságért menekülne; inkább cinikus, mint rezignált férfi­ösztön ez. Szervét színpadi alkatában készen van korunk értelmiségije, a fiatalon is hitevesztett, mókuskerékben készségesen pörgő, élete el­­vesztegetését, önnön gyávaságát okosan meg­­ideologizáló férfi. Kemény színész, Ivanovot azonban lágyra vette, agyonsajnálta annak ide­jén. Asztrovja nyugodtan nyafoghat, mégis ke­mény és­ el fog veszni. Schell Judit sprőd, energikus Szonyát játszik, semmi bágyadt melankólia, beletörődő önfelál­­dozódás, lírai szenvelgés. Az ő Szonyája egy­szerre bakfisos és asszonyos szenvedéllyel akar­ja magának Asztrovot, életre, családra, boldog­ságra vágyik. Tartása, véleménye, ereje van. Elénk rakja Csehovból fogalmazva azt a nagyon mainak és közelinek látszó alapigazságot, hogy a sors nem érdemek alapján osztogat kegyeket. És a tehetséges fiatal színésznő megállja, hogy nem reflektál szomorú helyzetére, nem kom­mentálja azt semmilyen módon - ezért megrendítő az alakítása. Mint tudjuk - csak ebben a „kottakövető” Csehov-előadásban valahogy nagyon hangsú­lyos -, az éjszakai vihar akkor áll el odakint, amikor idebent is: Jelena és Szonya jelenetére. Kováts Adél és Schell Judit játékát fel lehet venni, és üdvös volna tanítani a megfelelő iskolában: a Szervét Tibor (Asztrov) és Kulka János (Ványa)

Next