Színház, 1998 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

A jelek arra vallanak, hogy tévedtem: még­iscsak fölépül 2000-re az új Nemzeti Színház. Hamarosan építeni kezdik, és akkor már csak a feszített ütemet kell tartani, hogy a kijelölt ünnepélyes dá­tumra beüzemelt, működőképes épületet ad­janak át­­ a politikának. Abban ugyanis aligha tévedek, hogy maga a megnyitó nem színház­­művészeti, hanem politikai ünnep lesz, bárkik aratják is le - akár ők maguk - a mostani kultúrpolitikusok vetését. Meglehetős para­­doxona ez annak a döntésnek, amely egy új épület emelésével varázsolja ki a politika kar­maiból a színházat, és adja át a szakmának. De nincs mit tenni, a Nemzeti-ügy mindig (és gyakran kompromittált) nemzeti ügy. A közeljövőben várható alapkőletétel éppúgy aktuálpolitikai üzenet lesz, mint a majdani megnyitón - föltehetően politikai apályban - elhangzó miniszteri avatóbeszéd. Ez a mostani pillanat mégis fordulópont lehet. Van rá esély, hogy a politika az avatás másnapján kivonuljon az új épületből. Maga a politika dolgozik ezen - újabb paradoxon -, s ha sikerül megvalósítania, történelmi érdemet könyvelhet el. Egyszersmind fölmenti magát annak a szégyene alól, hogy a kilencvenes években hagyta soha nem látott mélypontra süllyedni a Nemzeti Színházat. A „minél rosszabb, annál jobb" ellenszenves elve min­denesetre hozzásegített a fölismeréshez, hogy a Hevesi Sándor téren nem elég az igazgató­váltás. Az épületen rontás ül, a falak kiszel­­lőztethetetlenek, bárki folytatja is ott a színhá­zat, bármilyen néven, annak a kárnak a fölmé­résével kell kezdenie, amelyet a tehetségtelen­­ség és a rossz ízlés terjesztése a társulatban és főleg a közönségben (a legfájóbb ponton: a fiatalok körében) okozott. A Nemzeti Színház egyetlen esélye a nullá­ról indulás. Az Erzsébet téren néhány hónap múlva nemcsak alapozás kezdődik, hanem színházalapítás is. A leendő igazgató jobb lehetőséget kap, mint annak idején Németh Antal, aki előtt Hóman Bálint megtisztította a terepet. Magyar Bálint szűzföldet kínál föl. Le­het rá építeni. Épületet, társulatot, szellemisé­get. Az új igazgató nem vágóhídra lép be főböllérnek, hanem a prérire pionírnak. A régi épület és a régi társulat marad a helyén, csak az emblémát veszik le róluk. A trouvaille fájda­lom- és politikamentes. Az Erzsébet tér Peter Brook-i értelemben is üres tér. Csak animálni kell: létrehozni egy Nemzeti Színházat a sem­miből. A színházi szakma most törleszthet a fele­lősségéből, amit bűnsegédi bűnrészesként azért visel, mert passzívan asszisztált a Nem­zeti Színház lezüllesztéséhez. Most segítenie kell megfogalmazni a nemzeti színházi esz­mét. Ha tetszik: küldetést. Föl kell végre ébred­ni a reformkori álomból. A mai - holnapi - Nemzeti Színház nem vált ki hazafias lelkese­dést, nem lesz a nemzeti identitás vagy a függetlenség jelképe, nem toboroz majd ön­kéntes tömegeket az Erzsébet téri közmunkák­ra. Aki még mindig azt hiszi, hogy a színház templom, és a színész csodálat tárgya, alapos tévedésben él. Nem lepődnék meg, ha az alap­kőletételt a várt és megcélzott szimpátiahul­lám helyett fenntartás és gyanakvás kísérné. Már olvastam is olyasmit, hogy a Nemzeti Színház építési költségeiből ki lehetne fizetni az egészségügy adósságait. Sokak szemében itt költekezés folyik, miközben menhelyi gye­rekek éheznek, és életmentő műtéteket kell elhalasztani pénzhiány miatt. Nem meglepő a demagóg hang, ha korrupt a közélet, elszegé­nyedik a lakosság, hódít az álkultúra, és a társadalmilag elismert értékek hierarchiájá­ban a művészet egyre lejjebb, a fölösleges luxus kategóriájába csúszik. A Nemzeti Színház fölépítése jelzés lehet, amely megálljt parancsol a kultúrát leértékelő szemléletnek. A Nemzeti Színház fölépítése - paradoxon ez is - nem a nemzeti befelé fordu­lás, hanem az Európa-konform nyitottság szimbóluma. A Nemzeti Színház-a Belváros centrumában - nappal is átjárható nyilvános tereivel a „beavatási szertartás” része. (Talán majd az előcsarnok kényelmes kanapéin vára­kozva, díszletterv-kiállítást nézegetve, könyv­­kínálatot lapozgatva randevúznak a szerelme­sek, mint egykor a régi Nemzeti órája alatt.) A Nemzeti Színház értéket kínál, és értéket fogad be, vendégegyütteseket hív, és a legjobb mű­vészeket foglalkoztatja. A Nemzeti Színház nem biztonságra játszik, hanem minőségre; nem a nagy repertoár és a nagy előadásszám foglya, nem piacorientált, és nem kénytelen hajszolni a kommersz sikert. A Nemzeti Szín­ház nincs kiszolgáltatva az ideológiának, a politikának, a színházon kívüli eszméknek - egyedül és kizárólag az esztétikai színvonala minősíti. Különös jelentősége van annak, hogy pati­nás és elavult színháztörténeti épületeink, a barokk rivaldaszínház kizárólagos hagyomá­nyát éltető Fellner—Helmer-konstrukciók mel­lett végre lesz egy olyan középkategóriájú nagy színházunk, amely létre tudja hozni a megváltozott színész-néző viszonyból adódó változatos tereket. Az arányok véglegesítése, a műhelyzóna és a közönségzóna - más szó­val a működtetést és a nyilvánosságot szolgá­ló területek­­ elkülönítése és optimális kiala­kítása lesz az építkezés éveinek sorsdöntő fel­adata. Óriási az új Nemzeti Színház leendő első igazgatójának felelőssége. Ő fog építkezni gyakorlatilag és virtuálisan. Meghatározza a színház karakterét és szellemi arculatát, mielőtt még elkezdődnének az előadások. Előírja a működés alapelveit. Társulatot szer­vez, és minőséget diktál. Kötelessége fölül­emelkedni a partikuláris érdekeken, és hatal­mában áll bebizonyítani, hogy a Nemzeti Szín­ház igazgatója nem ügynök vagy menedzser, hanem a kultúra embere, értelmiségi és vitat­hatatlan szellemi tekintély. A feladat szakértel­met és teljes odaadást kíván. Az új Nemzeti Színház első igazgatójának kinevezése pillana­tától a kihívás felelősségének tudatában kell élnie, és ugyanettől a pillanatól kell hozzálátnia tervei realizálásához. Minderre az idő-a 2000. október 23-ra tervezett megnyitásig - inkább kevés, mint sok. A miniszter magához ragadta a kezdemé­nyezést. Úgy döntött - a szakmai többség ajánlása ellenére -, hogy a leendő igazgatónak teljes felelősséggel 1998. január 1-jétől mi­niszteri biztosként kell megkezdenie működé­sét. Ez volt az egyedül lehetséges döntés, sportnyelven szólva egy nulla a miniszter ja­vára. Ideje, hogy a szakmai elit fölébredjen téli álmából. A nyílt igazgatói pályázatra meghí­vott tíz szakember névsora - vezetői tapaszta­lat birtokában lévő rendezők - jelzi a miniszter méltánylandó szándékát és gondolkodásának irányát. Bár a lista bizonyos értelemben proto­kollárisan bő, nemcsak az érződik belőle, hogy ezúttal az aspiránsok részéről nincs helye a szabódó, magakellető taktikázásnak­­ ringbe kell szállni, vállalva a versenyhelyzetet -, ha­nem az is, hogy a miniszter, meghallgatva a szakértői véleményeket, fönntartja a végső döntés szuverén jogát és felelősségét. Ez precedens értékű lehet, különösen az Új Színház pályázata körül kialakult szerencsét­len helyzetben, amely szemléletesen illusztrál­ja Anouilh Becket-drámájának híres tételét, miszerint a szándékok széles körű tisztázat­lanságából végtelen manőverezési lehetőség származik. Miután a főváros kulturális bizott­sága képtelen - vagy nem hajlandó -fölismer­ni az értéket, utat enged a gátlástalan politikai és egyéni manipulációnak. Az inkompetensek áldemokráciájánál jobb a felvilágosult abszo­lutizmus autokráciája. Ha a politika képes a kultúra szférájában hiteles döntést hozni, jelentős mértékben ja­víthatja a róla kialakult, kevéssé hízelgő képet. Ezért a Nemzeti-ügy túlmutat önmagán: sze­rencsés esetben megérdemli, hogy nemzeti üggyé váljék. wbofji­­j [JjUmvM­NEM CSAK NEMZETI-ÜGY ÍAa\\ /yUjjL^ ^ v /^\uio­­ULXuo-} L o 'XojuL^o/O

Next