Színház, 1998 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A jelek arra vallanak, hogy tévedtem: mégiscsak fölépül 2000-re az új Nemzeti Színház. Hamarosan építeni kezdik, és akkor már csak a feszített ütemet kell tartani, hogy a kijelölt ünnepélyes dátumra beüzemelt, működőképes épületet adjanak át a politikának. Abban ugyanis aligha tévedek, hogy maga a megnyitó nem színházművészeti, hanem politikai ünnep lesz, bárkik aratják is le - akár ők maguk - a mostani kultúrpolitikusok vetését. Meglehetős paradoxona ez annak a döntésnek, amely egy új épület emelésével varázsolja ki a politika karmaiból a színházat, és adja át a szakmának. De nincs mit tenni, a Nemzeti-ügy mindig (és gyakran kompromittált) nemzeti ügy. A közeljövőben várható alapkőletétel éppúgy aktuálpolitikai üzenet lesz, mint a majdani megnyitón - föltehetően politikai apályban - elhangzó miniszteri avatóbeszéd. Ez a mostani pillanat mégis fordulópont lehet. Van rá esély, hogy a politika az avatás másnapján kivonuljon az új épületből. Maga a politika dolgozik ezen - újabb paradoxon -, s ha sikerül megvalósítania, történelmi érdemet könyvelhet el. Egyszersmind fölmenti magát annak a szégyene alól, hogy a kilencvenes években hagyta soha nem látott mélypontra süllyedni a Nemzeti Színházat. A „minél rosszabb, annál jobb" ellenszenves elve mindenesetre hozzásegített a fölismeréshez, hogy a Hevesi Sándor téren nem elég az igazgatóváltás. Az épületen rontás ül, a falak kiszellőztethetetlenek, bárki folytatja is ott a színházat, bármilyen néven, annak a kárnak a fölmérésével kell kezdenie, amelyet a tehetségtelenség és a rossz ízlés terjesztése a társulatban és főleg a közönségben (a legfájóbb ponton: a fiatalok körében) okozott. A Nemzeti Színház egyetlen esélye a nulláról indulás. Az Erzsébet téren néhány hónap múlva nemcsak alapozás kezdődik, hanem színházalapítás is. A leendő igazgató jobb lehetőséget kap, mint annak idején Németh Antal, aki előtt Hóman Bálint megtisztította a terepet. Magyar Bálint szűzföldet kínál föl. Lehet rá építeni. Épületet, társulatot, szellemiséget. Az új igazgató nem vágóhídra lép be főböllérnek, hanem a prérire pionírnak. A régi épület és a régi társulat marad a helyén, csak az emblémát veszik le róluk. A trouvaille fájdalom- és politikamentes. Az Erzsébet tér Peter Brook-i értelemben is üres tér. Csak animálni kell: létrehozni egy Nemzeti Színházat a semmiből. A színházi szakma most törleszthet a felelősségéből, amit bűnsegédi bűnrészesként azért visel, mert passzívan asszisztált a Nemzeti Színház lezüllesztéséhez. Most segítenie kell megfogalmazni a nemzeti színházi eszmét. Ha tetszik: küldetést. Föl kell végre ébredni a reformkori álomból. A mai - holnapi - Nemzeti Színház nem vált ki hazafias lelkesedést, nem lesz a nemzeti identitás vagy a függetlenség jelképe, nem toboroz majd önkéntes tömegeket az Erzsébet téri közmunkákra. Aki még mindig azt hiszi, hogy a színház templom, és a színész csodálat tárgya, alapos tévedésben él. Nem lepődnék meg, ha az alapkőletételt a várt és megcélzott szimpátiahullám helyett fenntartás és gyanakvás kísérné. Már olvastam is olyasmit, hogy a Nemzeti Színház építési költségeiből ki lehetne fizetni az egészségügy adósságait. Sokak szemében itt költekezés folyik, miközben menhelyi gyerekek éheznek, és életmentő műtéteket kell elhalasztani pénzhiány miatt. Nem meglepő a demagóg hang, ha korrupt a közélet, elszegényedik a lakosság, hódít az álkultúra, és a társadalmilag elismert értékek hierarchiájában a művészet egyre lejjebb, a fölösleges luxus kategóriájába csúszik. A Nemzeti Színház fölépítése jelzés lehet, amely megálljt parancsol a kultúrát leértékelő szemléletnek. A Nemzeti Színház fölépítése - paradoxon ez is - nem a nemzeti befelé fordulás, hanem az Európa-konform nyitottság szimbóluma. A Nemzeti Színház-a Belváros centrumában - nappal is átjárható nyilvános tereivel a „beavatási szertartás” része. (Talán majd az előcsarnok kényelmes kanapéin várakozva, díszletterv-kiállítást nézegetve, könyvkínálatot lapozgatva randevúznak a szerelmesek, mint egykor a régi Nemzeti órája alatt.) A Nemzeti Színház értéket kínál, és értéket fogad be, vendégegyütteseket hív, és a legjobb művészeket foglalkoztatja. A Nemzeti Színház nem biztonságra játszik, hanem minőségre; nem a nagy repertoár és a nagy előadásszám foglya, nem piacorientált, és nem kénytelen hajszolni a kommersz sikert. A Nemzeti Színház nincs kiszolgáltatva az ideológiának, a politikának, a színházon kívüli eszméknek - egyedül és kizárólag az esztétikai színvonala minősíti. Különös jelentősége van annak, hogy patinás és elavult színháztörténeti épületeink, a barokk rivaldaszínház kizárólagos hagyományát éltető Fellner—Helmer-konstrukciók mellett végre lesz egy olyan középkategóriájú nagy színházunk, amely létre tudja hozni a megváltozott színész-néző viszonyból adódó változatos tereket. Az arányok véglegesítése, a műhelyzóna és a közönségzóna - más szóval a működtetést és a nyilvánosságot szolgáló területek elkülönítése és optimális kialakítása lesz az építkezés éveinek sorsdöntő feladata. Óriási az új Nemzeti Színház leendő első igazgatójának felelőssége. Ő fog építkezni gyakorlatilag és virtuálisan. Meghatározza a színház karakterét és szellemi arculatát, mielőtt még elkezdődnének az előadások. Előírja a működés alapelveit. Társulatot szervez, és minőséget diktál. Kötelessége fölülemelkedni a partikuláris érdekeken, és hatalmában áll bebizonyítani, hogy a Nemzeti Színház igazgatója nem ügynök vagy menedzser, hanem a kultúra embere, értelmiségi és vitathatatlan szellemi tekintély. A feladat szakértelmet és teljes odaadást kíván. Az új Nemzeti Színház első igazgatójának kinevezése pillanatától a kihívás felelősségének tudatában kell élnie, és ugyanettől a pillanatól kell hozzálátnia tervei realizálásához. Minderre az idő-a 2000. október 23-ra tervezett megnyitásig - inkább kevés, mint sok. A miniszter magához ragadta a kezdeményezést. Úgy döntött - a szakmai többség ajánlása ellenére -, hogy a leendő igazgatónak teljes felelősséggel 1998. január 1-jétől miniszteri biztosként kell megkezdenie működését. Ez volt az egyedül lehetséges döntés, sportnyelven szólva egy nulla a miniszter javára. Ideje, hogy a szakmai elit fölébredjen téli álmából. A nyílt igazgatói pályázatra meghívott tíz szakember névsora - vezetői tapasztalat birtokában lévő rendezők - jelzi a miniszter méltánylandó szándékát és gondolkodásának irányát. Bár a lista bizonyos értelemben protokollárisan bő, nemcsak az érződik belőle, hogy ezúttal az aspiránsok részéről nincs helye a szabódó, magakellető taktikázásnak ringbe kell szállni, vállalva a versenyhelyzetet -, hanem az is, hogy a miniszter, meghallgatva a szakértői véleményeket, fönntartja a végső döntés szuverén jogát és felelősségét. Ez precedens értékű lehet, különösen az Új Színház pályázata körül kialakult szerencsétlen helyzetben, amely szemléletesen illusztrálja Anouilh Becket-drámájának híres tételét, miszerint a szándékok széles körű tisztázatlanságából végtelen manőverezési lehetőség származik. Miután a főváros kulturális bizottsága képtelen - vagy nem hajlandó -fölismerni az értéket, utat enged a gátlástalan politikai és egyéni manipulációnak. Az inkompetensek áldemokráciájánál jobb a felvilágosult abszolutizmus autokráciája. Ha a politika képes a kultúra szférájában hiteles döntést hozni, jelentős mértékben javíthatja a róla kialakult, kevéssé hízelgő képet. Ezért a Nemzeti-ügy túlmutat önmagán: szerencsés esetben megérdemli, hogy nemzeti üggyé váljék. wbofjij [JjUmvMNEM CSAK NEMZETI-ÜGY ÍAa\\ /yUjjL^ ^ v /^\uioULXuo-} L o 'XojuL^o/O