Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám
BORISZ GODUNOV Színház vjVf odor GE Z A C/|iaA Puskina Madách Kamarában m E G Y IRIGYKEDŐ DRAMATURG BENYOMÁS A I ■ •• £B oCi'iL C)OicUvi^'ou — ^ I nvallomással kezdem: Shakespeare és Csehov darabjai mellett nemigen van dráma, amely személyesen olyan fontos volna számomra, mint a Borisz Godunov. Dramaturgi működésem egyik legnagyobb kudarca, hogy azok közül a rendezők közül, akikkel munkatársi viszonyba kerültem, senkit sem tudtam meggyőzni fontosságáról, előadásának szükségességéről. Egyikük, akit igazán nagyra becsülök, azzal hárította el, hogy krónika, nem dráma. Az egyetlen rendező, akivel szellemi kapcsolatunk hajdani kialakulásában az egyik kapocs éppen a Borisz értékelése volt — Babarczy László, utóbb, 1990-ben, igazgatóként műsorra is tűzte Kaposváron Lukáts Andor rendezésében. Maradt tehát a magam virtuális „magánszínháza”: tanárként időnként féléves drámaelemző szemináriumot tartottam belőle, hol a Zeneakadémián, hol az egyetemen. A Borisz Godunov csakugyan nehéz mű, nem adja magát könynyen. A legtömörebb dráma, amelyet ismerek. Olykor nagy ívű retorikája ellenére is tömörebb, mint megannyi szűkszavú darab. Mert a szűkszavúság nem okvetlenül tömörség is egyben. A szűkszavú Woyzeck tömény, de nem tömör: minden szavának radioaktív sugárzása van, mely auraként veszi körül. Beckett szűkszavú kései szövegei nem tömörek, hanem redukáltak. Puskin viszont olyan lapidáris nyelvi egységekből építkezik, melyeknek inkább a súlyát érezzük, mint a drámai dinamikáját. A jelenetek erősen zártak. Hogyan tud behatolni ezekbe a zárt egységekbe az autonóm színjáték, s hogyan tud kibontakozni bennük? Milyen lehetőségei vannak a kompakt szöveg tolmácsolásán túl? Ez a puskini klasszika olyan színházi interpretációjának a nagy kérdése, amely nem akar visszasüllyedni a „Literaturtheaterba”, hanem a dráma rejtett Horváth Virgil (Grigorij), Járó Zsuzsa (Marina) és az Accord Quartet 2 2003. JANUÁR XXXVI. évfolyam 1. szám