Színház, 2005 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2005-01-01 / 1. szám

NTERJÚSzínház ^Határeset ■ BESZÉLGETÉS A N I­B­ELU­N­G - LAKÓ­PAR­KR­Ó­L ■ fcUL^dot+1 &Voho I [AsW^iACk­UC'VO­Ujp\kéf IMRE ZOLTÁN: Térey János A Nibelung-lakópark című művének harmadik részét, a Ha­gen avagy a gyűlöletbeszédet vitte színre Mundruczó Kornél filmrendező a Krétakör színé­szeivel. A Trafó és az Őszi Fesztivál közös produkciója része annak a nyolc darabból álló előadás-sorozatnak, amely a Határeset címet kapta. Mi indokolta ennek az előadásnak a felvételét a programba? SZABÓ GYÖRGY: Ez a sorozat szinte magától állt össze: az ember utazgat a világban, lát, hall, olvas arról, hogy hol, mit hívnak színháznak, és elgondolkozik, hogy vajon azo­kat a (hagyományos) színház kereteit át-átlépő, határait feszegető jelenségeket, amelyek külföldön természetes részét képezik a kulturális életnek, Magyarországon színháznak tekintik-e. Már jó ideje tudni lehetett, hogy a Magvetőnél megjelenik Térey János műve, illetve hallottuk, hogy egy filmrendező (tehát nem a színház felől érkező ember) készül megrendezni a darabot, ráadásul olyan he­lyen (a budavári katonai Sziklakórház­ban), amely — megint csak átlépve egy ha­tárt — kimozdítja a közönséget szokásos, csupán megfigyelői pozíciójából. Tehát az itt felsorolt háromszoros határátlépés mint­egy látatlanban indokolta döntésünket. I. Z.: Mit szólnak az alkotók ehhez a megközelítéshez? Milyen értelemben tud­játok határesetnek vagy határátlépésnek tekinteni a munkátokat? MUNDRUCZÓ KORNÉL: Mindenek­előtt meg kell köszönnöm, hogy egyáltalán létrejöhetett ez az esemény, hiszen ehhez két olyan nyitott szellemiségű intézmény kellett, mint a Trafó és a Krétakör, és ami­lyen persze bizonyos értelemben az Őszi Fesztivál is. Jó esetben ezek a csapatok még hosszú ideig mernek kockáztatni. Az én csatlakozásom leginkább a szerencse mű­ve, nem tudatos döntés eredménye. A szö­veggel akkor kezdtem el ismerkedni, amikor lehetőséget kaptam, hogy Térey da­rabját felolvasószínházként megcsináljam. Az első érzésem az volt, hogy ez nem szín­házi értelemben vett színház. Ez az élmény borzalmas erővel ütött meg, és felkeltette az érdeklődésemet. A színházi értelemben vett színházhoz ugyanis nem értek, és nem is gyakorolom már régóta. Nemcsak azért nem, mert az ilyen daraboknak az elkészí­tése nem vonzó számomra, hanem azért sem, mert a túl sok előkép miatt nem ér­zem magam szabadnak. Sokkal szíveseb­ben vállalkoznék események létrehozására. Persze csak abban az esetben, ha a dolog maga (mint a filmeknél) igazán érdekel, ha személyesen érintve vagyok. Mivel nem a színház felől közelítek, nem is célom a kor­társ irányvonalakat figyelembe venni, meg­felelni nekik, vagy megújítani azokat. Ezért aztán át akartam menteni azt a gondolko­dásmódot és hozzáállást, azt a szabadsá­got, amellyel filmet csinálok. A darabot egyébként inkább verses drá­mának, Jánost pedig költőnek tartom, mégpedig a legnagyobbak közül valónak. Talán ezért is fogott meg annyira a szöveg; úgy éreztem, kezdenem kell vele valamit, kapcsolódási pontot kell vele találnom. Számomra sokkal érdekesebbnek tűnt ki­szakítani a darabot a lakóparki miliőből, éppen azért, hogy az első pillanattól vilá­gos legyen: nem egy színdarab eljátszására szövetkezünk, hanem egy verses szöveg megjelenítésére. Ez a fajta megjelenítés na­gyon közel áll ahhoz, amit filmesként használok. Arra gondolok, amikor a katar­zisélmény nem egy folyamatnak, hanem a bejelesésnek, a bele-„peepshow-zásnak” a végeredménye. Ha jól működik a dolog, a színész — akit abszolút értelemben alkotó­ Rába Roland (Hagen), Nagy Zsolt (Siegfried) és Sárosdi Lilla (Gutrune) XXXVIII. évfolyam 1. szám

Next