Színház, 2005 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-01 / 1. szám
NTERJÚSzínház ^Határeset ■ BESZÉLGETÉS A N IBELUNG - LAKÓPARKRÓL ■ fcUL^dot+1 &Voho I [AsW^iACkUC'VOUjp\kéf IMRE ZOLTÁN: Térey János A Nibelung-lakópark című művének harmadik részét, a Hagen avagy a gyűlöletbeszédet vitte színre Mundruczó Kornél filmrendező a Krétakör színészeivel. A Trafó és az Őszi Fesztivál közös produkciója része annak a nyolc darabból álló előadás-sorozatnak, amely a Határeset címet kapta. Mi indokolta ennek az előadásnak a felvételét a programba? SZABÓ GYÖRGY: Ez a sorozat szinte magától állt össze: az ember utazgat a világban, lát, hall, olvas arról, hogy hol, mit hívnak színháznak, és elgondolkozik, hogy vajon azokat a (hagyományos) színház kereteit át-átlépő, határait feszegető jelenségeket, amelyek külföldön természetes részét képezik a kulturális életnek, Magyarországon színháznak tekintik-e. Már jó ideje tudni lehetett, hogy a Magvetőnél megjelenik Térey János műve, illetve hallottuk, hogy egy filmrendező (tehát nem a színház felől érkező ember) készül megrendezni a darabot, ráadásul olyan helyen (a budavári katonai Sziklakórházban), amely — megint csak átlépve egy határt — kimozdítja a közönséget szokásos, csupán megfigyelői pozíciójából. Tehát az itt felsorolt háromszoros határátlépés mintegy látatlanban indokolta döntésünket. I. Z.: Mit szólnak az alkotók ehhez a megközelítéshez? Milyen értelemben tudjátok határesetnek vagy határátlépésnek tekinteni a munkátokat? MUNDRUCZÓ KORNÉL: Mindenekelőtt meg kell köszönnöm, hogy egyáltalán létrejöhetett ez az esemény, hiszen ehhez két olyan nyitott szellemiségű intézmény kellett, mint a Trafó és a Krétakör, és amilyen persze bizonyos értelemben az Őszi Fesztivál is. Jó esetben ezek a csapatok még hosszú ideig mernek kockáztatni. Az én csatlakozásom leginkább a szerencse műve, nem tudatos döntés eredménye. A szöveggel akkor kezdtem el ismerkedni, amikor lehetőséget kaptam, hogy Térey darabját felolvasószínházként megcsináljam. Az első érzésem az volt, hogy ez nem színházi értelemben vett színház. Ez az élmény borzalmas erővel ütött meg, és felkeltette az érdeklődésemet. A színházi értelemben vett színházhoz ugyanis nem értek, és nem is gyakorolom már régóta. Nemcsak azért nem, mert az ilyen daraboknak az elkészítése nem vonzó számomra, hanem azért sem, mert a túl sok előkép miatt nem érzem magam szabadnak. Sokkal szívesebben vállalkoznék események létrehozására. Persze csak abban az esetben, ha a dolog maga (mint a filmeknél) igazán érdekel, ha személyesen érintve vagyok. Mivel nem a színház felől közelítek, nem is célom a kortárs irányvonalakat figyelembe venni, megfelelni nekik, vagy megújítani azokat. Ezért aztán át akartam menteni azt a gondolkodásmódot és hozzáállást, azt a szabadságot, amellyel filmet csinálok. A darabot egyébként inkább verses drámának, Jánost pedig költőnek tartom, mégpedig a legnagyobbak közül valónak. Talán ezért is fogott meg annyira a szöveg; úgy éreztem, kezdenem kell vele valamit, kapcsolódási pontot kell vele találnom. Számomra sokkal érdekesebbnek tűnt kiszakítani a darabot a lakóparki miliőből, éppen azért, hogy az első pillanattól világos legyen: nem egy színdarab eljátszására szövetkezünk, hanem egy verses szöveg megjelenítésére. Ez a fajta megjelenítés nagyon közel áll ahhoz, amit filmesként használok. Arra gondolok, amikor a katarzisélmény nem egy folyamatnak, hanem a bejelesésnek, a bele-„peepshow-zásnak” a végeredménye. Ha jól működik a dolog, a színész — akit abszolút értelemben alkotó Rába Roland (Hagen), Nagy Zsolt (Siegfried) és Sárosdi Lilla (Gutrune) XXXVIII. évfolyam 1. szám