Színház, 2006 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2006-01-01 / 1. szám

Színház­I MEMÓRIÁM T­örékeny volt, karcsú, szőke és elbű­völő. Roxane szerepét próbálta Ros­tand cukorfüstös szomorújátékában 1960 tavaszán, a Magyar Néphadsereg Színhá­zában. Iskolakerülő diákként megbújtam a nézőtér egyik sötét zugában, és figyeltem a próbát. Tanultam a színházat. És belesze­rettem Tábori Nórába. Klasszikusan egyoldalú, reménytelen szerelem. A félhomályban elrejtőzve bá­multam Nórikát — a barátok, pályatársak szólították így, számomra később is, min­dig művésznő volt —, és Cyranónak képzel­tem magam, nagy orrú, reménytelenül sze­relmes, mélabús hősnek a (színpadi) fény­körben tündöklő Roxane háta mögött. Leérettségiztem, színpadi díszítőmunkás lettem az eredeti nevére visszakeresztelt Vígszínházban. Szédültem, kapkodtam a fejem az áttekinthetetlenül ismeretlen for­gatagban. Ki gondol ilyenkor szerelemre? Aztán egy este, előadás előtt — Ariszto­­phanész, Lüszisztraté — rohanok a bal ol­dali hátsó vasajtón a színpadra, és ahogy nagy dérrel-dúrral nyitom az ajtót, majd­nem elgázolom a görög lepelben épp a tár­salgó felé igyekvő Tábori Nórát. — Vigyázzon, jóember, agyonüt! — mor­dult rám mosolyogva a művésznő. Valamit dadogtam. Rögtön tudtam, hogy ez nem az a pillanat, amikor egy kezdő díszítő­munkás szerelmet vallhat az ismert, nép­szerű színésznőnek. Akinek ráadásul nincs is bemutatva. Mire fölocsúdtam, Tábori Nóra már eltűnt a lépcsőfordulóban. Egy évig munkaköri kötelességként ser­­tepertéltem Tábori Nóra körül. Fogtam a kezét, amikor a takarásból a reflektorfé­nyes színpadra lépett mint Teher a Faust embert (nézőt és színészt) próbáló idő- és idegigényes előadásában. Boldogan adtam kezébe a kellékes helyett az elemózsiás ko­sarat a Cyrano negyedik felvonásában; fél­rehúztam előtte a lábnak nevezett füg­gönyt a Háború és békében, amikor mint Liza finomkodva betipegett Andrej Bol­­konszkij herceg szalonjába; becsuktam mö­götte a nagykaput, amikor Lüszisztraté har­costársaként a háborúzó férje ellen lázadó, házastársi kötelességét megtagadó, harcias görög asszonykaként a színre lépett. 1961 januárjában mutatta be a színház Calderón Huncut kísértet című ódon vígjá­tékát. Nehezen haladtak a próbák, a párt­irányítású rendező képtelen volt kézben tartani, alkotó művészként irányítani a munkát. Egyik nap ez jutott eszébe, a má­sik nap az, lassan senki nem tudta, mi a szerepe, dolga, feladata a színpadon. A szí­nészek egyre idegesebbek lettek, időnként már gonoszkodó, humorosnak álcázott, goromba megjegyzésekkel jelezték próba közben: nagyon nagy a baj, rendező úr! A forgószínpadon ellentétes irányban forgó kisebb forgószínpad, rejtekajtók, az egyik szobából bújócskáznak a szereplők a másikba, senki sem tudja, hol van. Sajnos, egy idő után már maguk a színészek sem tudták, miért épp ott vannak, ahol vannak. A kis forgószínpad közepén háromszög alakú, zárt tér, három ajtó. Az egyiken ki­lépett a színpadról Nórika, forgattam a kisszínpadot, forgott a nagyszínpad, Nó­rika belépett a másik ajtón a következő je­lenetbe. Főpróba. Forgunk. Tábori Nóra áll a szűk térben, rám néz (nem tudja, ki vagyok, de megszokta, hogy ott vagyok), összezárja ajkait, mélyet sóhajt, suttog. — Mondja, ez most melyik jelenet! — Amikor visszajön Ruttkai Éva — sut­togom. Szigethy Gábor TÁBORI NÓRA (1928-2005) A Cyrano Roxane-jaként Szakáts Miklóssal (?),X Nónika XXXIX. évfolyam 1 . szám 2006. JANUÁR­­ 3

Next