Színház, 2006 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
SzínházI MEMÓRIÁM Törékeny volt, karcsú, szőke és elbűvölő. Roxane szerepét próbálta Rostand cukorfüstös szomorújátékában 1960 tavaszán, a Magyar Néphadsereg Színházában. Iskolakerülő diákként megbújtam a nézőtér egyik sötét zugában, és figyeltem a próbát. Tanultam a színházat. És beleszerettem Tábori Nórába. Klasszikusan egyoldalú, reménytelen szerelem. A félhomályban elrejtőzve bámultam Nórikát — a barátok, pályatársak szólították így, számomra később is, mindig művésznő volt —, és Cyranónak képzeltem magam, nagy orrú, reménytelenül szerelmes, mélabús hősnek a (színpadi) fénykörben tündöklő Roxane háta mögött. Leérettségiztem, színpadi díszítőmunkás lettem az eredeti nevére visszakeresztelt Vígszínházban. Szédültem, kapkodtam a fejem az áttekinthetetlenül ismeretlen forgatagban. Ki gondol ilyenkor szerelemre? Aztán egy este, előadás előtt — Arisztophanész, Lüszisztraté — rohanok a bal oldali hátsó vasajtón a színpadra, és ahogy nagy dérrel-dúrral nyitom az ajtót, majdnem elgázolom a görög lepelben épp a társalgó felé igyekvő Tábori Nórát. — Vigyázzon, jóember, agyonüt! — mordult rám mosolyogva a művésznő. Valamit dadogtam. Rögtön tudtam, hogy ez nem az a pillanat, amikor egy kezdő díszítőmunkás szerelmet vallhat az ismert, népszerű színésznőnek. Akinek ráadásul nincs is bemutatva. Mire fölocsúdtam, Tábori Nóra már eltűnt a lépcsőfordulóban. Egy évig munkaköri kötelességként sertepertéltem Tábori Nóra körül. Fogtam a kezét, amikor a takarásból a reflektorfényes színpadra lépett mint Teher a Faust embert (nézőt és színészt) próbáló idő- és idegigényes előadásában. Boldogan adtam kezébe a kellékes helyett az elemózsiás kosarat a Cyrano negyedik felvonásában; félrehúztam előtte a lábnak nevezett függönyt a Háború és békében, amikor mint Liza finomkodva betipegett Andrej Bolkonszkij herceg szalonjába; becsuktam mögötte a nagykaput, amikor Lüszisztraté harcostársaként a háborúzó férje ellen lázadó, házastársi kötelességét megtagadó, harcias görög asszonykaként a színre lépett. 1961 januárjában mutatta be a színház Calderón Huncut kísértet című ódon vígjátékát. Nehezen haladtak a próbák, a pártirányítású rendező képtelen volt kézben tartani, alkotó művészként irányítani a munkát. Egyik nap ez jutott eszébe, a másik nap az, lassan senki nem tudta, mi a szerepe, dolga, feladata a színpadon. A színészek egyre idegesebbek lettek, időnként már gonoszkodó, humorosnak álcázott, goromba megjegyzésekkel jelezték próba közben: nagyon nagy a baj, rendező úr! A forgószínpadon ellentétes irányban forgó kisebb forgószínpad, rejtekajtók, az egyik szobából bújócskáznak a szereplők a másikba, senki sem tudja, hol van. Sajnos, egy idő után már maguk a színészek sem tudták, miért épp ott vannak, ahol vannak. A kis forgószínpad közepén háromszög alakú, zárt tér, három ajtó. Az egyiken kilépett a színpadról Nórika, forgattam a kisszínpadot, forgott a nagyszínpad, Nórika belépett a másik ajtón a következő jelenetbe. Főpróba. Forgunk. Tábori Nóra áll a szűk térben, rám néz (nem tudja, ki vagyok, de megszokta, hogy ott vagyok), összezárja ajkait, mélyet sóhajt, suttog. — Mondja, ez most melyik jelenet! — Amikor visszajön Ruttkai Éva — suttogom. Szigethy Gábor TÁBORI NÓRA (1928-2005) A Cyrano Roxane-jaként Szakáts Miklóssal (?),X Nónika XXXIX. évfolyam 1 . szám 2006. JANUÁR 3