Színház, 2008 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2008-01-01 / 1. szám
ARTTTETTI iumik Tompa Andrea Mégis miféle jövőnk? DOSZTOJEVSZKIJ - MOHÁCSI ISTVÁN - MOHÁCSI JÁNOS - KOVÁCS MÁRTON: ÖRDÖGÖK Naptár szerint unalmas élni, Liza. Dosztojevszkij: Ördögök Tudjátok, hogy olyan, hogy idő meg tér, nincs? Dosztojevszkij - Mohácsi: Ördögök Magyar színházban ritkán találkozni olyan darabbal, amely a kortárs világ eszméit vizsgálná. Nyilván minden eszme mögött az ismerős egyetlen, kizárólagos, elnyomó ideológiát gyanítjuk, ezért legfeljebb cinikusan kinevetjük. A színház inkább történetekbe bújik (ezért a néző el is várja a történetet és a történést), mint hogy olyan, gondolataikra, eszméikre összpontosító személyeket szólaltasson meg, akik meg akarnak győzni igaz ügyükről. Márpedig ha valaki Dosztojevszkij prózáját akarja színre vinni (hacsak nem menekül a történetmesélésbe), nem kerülheti meg, hogy eszmékkel foglalkozzon, mégpedig saját korának - adott esetben a jelennek - fénytörésében. Mohácsi János találkozása Dosztojevszkij Ördögök című regényével elvileg már azelőtt megtörtént, mielőtt a rendező hozzáfogott volna. Merthogy a két alkotó műveinek van néhány kardinális közös tulajdonsága. Mohácsi mindig kórusműveket rendez, s az Ördögök sokkal inkább az, mint az író többi nagyregénye - a Bűn és bűnhődés. A Karamazov testvérek és jószerével Ardkegyelmű is az egyént, a személyiséget emeli ki. Az Ördögöknek már a címe is gyűjtőfogalom, s a közeg, a tömeg, az az amőbaszerű, alakuló szervezet, társaság és környezete sokkal meghatározóbb benne. Mohácsi rendszerint egy homogén közeget vizsgál - a Csak egy szögben a cigányokat, a Megbombáztuk Kaposvártban a katonaságot, A salemi boszorkányokban (Megszállottakban) pedig kifejezetten a tömeget, és az erről alkotott eszméket. A kórusmű azt is jelenti, hogy a történetről a hangsúly átkerül az eszmékre (az Ördögök „sztorija” egyébként is széttagoltabb, másodlagosabb). A lineáris történetmesélés nem jellemző Mohácsira. Az eszmék párbeszéde Dosztojevszkij poétikájának legfontosabb alkotóeleme, ezért is nevezik prózáját olyan dialogikus regénynek, amelynek nincs egyetlen uralkodó, a szerző által preferált eszméje (mint Tolsztojnál). Az olvasóra hárul a feladat, hogy eligazodjék. Kora vitatkozó eszméit Dosztojevszkij hallotta meg a legtisztábban. Mohácsi szintén az eszmék egymás mellettiségét hangsúlyozza, ezzel felkínálva a nézőnek a választást. (Emlékeztetőül: a Csak egy szögben három lehetséges diskurzust kínál fel, hogyan folytatódhat a történet.) A Dosztojevszkij (és Mohácsi)-eszmék szólamai nem múlt és jelen párbeszéde. Földrajzi és kulturális értelemben is kiszakítottak, a hősöknek (és történeteiknek) nincs életrajzuk, múltjuk is csak annyiban, amennyiben ez a jelenben fontos (mint az angolban a present perfect nevű igeidő: múlt és jelen egyszerre). Szinte egyetlen hőse mögött sem áll „szabályos” család, széthullás, lecsúszás vagy ellenkezőleg, a társadalmi ranglétrán váratlan előretörés jellemzi őket, de leggyakrabban, mint az Ördögök számos szereplője, nem jönnek sehonnan, pusztán vannak, léteznek a jelenben. A „véletlen törzs” tagjai ők, ahogy Dosztojevszkij egy elemzője, Engelgardt fogalmaz. Esetükben az okozatiságot - ahogy cselekszenek, amit gondolnak - nem körülményeik, nemzetiségük stb. határozzák meg. Az általános érvénynek ez a múlt nélküli jelenidejűség is a feltétele. (És ezzel Dosztojevszkij természetesen szakít a realista lélektani regény szabályaival.) A tér-idő beágyazottság általában Mohácsinál sem létezik (utoljára talán a Csárdáskirálynőben volt kitapintható a történelmi idő). Csak egy helyzet van, egy jelen idejű létállapot, amely az éppen vizsgált közeg tagjait köti össze. Oda, hogy nem létezik tér-idő, kimondatlanul minden darabja eljutott. Minden idő jelen van például a Csak egy szögben, ahol mindig most van. Ennek a Mohácsi-féle mostnak persze egész más a neve és a történeti fejlődése (ez a posztdramatikus színház mostja, aminek a tárgyalása messze vezetne). A figurákat Dosztojevszkijnél egyszerre látni kívülről, parodisztikusan (ez Mohácsira is jellemző) és belülről beszélő önként, mint eszmék hordozóit. Függő és egyenes beszédmód, az ábrázolás szempontja váltakozik nála. A belülről való ábrázolás azonban már meglehetősen idegen Mohácsitól. Végül pedig, Dosztojevszkij szószátyár - e regény esetében 2008. január 2 XLI. évfolyam 1.