Színház, 2008 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2008-01-01 / 1. szám

ARTTTETTI i­umik Tompa Andrea Mégis miféle jövőnk? DOSZTOJEVSZKIJ - MOHÁCSI ISTVÁN - MOHÁCSI JÁNOS - KOVÁCS MÁRTON: ÖRDÖGÖK Naptár szerint unalmas élni, Liza. Dosztojevszkij: Ördögök Tudjátok, hogy olyan, hogy idő meg tér, nincs? Dosztojevszkij - Mohácsi: Ördögök M­agyar színházban ritkán találkozni olyan da­rabbal, amely a kortárs világ eszméit vizsgál­ná. Nyilván minden eszme mögött az ismerős egyet­len, kizárólagos, elnyomó ideológiát gyanítjuk, ezért legfeljebb cinikusan kinevetjük. A színház inkább történetekbe bújik (ezért a néző el is várja a történetet és a történést), mint hogy olyan, gondolataikra, eszmé­ikre összpontosító személyeket szólaltasson meg, akik meg akarnak győzni igaz ügyükről. Márpedig ha valaki Dosztojevszkij prózáját akarja színre vinni (ha­csak nem menekül a történetmesélésbe), nem kerül­heti meg, hogy eszmékkel foglalkozzon, mégpedig sa­ját korának - adott esetben a jelennek - fénytörésében. Mohácsi János találkozása Dosztojevszkij Ördögök című regényével elvileg már azelőtt megtörtént, mi­előtt a rendező hozzáfogott volna. Merthogy a két al­kotó műveinek van néhány kardinális közös tulaj­donsága. Mohácsi mindig kórusműveket rendez, s az Ördögök sokkal inkább az, mint az író többi nagyre­génye - a Bűn és bűnhődés. A Karamazov testvérek és jószerével Ardkegyelmű is az egyént, a személyiséget emeli ki. Az Ördögöknek már a címe is gyűjtőfoga­lom, s a közeg, a tömeg, az az amőbaszerű, alakuló szervezet, társaság és környezete sokkal meghatáro­zóbb benne. Mohácsi rendszerint egy homogén kö­zeget vizsgál - a Csak egy szögben a cigányokat, a Megbombáztuk Kaposvárt­ban a katonaságot, A salemi boszorkányok­ban (Megszállottakban) pedig kifejezet­ten a tömeget­­, és az erről alkotott eszméket. A kó­rusmű azt is jelenti, hogy a történetről a hangsúly át­kerül az eszmékre (az Ördögök „sztorija” egyébként is széttagoltabb, másodlagosabb). A lineáris történet­mesélés nem jellemző Mohácsira. Az eszmék párbeszéde Dosztojevszkij poétikájának legfontosabb alkotóeleme, ezért is nevezik prózáját olyan dialogikus regénynek, amelynek nincs egyetlen uralkodó, a szerző által preferált eszméje (mint Tolsz­tojnál). Az olvasóra hárul a feladat, hogy eligazodjék. Kora vitatkozó eszméit Dosztojevszkij hallotta meg a legtisztábban. Mohácsi szintén az eszmék egymás­ mellettiségét hangsúlyozza, ezzel felkínálva a néző­nek a választást. (Emlékeztetőül: a Csak egy szögben három lehetséges diskurzust kínál fel, hogyan folyta­tódhat a történet.) A Dosztojevszkij (és Mohácsi)-eszmék szólamai nem múlt és jelen párbeszéde. Földrajzi és kulturális értelemben is kiszakítottak, a hősöknek (és története­iknek) nincs életrajzuk, múltjuk is csak annyiban, amennyiben ez a jelenben fontos (mint az angolban a present perfect nevű igeidő: múlt és jelen egyszerre). Szinte egyetlen hőse mögött sem áll „szabályos” csa­lád, széthullás, lecsúszás vagy ellenkezőleg, a társa­dalmi ranglétrán váratlan előretörés jellemzi őket, de leggyakrabban, mint az Ördögök számos szereplője, nem jönnek sehonnan, pusztán vannak, léteznek a jelenben. A „véletlen törzs” tagjai ők, ahogy Doszto­jevszkij egy elemzője, Engelgardt fogalmaz. Esetük­ben az okozatiságot - ahogy cselekszenek, amit gon­dolnak - nem körülményeik, nemzetiségük stb. ha­tározzák meg. Az általános érvénynek ez a múlt nélküli jelenidejűség is a feltétele. (És ezzel Doszto­jevszkij természetesen szakít a realista lélektani re­gény szabályaival.) A tér-idő beágyazottság általában Mohácsinál sem létezik (utoljára talán a Csárdáskirálynőben volt kita­pintható a történelmi idő). Csak egy helyzet van, egy jelen idejű létállapot, amely az éppen vizsgált közeg tagjait köti össze. Oda, hogy nem létezik tér-idő, ki­mondatlanul minden darabja eljutott. Minden idő je­len van például a Csak egy szögben, ahol mindig most van. Ennek a Mohácsi-féle mostnak persze egész más a neve és a történeti fejlődése (ez a posztdramatikus színház mostja, aminek a tárgyalása messze vezetne). A figurákat Dosztojevszkijnél egyszerre látni kívül­ről, parodisztikusan (ez Mohácsira is jellemző) és be­lülről­­ beszélő önként, mint eszmék hordozóit. Függő és egyenes beszédmód, az ábrázolás szem­pontja váltakozik nála. A belülről való ábrázolás azon­ban már meglehetősen idegen Mohácsitól. Végül pe­dig, Dosztojevszkij szószátyár - e regény esetében 2008. január 2 XLI. évfolyam 1.

Next