Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
s meg nem is - ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva: igaza is van Kukorelly Endrének, meg nem is, amikor a velünk élő dráma sanyarú sorsát taglaló szenvedélyes (és apokaliptikus hangulatú) röplapot ír. Kérdés, mennyire van valós okunk a borongásra-busongásra. Vajon milyen eséllyel láthatják művüket megelevenedni tollforgató jeleseink - mert fontos mérőszám a kortárs magyarok aránya a létező repertoárban, de legalább annyit árul el, ha a másik irányból közelítünk: mire juthat, aki drámaírásba fog ma Magyarországon. Hogy ne árnyékot öklözzünk, ne a levegőbe beszéljünk, álljon itt egy lista. Nem szaknévsor-olvasás, számbavétel, stílus- és értékválasztás (valamint a teljesség „igénye”) nélkül. Nők előre! Filó Verának és a színháznak egyelőre nem volt nagy szerencséje egymással, de hosszú még az élet. Thuróczy Katalin föl-fölbukkan, Erdős Virág feltörőben, Szabó Bori (olykor mint a Szabó-Varró páros fele) biztosan előréz. Kevesen vannak a nők, ők tényleg kevesen - hogy miért, azt valóban érdemes volna boncolgatni (ám nem hiszem, hogy a Kukorelly javasolta, túlontúl kézenfekvő nemi karakterológia adná itt a kulcsot). Menjünk tovább: Egressy, Hamvai, Háy János, Horváth Péter, Kárpáti, Kiss Csaba, Pozsgai, Spiró, Tasnádi, Térey, Vinnai bármely új darabja üzembiztosan azonnal, Viskyé, Garaczié előbbutóbb mindig színre kerül - van, aki a magáét rendezi, más állandó rendezőtársára bízhatja magát, megint másért társulatok versengenek. Pintér Béla univerzális: két kézzel kap saját darabjai után, amelyeket azonnal megrendez, és csapatával eljátsz. Egyesek alkalmilag keverednek a színi bohémek világába, aztán vagy ott ragadnak, vagy visszatérnek az „irodalomba”. Ha Esterházy betér a színházba, mindig ünnep, Nádas, Kornis önszántából marad távol a színpadtól (persze mondhatjuk: ez önmagában is színház-kritika). Márton László trilógiája sokat várt, vele lassan (meg)birkózik a szakma, tán még újat is érdemes lesz írnia majd. Bartis egyelőre évtizedenként tiszteli meg a színházat bemutató biztos ígéretével. Forgách ha átdolgoz, vagy saját művel áll elő, a kézirata nem marad fiókban. Németh Ákos, Sultz Sándor búvópatak: hol él, hol feltűnik. A költős mára színpadi szerzővé avanzsált) Szálinger Balázs a Horváth Csaba vezette Forte társulat állandó bedolgozója lett, kollégája, Peer Krisztián a Szabó Réka-féle Tünet Együttesé, Zalán Tibor mellékállásban időtlen idők óta megbízható ellátója a bábszínházaknak. És ott vannak az olykor Kőrösik, a néha-Kukorellyk, a hébe-hóba Darvasik, mögöttük futják köreiket a konok, szorgos Gazdag Péterek, Mikó Csabák, Toepler Zoltánok. Sok ez? Kevés? Mihez képest? Mitől lehetne több? Toporog-e sok reménybeli drámaíró fogvacogva a jeges szélben, vagy épp a színházi szabadcsapatok kénytelenek újra és újra végigportyázni a holt vidéket, hogy a bokrok mögül előrángassák a rejtőző tehetségeket? Vajon drámaíróink előtt félig nyitva áll-e a kapu, vagy félig csukva? Kijelenthetnénk: ideje, hogy a „kortárs” „magyar” „dráma” (durvábban-enyhébben: a kortárs művészek hada) mindenestül einstandolja a színházat, de ehhez valószínűleg néhány másképp gondolkodó (meglehet: néha bátortalan vagy megalkuvó) színházcsinálón túl pár nézőnek is lenne egy-két szava. Márpedig semmiféle szent meggyőződés nevében nincs jogunk szembemenni a közönség egészével. Amely közönségegésznek (nézőközösségnek) igenis jussa előállni bizonyos követelésekkel (és ne bonyolódjunk bele a „ki kiért van” kérdéskörébe). E követelések teljesítését ki-ki magára vállalhatja, vagy másra hagyhatja - mindkettő lehet érvényes, hiteles döntés -, de bajos egyszerre megőrizni a teljes függetlenséget és követelni a közönség feltétlen támogatását (türelmét). Mondhatjuk, hogy amit mi nyújtunk, mindennapi kulturális táplálék, s erre előbb-utóbb kutya kötelessége mindenkinek rádöbbenni, csak addig bírja ki, nevelődjön kissé. Azért inkább az önkéntességre és a kölcsönösségre szavaznék. A kultúrkulináris élmény, az igazi műélvezet (értsd: művek valódi élvezése) valóban szokható, igénye önmagunkban szükségletté növeszthető: ez valószínűleg genetikailag és szociálisan is belénk van kódolva. De hogy ki hogyan ínyenc, az már magánügy. Egyén-, csoport- stb. függő, hogy élvezetet milyen arányban okoz a ráismerés - hogy valamit ismerősként üdvözölhetünk -, illetve a fölfedezés, a „jé, ilyennel még sosem találkoztam” öröme. Az újdonságot feltálalni, odakínálni, vonzón (vagy elborzasztón, de magával ragadón) prezentálni: ez a dolgunk. Tukmálni, kényszeríteni nem ildomos, nem is célravezető, éppenséggel ellenproduktív. Egyáltalán: érdemes csínján bánni a követelésekkel, ajánlásokkal, irányvonalakkal. A színházi momentum KORTÁRS DRÁMA Upor László Éljen a kortárs dráma (is)! KUKORELLYRŐL JUT ESZEMBE ! Lásd SZÍNHÁZ, 2009. november. XXLIII. évfolyam 1. 2010.január